Életem egyik legnehezebb napja volt. Talán a legnehezebb is, nem tudom. Sőt, jobb lenne, ha azt mondhatnám, ez volt a legnehezebb. Mert akkor ennél nehezebb már nem lesz.
A Moszkva térnél szálltam fel. Csak bírjam ki hazáig – gondoltam, és erősebben szorítottam a számat, bár a széle remegett. Gyorsan helyet kerestem, nem néztem senkire. Talán nem is látszom, ha én sem látok senkit – gondoltam, és mereven bámultam magam elé. Facsarta az orromat a sírás. De jó volna most, most beleengedni magam, és zokogni, zokogni keservesen.
Velem szemben egy férfi ült. Magas és jóképű, öltönyös, kezében egy papírzacskóban frissen sült bagettek. Még jobban elfacsarodott a szívem. – Biztosan siet haza a családjához – erre gondoltam, és már megállíthatatlanul potyogtak a könnyeim. Próbáltam megfázásnak álcázni a belülről jövő zokogást. Batthyány tér. Még 8 megálló az Örsig. Utána leszállok és akkor végre, végre szabadon folyhat. Szipogtam és a cipőm orrát bámultam. Körülöttem egyre többen lettek. Kossuth tér. Itt nem szoktak sokan felszállni. Egy nénike tört magának utat, maga után vonszolva a kerekes bevásárló kosarát. Mögötte egy várandós anyuka jött, hatalmasan gömbölyödő hassal.
- Tessék leülni – álltam fel, és nem néztem közben a nénire, se a várandós nőre.
Az idős asszony leült, a kismamának már nem jutott hely. Kezét óvón a hasára tette.
- Hányadik hónapban van, aranyom? – szólította meg a néni.
- A nyolcadikban – felelte a nő. – Egy hónap múlva szülni fogok.
- És kisfiú vagy kislány lesz?
- Kisfiú – felelte a nő, boldog mosollyal. – Az elsőszülött kisfiam.
- Nahát, kisfiú! – csevegett tovább a néni – És hogy fogják hívni?
- Péternek, mint a férjemet. Most megyünk bababútort venni az Ikeába.

- Szóval az Örsig jön ő is – gondoltam én, és hullámokban tört fel belőlem a keserűség. Nem bírtam tovább, az Astoriánál leszálltam. Sétáltam a Rákóczi úton, fuldokolva nyeltem a könnyeket és az araszoló autók bűzét. Aznap délután közölte szenvtelen hangon a puccos Budafoki úti magánrendelőjében a nőgyógyász, hogy nagy baj van, műteni kell, és ha nem jövök rendbe, akkor soha az életben nem lehet gyerekem.

Egy évre rá aztán a Kossuth térnél vártam a metrót. A szerelvény beérkezett, felléptem és helyet kerestem magamnak. Nem volt már szabad ülőhely, bepréselődtem az ajtó és a szélső ülés közé. Kezemet óvón a hasamra tettem. Még nem igazán látszik, nem adják át a helyet, de majd pár hónap múlva, nemsokára. Aznap tudtam meg, hogy kisfiam lesz. Úgy fogják hívni, mint a férjemet, ebben biztos voltam. Az elsőszülött kisfiam. Könnyes lett a szemem. Nem bántam, akárki is látja. A férjemmel az Örsön találkozunk, megyünk bababútort venni az Ikeába.