Vettem reggel a zöldségesnél egy kis cseresznyét meg barackot reggelire, ott hagytam majdnem hatszáz forintot. Amíg pakolásztam, a mögöttem lévő vevő is sorra került már. Kék kantáros nadrágot viselt, borostás volt és rekedtes hangon szintén barackot és cseresznyét kért. Ő az egyszerűség kedvéért rögtön vegyigyümit mondott. Lám, a reggelit így is meg lehet oldani, instant ampullában, mindössze százhatvan forintért.

Persze nem ez foglalkoztat most, bár örülök nagyon a nyárnak, a napsütésnek, sokféle gyümölcsnek, paradicsomízű paradicsomnak. Készülök már a családállító táborba, elvégezni az utolsó modult. jövő héten megyek, fél lábbal már ott vagyok, kell még addig venni testápolót, meg lapos talpú papucsot, állításvezetéshez és képviseletben ácsorgáshoz. Legalább egyszer saját témával is fogok tudni dolgozni, és nem is én lennék, ha nem lenne rögtön három. Gyúrom őket magamban, na vajon melyik legyen, vajon melyik most a legfontosabb, legfeszítőbb. Hát persze, hogy mindegyik! Azon töprengek, hogy lehetne valahogy egyet gyúrni a háromból, úgy feltenni nagy ravaszul a kérdést, hogy az állításban mindhárom előjöjjön. Mégiscsak az írás lesz az, valahogy el van bennem akadva a kreativitás, nincs áramlás. Sokszor elkap, mit kéne írni, már formálódnak is a mondatok, tervekben sincs hiány. szeretnék még egy blogot, tematikusat, a kenguru után újabb könyvötletem van, ezúttal felnőtteknek. (Bár lehet, hogy Bernya is valójában felnőttkönyv, mesének álcázva, és Bernya egy zen-kenguru, fedésben.) Aztán, amikor leülök írni, nem jön semmi. Vagy jön valami, de az töredéke annak, ami valójában bennem van. Jó lenne rálátni erre, és feloldani az ezzel kapcsolatos esetleges elakadást.
Aztán azon gondolkoztam, hogy szeptemberben lesz immár négy éve, hogy belekezdtem az önismeretbe. (Ekkor találtam számomra megfelelő szakembert.) Azóta szünet nélkül dolgozom magamon. Van mögöttem legalább 15 pszichodráma játék, közel két év egyéni terápia, Isten tudja, hány családállítás (30 biztosan), egy születéscsoport, meg némi szomatodráma. És hogy van az, hogy még mindig vannak akadásaim? Rendben van ez így?
A legutolsó drámacsoportomban az egyik vezető (igazi bölcs, idős asszony) azt mondta, sosincs olyan, hogy készen vagyunk. Ezt mondjuk mások is mondták, csak mintha én nem hallanám meg. De körülnézek, és körülöttem a legtöbb ember nem jár önismeretbe. Vagy ha igen, akkor elmegy egy-egy családállításra, esetleg egy drámacsoportba, netán vesz pár órát egy pszichológusnál/kineziológusnál (vagy talál valamilyen ezospiriguru kisiparost magának - lehet, hogy jót). Oszt jónapot. Velük mi van? Hogy oldják meg a problémáikat? Vagy nincsenek is nekik? Vagy van, de elfogadják, együtt élnek velük? Bárcsak valódi válaszokat kapnék erre a kérdésre! De hát ez nem olyan kérdés, amit anélkül fel lehetne tenni valakinek, hogy megbántanám vele...
Önismeret-függő vagyok? Talán. Részben, azt hiszem, igen. Bár mára már pontosan tudom, milyen problémámra jó az önismeret, és mire nem. Pl. eszembe sem jutna azzal beülni pszichodrámázni, hogy kicsit még mindig nehéz nekem emberek előtt beszélni. Ezt gyakorolni kell éles helyzetben és kész. Gyakorlat teszi az embert, engem is. Persze, az is igaz, hogy az emögött húzódó elakadásokat (kishitűség, szégyen stb.) jórészt már megdolgoztam. Az sem önismereti hatáskör, hogy nincs pl. kézügyességem. Nincs és kész. (Handmade ajándékok adásától pedig bölcsen tartózkodom.) A munkahelyváltás sem feltétlenül az. (Bár, egy pénzállítást még el tudnék képzelni...) A tavaly decemberben diagnosztizált, majd szerencsésen meghaladott nőgyógyászati probléma volt talán a legkomolyabb lecke. Sose többé nem szeretnék ilyen regressziót!
Legtöbbször most már úgy érzem, az alapvető elakadásaimat meghaladtam. (Önbizalom és konfliktusvállalás területén mondjuk van még mit tevékenykednem.) Van néhány olyan téma, amit nem tudok végérvényesen magam mögött hagyni, hanem búvópatakként újra és újra visszatérnek, más-más aspektusból, újabb és újabb arcukat mutatva. Úgy látom, itt sem ugyanazokat a köröket futom, hanem haladok, még ha spirálisan is.
Lassacskán beérnek a gyümölcsök. Megérte a rengeteg befektetett idő, energia és hát a pénz. Lássuk be, az önismeret nem a létező legolcsóbb mulatság. Viszont a legjobb befektetés, ebben biztos vagyok. Most már úgy vagyok, hogy élem az életem, és ha feljön valami, akkor elmegyek szervizbe. Karbantartásra, mint az autónál. Azt hiszem, ezzel a hasonlattal ki tudok békülni.
Eddigi tapasztalataim alapján pedig a legfontosabb dolog az önszeretet. Szándékosan nem önelfogadást írtam, mert a fogadd el magad- instant jótanácstól a hajam szála égnek áll. Ajánlott nagyon gyorsan menekülőre fogni az olyan segítőtől, akinek ez kibuggyan a száján. Pedig, persze hogy ez a lényeg. Elfogadni és szeretni magunkat. (A kettő szerintem kb. ugyanaz.) Nyilván, nem nárcisztikusan, nem túlkompenzáló önimádat módjára. Szeretettel kísérni önmagunkat. Lehet, hogy az egész önismeretesdinek ez a végső lényege?