Tele vagyok tervekkel. Hosszú-, középhosszú-, és rövid távúakkal egyaránt. Legrövidebb távú terveim között szerepel az önsajnálat abbahagyása. Kicsit belecsúsztam az elmúlt napokban, egye meg a fene, nem szeretném, ha ez így menne tovább. Beleengedtem magam, azt hiszem, talán hétfőn a legmélyebben, de véget szeretnék ennek vetni. Két dolog nehéz most: még nem azon a munkahelyen és hivatásban dolgozom, amit valójában szeretnék, és ez sokszor teljesen elszívja az életerőmet. A másik (és ez a nehezebb): egyelőre elmarad a várva várt gyermekáldás. Pedig nagyon-nagyon szeretném. Szóval, az elmúlt napokban nagyon-nagyon sajnáltam magam ezek miatt. És ráadásul, meglehetősen problémafixált vagyok. Sokszor hajlamos vagyok a nehézségeket, akadályokat látni, a "sötét oldalt", az árnyékot a fényben. Aztán - szinte kéjes élvezettel - nekilátok dolgozni rajtuk, küzdve, kitartóan, fájdalommal átégetni magamon, és akkor jön a katarzis. Ebben nagyon jó vagyok. Viszont megdöbbentő volt rálátnom, mennyire ragaszkodom adott esetben bizonyos problémáimhoz, még akkor is, ha már átdolgoztam őket. Szinte dédelgetem őket. olyan érzés, hogy te jó ég, mit fogok csinálni, ha ezek nincsenek, ha ezeket elengedem. A spiritualitással kapcsolatba kerülés megmutatta, hogy magasságok is vannak, nem csak mélységek. Én a mélységeket ismerem jobban. Sok mindent megjártam már, és folyamatos az igény bennem, hogy újabb és újabb mélységeimet tárjam fel, ismerjem meg, és járjam be. Meggyőződésem is egyébként, hogy megjárt mélységek nélkül nincs valódi magasság; csak a saját mélységeit elég jól ismerő ember juthat messzire a spirituális úton. A mélység alatt én azt értem, hogy megismerem a bennem lévő elakadásokat, érzelmi blokkokat, az árnyékomat, ha úgy tetszik; és a bennem lévő olyan érzéseket, mint a harag, a szégyen, a félelem, az irigység, a pusztítani vágyás, és egyéb, nem "szalonképes" érzések. Megismerem és elfogadom ezeket magamban, integrálom - és azon vagyok, hogy ne ezekből reagáljak.

Viszont fontos látnom a magasságokat is. Ne legyek csakis problémamegoldó, problémafókuszú, hiánymotivált. Ne csak azt lássam, amit még nem, hanem azt is, amit már igen. És a jól ismert útitársaim mellett (a nehéz érzések), engedjem magam mellé a mostanában megismert örömöt, hálát, megelégedést, boldogságot. Nem is olyan könnyű befogadni ezeket. Sokat segített, hogy ma reggel megint hálalistát írtam. Beleírtam a legnagyobb dolgok mellett (pl. hogy olyan házasságom van, amit minden nőnek kívánok) az egészen piciket is, pl. hogy vannak szép nyári ruháim, amelyekben csinosnak érzem magam. Hosszú lett a lista, mire mindent összeírtam. Tanulnom kell, hogy ezekre (is) tudjak fókuszálni.

A középtávú terveim, hogy közel három év saját élmény, és több mint egy év tanulás után elkezdem magam kipróbálni állításvezetőként csoportban. Egyéni ülésben már vezettem állításokat, de csoportban "élesben" egyelőre nem. És szeretnék ebben is rutint, jártasságot, tapasztalatokat szerezni. Egyelőre jóval a piaci ár alatt, hiszen nem vagyok még teljesen képzett állításvezető. (És most eltekintek attól, hogy sokan dolgoznak úgy, állításvezetőnek nevezve magukat, hogy sehol sem tanulták, hanem a "kétszer láttam, harmadszorra már én csinálom" módszer alapján felveszik a "praxisba". Remélem, nekem ezzel nem lesz dolgom.) Érdeklődés van, jólesik a bizalom, úgyhogy szeptembertől hajrá. Hosszú távú tervem pedig - az eddigiek mellett - további képzések beiktatása.

És nagyon remélem, hogy hamarosan beköszönt a gyermekáldás. Annál semmi nem fontosabb.