Folytatom a felismeréseimet a "hogyan kell élni"-témakörben. Vagy talán inkább: hogyan érdemes élni. Mert nem kell, ó, dehogy kell, legutóbb erre is rágörcsöltem, hogy akkor mostantól boldognak KELL lennem, örülnöm KELL, két hétig ment spontán, aztán elkezdtem rágörcsölni. Ilyenkor mindig egyik barátnőm jut szembe, aki egyszer elhatározta, hogy mostantól spontán leszek, és azzal szokta biztatni magát, hogy lazának kell lennem. Imádom, annyira hasonlítunk.

Bármilyen furcsa, van olyan, hogy az örömöt tanulni kell, mert nem megy magától. Én úgy működöm, hogy fekete vagy fehér. Leginkább persze fekete. És halogatok. Többször írtam, mennyire szeretnék már nem úgy működni, hogy majd élek, majd jó lesz, ha..., de egyelőre ezt még nem tudtam meghaladni. Újra és újra észreveszem magamon. Nem tárgyakat halmozok (majd, ha megveszem az új tévét, IPhone-t, új kabátot - huh, de jó, hogy a vásárlásmániámból kigyógyultam!), de tünetet váltottam. Majd ha meghaladom az összes szorongásomat, fájdalmamat, dühömet, szégyenemet, akkor majd milyen jó lesz. Meg milyen jó lesz majd, ha teherbe esem, ha elkezdem a februártól induló képzést, ha ősztől végre pszichológus hallgató lehetek, ha majd terapeuta leszek. És - erre is tegnap döbbentem rá - amikor tényleg minden rendben van, itthon vagyunk kettesben a férjemmel, végre szabad hétvége, együtt lehetünk - akkor előkapom a "túlsúlyos vagyok" kártyát, értsd: 61 kiló vagyok a vágyott 58-59 helyett. Általában tudom, hogy nincs velem semmi baj, a testemmel sincs; de ha nincs más, akkor képes vagyok ezzel elrontani a napomat. Basszam meg.
Ezt szeretném meghaladni. Hogy be tudjam fogadni az örömöt, akkor is, ha vannak nehézségek. Hogy lássam a színeket, az árnyalatokat, az átmeneteket. Hogy ne egy tökéletes, idilli állapotot hajszoljak - amikor minden, az utolsó mozzanatig rendben van velem, bennem és körülöttem, és még a popsim is elég kerek - hanem örüljek annak, ami van, amennyi és ahogyan adatott. Persze, nem szeretnék átesni a ló túloldalára, mindenáron pozitív lenni és akkor is mosolyogni, amikor már ég a ház, mindent elfojtani, szőnyeg alá söpörni, és szép napom lesz, ha beledöglök is-mottóval élni. Ismerek néhány ilyen embert, és elborzaszt, mekkora árnyékuk van. De van mit tanulnom tőlük. Én legtöbbször az ellenkező véglet vagyok: addig nem nyugszom, amíg mindent ki nem pucolok, fel nem oldok, meg nem haladok, és ha egy kicsit is diszkomfort érzetem van (hm, most mintha szoronganék egy kicsit), máris el van rontva a hangulatom. És annyira beletekerem magam, hogy végül eljutok oda, majd akkor leszek (lehetek) jól, ha ezt rendeztem. Vannak helyzetek, amikor jó ez a kritikus hozzáállás (csak semmi elfojtás, sunnyogás, tessék szépen szembenézni), csak éppen kicsinálom magam, és megfosztom magam az életörömtől.

Egyensúlyt keresek. És igen: ha valakinek van "tuti receptje" az életre, azt szívesen fogadom.