Imádom ezt a könyvcímet, magát a könyvet annyira már nem, de amióta berobbant a köztudatba, ha a szürkére gondolok, eszembe jut annak akárhány árnyalata, felőlem lehet éppen ötven is.

A szürke meg most onnan jutott eszembe, hogy megjártam múlt hétvégén a jobb agyféltekés kreatív írás tréninget. Fantasztikus volt, szerintem említettem is, inspiráló, kreativitás-nyitogató, egészen varázslatos.-mindkét nap reggel 9-től este 7-ig tartott, és az idő nagy részében írtunk és írtunk és írtunk. Életemben nem éltem meg magam ennyire kreatívnak és virtuóznak, mint azon a két napon! Úgy jöttem haza - már az első nap végén - hogy aztabüdös, hát én tudok írni, méghozzá nagyon tudok írni, többféle stílusban, különféle témákban, akár húsz perc alatt. Le voltam nyűgözve! Magától a módszertől is, és attól a tapasztalattól, hogy mennyi kreativitás szunnyad bennem, csak eddig nem tudtam kellőképp előcsalogatni. Vasárnap estére odáig jutottam, hogy én egész hátralévő életemben csak írni akarok (na jó, meg pszichológus lenni), bármit, mindent, mesét, regényt novellát, blogot, müzlisdoboz reklámját, mittudomén. Hétfő hajnalban még tartott a lendület, a metrón ötlött eszembe, hogy szívesen indítanék még egy blogot, ahová feltölthetném az írásaimat, azokat, melyek a dosszié énblog-profiljába nem illenek bele. Feltölteném egy-két írásomat, ami a tanfolyamon született, meg amit azóta írtam. Ja, igen, merthogy hétfőn még írtam. Egy kicsit még kedden is; szerdán valami közbejött, csütörtökön tudomisén mi volt, pénteken programom volt, aztán huss, jött a hétvége, és egyszer csak azt vettem észre, hogy napok óta egy fia betűt nem írtam, se dossziét. se kreatívat, se semmit. Egyáltalán semmit. Szépen visszaszürkültem a hétköznapjaimba. Olcsó dolog az időhiányt okolni, tudom, de sajnos legfeljebb reggel van időm a metrón, aztán ha időben hazaérek (kb. hetente kétszer), akkor le-le tudok csípni egy félórát a mosogatás és a pakolás között, amíg fő a vacsora. Amúgy meg sport van, néha barátnőzés van, házasságom is van, egyetem van, BudaLaci van, no meg a házimunka dandárja is rám marad, hát akkor mikor írjak? Nem igazán tudok elmélyülten alkotni, miközben kavargatom a rántást, vagy este fél 7-re esem haza tornáról. És peregnek a napok, a kreativitásom pedig szépen lassan visszaalszik. Neee! Ezt semmiképpen nem akarom! Olyan csodálatos új világ nyílt meg, nem szeretném veszni hagyni! És osztok és szorzok, hogy miből lehetne időt elvonni, aztán arra jutok, legjobb volna a munkából (amit - jobb esetben - nyolctól négyig csinálok), de abból meg nem lehet. Mi marad? Ma este nem lesz vacsora? Vagy szendvics legyen? (Türelmes férjuram fellázad). Vagy hagyjam a dagadt ruhát másra? (Hét végére elönt minket a szennyes.) Vagy ne járjak sportolni? (Megnő a fenekem plusz az Aviva egyébként is fontos.) Ne barátnőzzek? (De hát így is olyan kevés időm jut a barátaimra, átlagosan havi 1 este mindegyikre, még ettől is fosszam meg magam?)
Ma például a tegnapi maradék rakott krumplit esszük, így belefért a posztírás negyed héttől hétig, amíg férjuram haza nem ér, és elé tálalom a vacsorát. Megbeszéljük, kinek milyen napja volt, aztán mosogatás, sünetetés, száraz ruhák begyűjtése a szárítóról, fél tízkor meg eldőlök, mint a krumpliszsák. Pff.
Mondom én, a legjobb lenne, ha a munkaidőmből lehetne lecsípni. Ebben rém rugalmas tudnék lenni, részemről bármennyit lecsíphetnénk a nyolc órából, akár mind a nyolcat is, nekem rendben lenne, de ez meg sajnos nem opció.