"Most sajnos nem élhetek kedvem szerint, mert szigorlatozom. Most sajnos felvételizem. Most éppen skarlátom van, azért nem. Most házasodom, ez csak átmeneti időszak, most a feleségem terhes, ez is csak átmeneti időszak, most a gyerek még pici, átmeneti időszak, állást változtatok, átmeneti időszak. És eltelik az élet egy merő hazugságban, mert átmeneti időszak nem létezik. Amit az ember megél, az az élete. Késő a halál előtt rájönni, hogy húha, ez volt az életem! Azt gondolom, hogy maradékok nélkül végigélni azt, amit egy életkor, egy élethelyzet kínál - ez a titka annak, hogy jó vénségben és az élettel betelve haljunk meg." Popper Péter

Ezt akarom abbahagyni.
Nem szeretném, akarom.
Ezt a majd élek-et.

Megyek keddtől táborba, az állításvezetői képzésem részeként 5 napra. Müffenek miatta rendesen, még mindig nehéz nekem a csoportba való integrálódás. De jó lesz, sokat fogok tanulni megint. Magamról is, meg az állításvezetésről is. Spirituális állítások lesz a téma.
Szép ez a szinkronicitás, mostanában én is sokat gondolkodom arról, mi az a spiritualitás. Mert azt hiszem, nem az, hogy valaki esténként füstölőt gyújt, meditál, nem eszik húst, halni készül, és namastéval köszön, pont a megfelelő szögben meghajolva, biopamut ingben, átható tekintettel.
Hanem akkor mi?
Mit jelent számomra a spiritualitás?

Alig egy éve még megvontam volna a vállam. Szarok én a spiritualitásra - gondolkodtam akkoriban, mert mással voltam elfoglalva.
De mostanában egyre jobban érdekel. Kíváncsiskodom, mint egy kisgyerek. Á, nem is, mint egy kisgyerek. Mint egy öntörvényű kamasz: majd én tudom, majd én látom, majd én megtapasztalom. És csakis az kristályosodik ki elméletté bennem, amit én magam is megtapasztalok, amit átszűrök magamon, és igaznak érzek.
Jó sok időm volt a nyaralás alatt. (Hál'Istennek.) Gondolkozni is, létezni is - csak úgy lenni, nem is gondolni semmire, csak átengedni magamon a világot. Aztán valami beakad, fennakad, meggondolom - és egyszer csak igaznak érzem. Nehéz erről beszélni (írni is), hogy jön létre a spirituális tapasztalás. Egyszer csak lesz. Nem akkor, ha akarom, ha hajszolom, ha erősen gondolok rá. Amikor egyszerűen csak vagyok.
És ennek alapján és arra jutottam - hopp, most jön a tutimondás - hogy számomra a valódi spiritualitás az, amikor egyszerűen csak benne vagyok a létezésben. Élem a hétköznapi életemet, teszem a dolgomat, és ebben semmi furcsát nem találok. Egyszerűen csak élek. Nincs bennem ítélkezés - konstatálom mintegy a világ jelenségeit, és elfogadom őket. Lehetek olyan, amilyen vagyok. És mások is lehetnek olyanok, amilyenek. El tudom fogadni a valóságot annak, ami. Nem gondolom már, hogy a világnak, az embereknek ilyennek vagy amolyannak kellene lennie. Összhangban vagyok a létezéssel. Arra megyek, amerre az élet akarja. És teljes mértékben úgy élek, ahogy az asztrológiatanárom mondja: "Valami vagy jó, vagy értem van."
Egyelőre két esetben elérhető ez a tudatállapot számomra. 1. szabin vagyok/hétvége van, heverészem a napon, és különösebben semmi dolgom (semmi határidős) 2. megiszom egy fél üveg jóféle vörösbort.
Jah, kibaszott hosszú még az út.