Elszakadt reggel a szandálom pántja; még tudok benne járni, remélem, estig kitart, mert el szeretnék jutni Niára. A nap fénypontja lesz (hacsak nem szexelünk este).

Voltunk szombaton esküvőn, nagyjából háromszor akkora költségvetésűn, mint a mienk. A vendégek számát, és a showelemeket tekintve egyaránt. Mindenkit, de szó szerint mindenkit meghívtak, aki valaha kapcsolatba került a párral, vagy esetleg együtt utazott a hetes buszon egy meleg nyári napon a Blahától az Astoriáig. Mi a férjem révén voltunk hivatalosak, aki a megelőző mintegy tíz évben semmi érdemit nem beszélt a vőlegénnyel. Elszántságukat az sem befolyásolta, hogy mi nem hívtuk meg őket a mi lagzinkra. Ennyi ember már komoly nászmenet: az egész falu láthatta, amint lassított tyúklépésben, hátunk mögött fúvós zenekarral, ünneplő magassarkúban elmenetelünk a templomra, ráadásul a hosszabbik úton (kiderült, az étterem mintegy 150 méterre van a templomtól, visszafelé már jöhettünk a rövidebb úton is). Az esemény onnantól kerti parti jelleget öltött, a vacsorára rengeteget kellett várni; az unicumok és a rengeteg várakozás hatására én végül úgy eltüntettem két tányér grillezett sajtot zöldségekkel, mintha ez külön kérés lett volna. Aztán folytattam az unicumozást (ennyi kaja után nehogy baj legyen!), jobb dolgom nem is volt, hiszen a sógoromékon, és egy páron kívül senkit sem ismertem. És egy idő után megállapítottam, ezen nem is nagyon szeretnék változtatni. A kemény magot leszámítva, akiken látszott, hogy nagyon szeretik a párt, és erős a kötődés (ezt jó volt látni), sok volt valszeg a "töltelék meghívott", akik valaha valamikor egy irányba néztek a pár valamelyik tagjával, ezért aztán meg lettek invitálva a jeles eseményre.

Na és itt kezdtem megmüffenni egy kicsit, vagyis nem annyira kicsit, mert utána még két napig tartott, amíg ki tudtam magam vakarni belőle (a vasárnapot erős másnaposság is nehezítette). Először is, hosszú asztalokat töltöttek meg a "menő csávók"; a kopasz, kigyúrt, nagyhangú fajtából (ez nagyon sztereotip ábrázolásnak tűnhet, de nem az). És én ilyenek között - önismeret ide vagy oda - még mindig nagyon rosszul érzem magam. Ugyanis pont ez a típus volt az, aki engem kicsi koromtól kezdve halálba szopatott (kevésbé vulgárisan: csúfolt, bántott, megalázott és megszégyenített). Az óvodától elkezdve kamaszkorom végéig bárhol, bármikor, bármilyen szituációban. Sokszor írtam már, azt hiszem, milyen ortopéd kisgyerek (és kamaszlány) voltam: kövér, szemüveges, gerincferdüléses, esetlen mozgású, később pattanásos, és mindennek tetejébe jó tanuló. Az "állatorvosi ló" egy gyerekkorban beszerezhető sérüléseket taglaló pszichológiai tankönyvben. Tele szégyennel, önértékelési zavarral, magabizonytalansággal. De leginkább: szégyennel, szégyennel és szégyennel. Ó, hányszor dolgoztam az önismeretben ezzel! Egyéniben, drámában, még állításban is: előszedni-kibányászni, zokogni, fájni, fájni, átégetni aztán átdolgozni. És gyógyult is persze sokat (mint ahogy már kövér, görbe és pattanásos sem vagyok), de lám, ennek a "típusnak" a megjelenése még mindig erős regressziót vált ki belőlem, és visszacsúszom abba az énállapotba, amikor megszégyenítettek. Felbugyogott a sok-sok gyerekkori élmény, a rengeteg szégyen és megalázottság. Érdekes, a felnőtt (egészséges) énrészem mindeközben végig tudta, hogy ez most nem az a szituáció, hogy ezek az emberek nem fognak bántani, hiszen egyáltalán nem is foglalkoznak velem, de a gyerekkori gombom nagyon erősen benyomódott. Ma reggelre csendesedtek le teljesen a hullámok. Nehéz volt. Viszont ráirányította a fókuszomat arra, hogy amikor elégedetlenkedek magammal (pl. hogy nem fejlődök elég gyorsan), akkor idézzem eszembe, milyen mélységekből jövök. Igen, a Rút kiskacsa a "kedvenc" mesém. De hiába vagyok már hattyú a saját tavamban, a kiskacsa-idő mély és fájdalmas nyomokat hagyott bennem.