Havas eső. Brr. De legalább már nem hó! Kezdek aggódni május 4. miatt, ugyanis bundát nem rendeltem a ruhához, és félek, a kalap is hűvös lesz, tehetek majd a fejemre egy nagy kozák kucsmát, vagy usánkát, hogy a fülem se fázzon (hogy honnan fogok szerezni bordó-fehéret, az egyelőre rejtély). Meg egy nagy muff is kéne.
Még jó, hogy megvettem az alakformáló fehérneműt, az is melegít majd rajtam valamit. Jégeralsó beszerzését is fontolgatom. Egyébként ez az alakformáló fehérnemű nem egy nászéjszakás darab, úgy értem, nem túl szexuális. Még szerencse, hogy a vőlegény nem látja majd, amikor öltözködöm, csak a végeredményt. (Azt kell még kitalálni, a nászéjszaka előtt hogyan tudom észrevétlenül eltüntetni magamról. A kérdés egyáltalán nem triviális, lévén, a fehérmemű elképesztően szoros, belepréselni magamat is több perces művelet.) Rémálmaim egyike, hogy a vágy hevében elfelejtem, hogy még rajtam van, lekerül a ruha, a vágy lelohad, aztán egyesült erővel rángatjuk le rólam, de beleszorulok, és úgy járok, mint Micimackó: meg kell várni, amíg magamtól ki nem fogyok belőle, és leesik rólam. (A másik, hogy kivillan a ruha alól.)
Egyre jobban izgulok az esküvő miatt. Jó lenne már ott tartani, hogy már koccintunk és bulizunk utána. Jaj, csak minden rendben legyen! Igyekszem nagyon tudatosan határt szabni mindent túlkontrollálni vágyó énemnek. Majd lesz, ahogy lesz, biztosan jó lesz, miért ne lenne jó, eddig még mindenkinek jó volt. De amit nem élek meg nappal, az előjön éjszaka. A minap azt álmodtam, már ott állunk a házasságkötő teremben, éppen kötnénk már a házasságot, de egyszer csak észreveszem, hogy a kalapom nem bordó-fehér, hanem zöld. Kiakadok, gyűlnek a düh hullámai, anyukám nyugtat, de nem túl kedvesem, végül beletörődve fejemre raknám (a kalapot), amikor kiderül, hogy kicsi rám. Végigfut az agyamon, mit tehetnék helyette a fejemre, hogy mentsem, ami menthető, de rájövök végül, hogy semmit. Lemondó sóhaj (feltörő hisztikönnyek lenyelése), és beállunk, hogy bevonuljunk a házasságkötéshez. Én már elég morcos vagyok, és nagyon zavar, hogy a násznép soraiban rengeteg idegent látok (félreértés ne essék, még mindig az álmomat mesélem). Várjuk, hogy felcsendüljön Morricone Ecstasy of goldja, a bevonulózenénk, de csend van. Hosszú, kínos csend., A násznép már tapsol türelmetlenségében, míg végül megszólal a Mint a mókus fenn a fán. A násznép füttyögésbe kezd, nekünk pedig odaszól valaki, hogy induljunk el befelé, a cédé nem indult el, csak ez a zene van. Ekkor ébredtem, verejtékben úszva. Huh. A rossz érzés sokáig megmaradt utána. Az a ,legnyomasztóbb félelmem, hogy az utolsó pillanatban derül ki, valami nagyon fontosat elfelejtettem, de már késő, már nem lehet pótolni, anélkül fogok házasságot kötni. (Analizáló-problémafókuszú énem máris bekapcsolt: hm, vajon ennek lehet mélyebb jelentése is? Elfojtok valamit? Esküvő-pánik? Igen?! Miért? Elköteleződés-para? Lemaradok valamiről? Hm? HM? HM?!)
Egyébként majdnem minden rendben megy, vőfélyt is találtunk, nem rossz, de nincs már idő jobbra, szerintem nagyon nem fogja elcseszni, és végül is, nem örök barátot kerestünk. Eddig csak a meghívóknál volt egy kis probléma, ugyanis burgundi színű szöveggel kértünk. És meg voltam (és vagyok) győződve arról, hogy a burgundi az lilásvörös (mint a bor, hisz erről kapta a nevét), az elkészült nyomtatvány pedig szimplán sötétbarna. Legfejjebb egy késői szüretelésű furmintnak mondanám. De a készítő ragaszkodott hozzá, hogy márpedig ez burgundi, mondtuk, hogy nem ő meg, hogy de, és ha újat akarunk, akkor az plusz három hét, és a teljes árat újra ki kell fizetni. Beletörődtünk. Végül is, tök mindegy. A tehetetlenség dühének hullámai is lecsengtek pár nap alatt. Nem múlik ezen igazából semmi. Attól még jó lesz. Bosszant, hogy fizetünk egy szolgáltatásért (nem is keveset), és végül nem azt kapjuk, ami meg volt beszélve, ráadásul hülyének is néznek; vagy kihasználják a  relatíve kiszolgáltatott helyzetünket. A meghívó egyébként szép, és funkcióját teljesen betölti. Hordjuk is ki nagy lelkesen...