Úgy szeretnék beszámolni a nászútról, merre jártunk, mi mindent láttunk, rögzíteni a sok-sok benyomást, hangulatot, de nem találom a hangomat ehhez. Mint ahogy az esküvőről sem tudtam igazán; valahogy a szép élményekről nehezen megy (bezzeg nyüffögni oldalakon át tudok - nincs ez máshogy az offline naplómban sem). Már az általános iskolában utáltam a szeptemberi első fogalmazásórát, mert garantáltan a nyári élmények fogalmazványba komponálása volt a házi feladat, én pedig vért izzadtam, és tövig rágtam a ceruzámat; és háromszor olvastam el a fogalmazás munkafüzet mintafogalmazását. Most is sablonízű mondatok jutnak csak az eszembe, valamint idegesítően tolulnak elő a csodálatos, fantasztikus, lélegzetelállító satöbbi szavak, amelyek használatát pont az általános iskolai sablonfogalmazások miatt kerülöm immáron több mint húsz éve. Szóval elindultunk péntek hajnalban, estig semmi különös, magyar és osztrák autópálya, szendvicsek, és drága Rosenberger-pihenők az Alpokban, ahol mindig csak kávéztunk. Aztán megaludtunk Resiában (Reschen) egy tó mellett. Sétáltunk, fújt a szél (ekkor derült ki, hogy hosszú nadrágot nem hoztam. Rá két napra pedig, hogy szalmakalapot sem. Müff.), ittunk egy sört, hogy lelazuljunk a kilenc órás kocsiút után, és alvás.
Másnap korán reggeli, Grüss Gott és dunkelbrot vajjal, aztán irány a Stelvio Pass, mert az utat úgy terveztük, hogy odafelé azon menjünk keresztül. És itt muszáj a lélegzetelállító szót használnom. A világ egyik legszebb autóútjaként tartják számon - méltán. Kanyarogtunk egyre feljebb, egészen a hóhatárig, majd le. Többször megálltunk gyönyörködni, fényképezni, kis Renault-kát pihentetni. Van, aki biciklivel teszi meg ezt az utat! A nászajándék gyanánt kölcsönkapott autó néhol csak egyesben tudott felmenni - ezt nem tudom, mit jelent, de a férjem mindig ezt mondja, hogy szemléltesse az utat, szóval biztosan jól kifejezi az út milyenségét. Aztán olasz utak, francia utak, és este 8 körül érkeztünk meg a nyaralóba Saint-Cannat-ba. Akiktől béreltük, megírták, hogy a falu szélén van, de mi sem gondoltuk volna, hogy ennyire. Már elhagytuk a faluszéli szőlőst, meg napraforgó-táblát, bent jártunk az erdőben már, amikor megpillantottuk a házat. Valóban a szélen volt, mellettünk csak az erdő. (Esténként mindig nagyon örültem, hogy nem a kert végében van a vécé.) Fáradtak voltunk és éhesek, végül egy pizzériára bukkantunk három faluval arrébb, mert a mi kis falunk annyira picike, hogy még étterem sem működik benne, csak egy-két söröző és kávézó. Jó volt a négysajtos pizza, később még egyszer visszamegyünk, amikor Marseille-ből hazaesve sem bolt, sem étterem sincs már nyitva. Másnap reggel - a háziak javaslatára - ellátogattunk a szomszédos falu piacára. Nagy élmény volt! Ezerféle sajt és bagett, olívabogyó, zöldség és gyümölcs, francia gazdák, meg elég sok arab. És azt hiszem, életem legdrágább kenyere (8 euró), nem tudtuk, hogy ennyi, amikor rámutattunk, aztán alig kaptunk vissza a tízeurósból, mit volt mit tenni akkor már. Finom volt nagyon, sokáig emlegettük, no meg a spórolósnak szánt francia piacozást. Ratatouille-t főztem este, a teraszon ettük meg egy üveg borral, mártogatva a levébe a 8 eurós kenyeret. Előtte még Aix-en-Provence, ott fel volt túrva az egész város, és megnéztük, hol van az állomás, mert elhatároztuk, hogy Marseille-be majd vonattal megyünk. Hétfőn Avignon, csodaszép, mille feuille és helyi kézműves sajtos croissant, pápák palotája és Pont Benezet. El is fáradtunk, másnap pihésképpen csak egy környékbeli kastélyt (La Barben) néztük meg bájos francia nő vezetett körbe, bájos akcentussal beszélve az angolt. Aznap este grilleztünk a kertben, amely A macskák dicstelen grillezése címmel fog bevonulni a nyaralásunk történelmébe, a kolbász, amit a férjemnek vettünk, sikerült (azon nagyon nincs is mit elrontani), azon kívül az alufóliába tekert krumpli is megsült, de minden mást ki kellett dobni. Legalább az erdőbe dobtuk, hátha valamelyik állat szereti a félig átsült cukkinit; a rókák, akik lelkiismereti okokból nem esznek húst, nagyon jól jártak a héten. Ugyanide dobtuk a az ehetetlennek bizonyult sajtot is, a sünök szeretik a sajtot, legalább valaki jóllakik belőle, ha már hiába költöttük rá a sok eurót. A franszia sünök (le sün) bizonyára szokva vannak az erősebb sajtokhoz is. Ettünk persze nagyon finom sajtokat is.

Szerda reggel felkerekedtünk, és nekivágtunk a legnagyobb kirándulásnak: Cannes, Nizza, Monaco. Nos hát, hm. Cannes szép, elegáns, nagyvilági, Nizzában gyönyörűek a hegyoldalba épült villák - mindazonáltal tömeg van és dugó. Másfél-másfél óra dugózás városonként - végül annyira megmüffentem, hogy ki sem szálltunk, és eszem ágában sem volt Saint-Tropez-ba is bemenni. És olyan boldog voltam, hogy mi nem ott nyaralunk! Fene se akar úgy napozni a tengerparton, hogy tőlem öt méterre már a főút van, konstans dugóval. De sokan akartak. Így érkeztünk meg Monacóba. Zsúfoltság, dugó ott is, emeletes házak egymás hegyén-hátán - és elképesztő gazdagság, luxus és drágaság. Ez egy más világ. Rácsodálkoztam, milyen elképesztően jól öltözöttek a helyiek; éppen ebédidőben érkeztünk, amikor kitódultak az irodákból. Jól szabott, jó anyagú ingek, elegáns ruhák - nem kirívó, mégis, minden ruhadarabból és kiegészítőből árad a luxus. Végigpillantottan magamon, és gyors fejszámolást végeztem: a rajtam lévő deichmannos papucs, piros C&A-s ruha, valamint a kínaitól beszerzett hímzett táska együttesen nem ért 15 ezer forintot - valszeg az itt élő nők nagy részének nappali arckrémje is drágább lehetett ennél. Megszomjaztunk, beugrottunk egy boltba vízért - a 12 eurós cseresznyén már nem lepődtem meg. Igaz, nem is vettünk belőle. Jah, és rengeteg Ferrari, Lamborghini, és sok más sportautó, amiket én nem ismerek. (Ha a férjem írná ezt a blogot, biztosan többet mesélne erről.) Monacónak van magyar vonatkozása is: a tengerparti sétány Vasarely munkáival van díszítve. Megettük a tengerparton a szendvicsünket - óhatatlanul is eszembe jutott a Hét tonna dollár - aztán irány haza, de nem ám akárhogyan, hanem a verduni szurdokon keresztül. Wow. És azta! Az aztán a természeti csoda. Tátva maradt a szám - és nem csak a kanyargós hegyi utakon fellépő enyhe hányinger miatt. Az úton épp egy birkanyájat tereltek haza; félreálltunk, és átengedtük őket: némelyik komoly érdeklődést mutatott az autó iránt: megszaglászták, megnyalogatták. A kis Renault-ka is biztosan nézett nagyokat, és arra gondolhatott, ha ő ezt otthon a többieknek elmeséli... Ha kinyúltam volna a lehúzott ablakon, éppen meg tudtam volna simogatni a birkák hátát, ahogy elvonultak sorban. És valódi értelmet nyert számomra a főkolompos kifejezés.

Nagyon szeretek autózni egyébként. Repülővel is izgalmas, mindig kicsit borzongató tapasztalás, de autóval az igazi. Még kölcsönautóval is - ezt kértük az anyósomtól nászajándékba. Mert van annak valami sajátos varázsa, autóval kettesben, útikönyvvel, térképpel, (GPS-szel' de én szívesen nézegetem a papírtérképet útközben). Meg a tájat, meg az idegen nyelvű feliratokat. És a hosszú vezetés, az autóban összezártság megfoghatatlan, intim burkot von kettőnk köré - én hullámokban beszélek, hosszan, csapongón, majd órákra elhallgatok, lábam a műszerfalon, csak a GPS hangja hallatszik, és néha megsimogatom a férjem fejét, nyakát, meg a combját. Közben pedig nézelődöm, és nem gondolok semmire, csak létezem, a kilométerek fogynak, és egy-egy hosszabb töprengés után balra fordulva a férjemre mosolygok. Így utaztunk hazafelé Verdunön át, lenyűgözött a táj ünnepélyes hangulata, szépsége, a naplemente, s végül az éjszaka. 10-kor megálltunk vacsorázni - a GPS szerint még két és fél óra volt hazáig. Egy bájos, egyutcás falucskában álltunk meg, a Rue de Crètes lábánál egy crèperie-ben, ahol sok minden mást is lehetett enni. A tulaj örömmel fogadott, pedig épp zárni készült már, angol-francia keveréknyelven magyarázta, a felesége készítette a ratatouille-jal és kecskesajttal töltött palacsintát, majd mikor megtudta, hogy Hongrie-ból jövünk, lelkesen emlegette, hogy 1956, és hogy Puszkász. Látva a Free Tibetes, és Che Guevarás posztereket a falon, nem is volt olyan meglepő, hogy tud '56-ról. Megvacsiztunk, nutellás óriáspalacsintát desszertnek, aztán autóba ültünk megint. Most érkezett el a verduni autóút legizgalmasabb része - az út a kanyargós hegyi utakon a tökéletes sötétben. A fényszóró hol őzet, hol sünt világított meg az út mentén, egyszer egy előrohanó tapír miatt satufékezni is kellett. Most még jobban éreztem azt a már-már megrendült alázatot, mint délután: hogy itt bizony a természet és a hegy az úr, és hiába a XXI. századi technika, mi itt valójában kicsik, és némelykor esendőek vagyunk. Aztán a francia rádió éjjeli melódiái, hogy ne aludjunk el, éjfél után már embertelen küzdelem nyitva tartani a szemem, de nem, éjszakai vezetés közben a mitfahrernak sem szabad aludnia. Hajnali háromnegyed egyig tartott ez a varázslat, amikor is feltűnt a falunk szélén a már ismerős erdei út, és mi nemsokára bezuhanhattunk az ágyba. Azt hiszem, a verduni út volt a nyaralás legfeledhetetlenebb része.
Csütörtökön Marseille-be mentünk, a legnagyobb pozitívum, hogy vonattal. Amikor azonban leszálltunk a St. Charles pályaudvaron, már korántsem volt annyira élvezetes, amit tapasztaltunk. Marseille zajos, füstös, forgalmas – számomra zavaró mértékben. Sétálgattunk azért néhány órát, meg elücsörögtünk a kikötőben, de végül nem volt kedvem áthajózni If várába, pedig eredetileg terveztem, lévén, a Monte Christo grófja volt gyerekkorom egyik meghatározó olvasmánya. De kihagytuk, hazavonatoztunk, és befaltunk egy négysajtos pizzát olívabogyóval és fehérborral. Yeah!

Pénteken pedig már csak pihentünk, bevásároltunk sajtokból, borokból, aztán heverésztünk a kertben, olvastunk, napoztunk, és felkészültünk a másnapi útra. Valljuk be, profi szendvicskészítő lettem. Sajttal (a férjemnek sonkával is), paradicsommal, paprikával, salátalevéllel, finom bagettből. Szombaton aztán útnak indultunk, hogy megtegyük a majdnem 10 órányi autóutat Eraclea Maréig, az olasz tengerpartig. Ez már ismerős vidék: Eraclea Maréban többször nyaraltam már. Itt szálltunk meg két éjszakára, hogy legyen egy kis tengerparti fürdés is a nyaralásban. Fürödtünk is, hála Istennek szép időnk volt (bár szombaton, érkezéskor még nem úgy tűnt), meg napoztunk, napoztunk, napoztunk. Nyugágyon fetrengve, olvasgatva-nézelődve, vagy csak behunyt szemmel létezni, szívni magamba a napsugarakat. Este pizzázni, vino di casát inni, texas hold’emet játszani a teraszon (végre sikerült nyernem pókerben – és most nagyvonalúan tekintsünk el attól, hogy a férjemnek közvetlenül a játék megkezdése előtt magyaráztam el a szabályokat). Aztán kedden hazautaztunk.
Isten veled, Olaszország, Isten veled, Provence! Mélységes hála van bennem, hogy ilyet nyaralásban lehetett részünk.