Hazafelé tartunk vonaton anyóslátogatásról. Röpke 4 óra az út, pikk-pakk eltelik, ha van net, egy jó könyv, egy jó film, és némi ablakon kibámulós-álmodozós kedv (ezek egyszerre, hogy lehessen választani, ha valamelyiket megunom).
Vacsoraidő van, és bár későn ebédeltünk, (és egyébként éppen az unalomból eszegetésről szoktatnám le magam nagy erőkkel), mégis kísértésbe esem. Körülöttem mindenki szendvicset, otthonról hozott süteményt, csipszeszacskót bontogat, rágcsál, falatozik, én meg nagyokat nyelek. Új felszállók esetében minden kezdődik elölről.
Elő is vetettem férjjel a táskából az almát, a legnagyobbat be is faltam, de csak nem hagy nyugodni a nassolni kéne valamit-késztetés.
Van nálunk egy nagy tepsi rakott karfiol – még langyosan csomagolta a férjem anyja, érződik is a karfiolszag, de sunnyogunk, úgy teszünk, mintha nem a mi csomagunkból jönne. Hamarosan úgyis össze fog keveredni a szembeszomszéd fokhagymás fasírtjával, és az általános emberszaggal, ami csak akkor feltűnő, ha pisilés után visszamegyek az utastérbe.
Egyfolytában azon jártatom az eszem, mit lehetne előbányászni az elemózsiás táskából, mert még több mint két óra, amíg beér a vonat Budapestre. Talán mégis elő kellene kapni a rakott karfiolt, csak úgy tepsistül, elvégre még langyos – esetleg öngyújtóval melegíteni az alját egy kicsit – aztán csak úgy kézzel falatozni belőle, mert nincs nálunk evőeszköz. Asszem, nem indulnánk jó pozícióból a „legnépszerűbb utastárs” aktuális vetélkedőn. Népszerűségünket talán csak egy olajos halkonzerv kibontása fokozná tovább, vagy hagymás ruszli fogyasztása, esetleg abált szalonna katonázása ecetes almapaprika társaságában. Aztán szétcsapatnánk jóféle szilvapálinkával, nehogy baj legyen.
És ha az anyósom tartana csirkéket, most két élő tyúk is kotkodálhatna a fonott kosárban a fejünk feletti csomagtartón. Senkit sem érdekelne akkor a karfiol.