A születéscsoport pozitív hatása még mindig tart! És mivel már közel egy hónap eltelt, a változásokat véglegesnek minősítem. Sokkal, sokkal több bennem az élet (ezt a férjem is visszajelezte), több az életöröm, a spontán megélt örömteli pillanat (kedd délután utazom a buszon, és ez jó, csak úgy, mert élek), észreveszem és elraktározom az apró örömforrásokat, és kevesebb fókuszt adok a nehézségeknek. Változtam a házasságomban is: kevesebbszer csúszom bele regresszióval csecsemő- kisgyermek tudatszintre, és ehhez a változáshoz mindkettőnknek alkalmazkodnia kell. Hiszen volt köztünk egy teljesen tudattalanul megkötött szerződés. Pl. ha én visszacsúszom gyerekbe, a férjem automatikusan "felmegy" szülőbe, hiszen a viselkedésemmel ezt hívom meg belőle, és ehhez ő is adja magát, mivel bizonyos (rejtett) haszna neki is származik belőle. Természetesen, ez tudattalanul történik, azaz nem vagyunk legtöbbször tudatában annak, hogy ezt csináljuk. Ha azonban én felrúgom a dealt (ti. változom), akkor új heyzet áll elő, ami nem mindig megy automatikusan, mosolyogva, kanálcsörrenés nélkül. (Esetünkben egy ruhaszárító csörrent, de komolyabb személyi sérülés és dologi kár nem keletkezett.) Annyira lelkesítenek a születéscsoport óta tapasztalt változások, hogy szeretnék részt venni még egyszer. Van ebben, persze, telhetetlenség is: nehezen tudom abbahagyni, ha valami jó (vö. friss perec, bagett és bámilyen egyéb sós pékáru). Még többet és többet akarok belőle! Másrészt, megéreztem, hogy ez a négy nap bodywork nagyon-nagyon jó. Olyan elakadásaimm tudnak gyógyulni, amelyeket 3 év pszichodráma és egyéni terápia után beleraktam abba a kategóriába, hogy na, ezek már úgy maradnak, ezek már nem fognak változni, mert annyira mélyen vannak a személyiségemben, hogy nem tudok hozzáférni. Türelmetlenül keresem ezeket a lehetőségeket, és legszívesebben éjjel-nappal bodyworköznék. Igen, van bennem terápiafüggőség. Ugyanilyen türelmetlen lelkesedéssel kattantam rá annak ideje a pszichodrámára is, és legszívesebben minden hétvégén játszottam volna. Egy nagyon jó ismerősöm szerint a terápiafüggőség előbb-utóbb meggyógyul magától a sok-sok terápia hatására. De én még nem tartok ott. Szabályosan szenvedek attól, hogy a családállító- és a Buda Lacis képzés mellett sem időm, sem pénzem nincs elkezdeni járni egy jó kis bodywork-csoportba. Müff. Ráadásul márciusig tart a pszichodráma-csoport, amiben benne vagyok. Basszus, tényleg terápiafüggő vagyok. Már csak azért is, mert mindig az van bennem, hogy na, ezt még megoldom, és akkor utána tényleg szünetet tartok. De ez az állapot megfeljebb néhány napig (mostanában néhány hétig) tart, utána jönnek az újabb témák. Most éppen a szégyent (egy újabb aspektusból), a kontrollmániát szeretném megdolgozni, és azt, hogy"bizonyos szituációkban (pl. hivatali ügyintézés, ismeretlen terep) belecsúszom egyfajta szerencsétlen kis hülye vagyok-viselkedésmódba, innentől kezdve pedig úgy is bánnak velem - hiszen erre hívom meg a másik felet. Ja, ilyenkor is van bennem szégyenérzet. Lehet, hogy ez a kettő valójában egy. Szégyellem magam, akár a megsemmisülésig, ha nem tudok valamit, rosszat mondok, de ez még hagyján, ez már rengeteget oldódott, és már nem emésztem magam egész hátralévő nap egy apró bakin. Juhé. Viszont ha valaki más mond rosszat (rosszul használ egy idegen szót, rosszul ejt ki egy nevet, vagy három év nyelvtanulás után nen tudja megmondani, az adott nyelv első szótagi hangsúlyos-e), olyankor is elkezdem szégyellni magam. Én. És legtöbbször nem is merek konfliktust vállalni, amikor valaki nyilvánvaló baromságot mond, nem szállok vitába, a kurva szégyenérzet miatt. Értem én, hogy nincsenek rendben az érzelmi énhatáraim, és hogy ez az egész az apukámhoz köthető - de ez a felismerés ehhez kevés, ezt nem tudom pusztán tudatból megoldani. A kontrollmánia megy egy külön téma. Nem csak abban akadályoz, hogy laza legyek és könnyed, mert nem csak magamat kontrollálom, hanem a szeretetkapcsolataimban is kontrollálok. Eddig tudattalanul, de most, hogy felismertem, és tudom is, hogy ez honnan jön, nem fogom tudni automatikusan abbahagyni, és másként működni.

A felismerést a szomatodrámás képzés hozta. Ott többek között azt tanuljuk, hogyan tudunk kapcsolatba kerülni a testünkkel, akár az egyes szerveinkkel is. Ez furcsának tűnhet, de a tapasztalat azt mutatja, hogy ennek nagyon is van értelme. Elkezdtem valamelyik reggel a metrón (önismereti felismeréseim gyakori helyszíne) felvenni a kapcsolatot a női szerveimmel. Arra voltam első körben kíváncsi, vajon hogy vannak "ők" a gyermekáldással. Azt akartam nekik kommunikálni, hogy én akkor is szeretem őket, ha egyelőre elmarad a gyermekáldás - aztán egyszer csak rádöbbentem, hogy ez kurvára nem igaz. Ez csak egy rózsaszín maszlag, amit a sok-sok év önismeret alatt megtanultam, hogy így kell beszélni, ezt kell mondani. valójában azonban az van bennem, hogy szeretlek titeket - de most aztán akkor már baromira csináljátok azt, amit én akarok! Különben - különben kitagadlak. És két dolgot rögtön meg is értettem. Egyrészt, hogy ez megint csak az apukámhoz köthető, és hogy én most ugyanazt csinálom, amit egykor a szeretetkapcsolatról megtanultam. Szépen magamba építettem ezt a mintát, és most ezt csinálom magammal, és néha bizony másokkal is. Másrészt pedig, hogy ez oka lehet a nőgyógyászati tüneteimnek is. Azt hiszem, valószínűleg "kitagadtam" a női szerveimet, egyrészt, mert nem azt csinálják, amit én akarok, másrészt esetleg más okok miatt is. Így kevesebb energiában részesültek, legyengültek, és elkezdtek megbetegedni. (Nem tudom ennek leírni szakszerűen a pszichoszomatikus folyamatát, de talán érthető így is, mire gondolok.) Nagyon leegyszerűsítve: a belső szerveimmel olyan most a kapcsolatom, mint amit annak idején kisgyermekként a szüleimmel megéltem. Számomra nagyon látványos, egyszersmind mellbevágó felismerni, hogyan függenek össze különféle testi és lelki folyamatok. Mindenkinek (aki hasonlóan gondolkodik) szeretettel ajánlom a Mit üzen a tested c. könyvet. Túlzás nélkül mondom, hogy az elmúlt évek egyik legjobb írása.