Tudtam én, hogy jó lesz, hát hogyne tudtam volna, Grecsó Krisztián az egyik kedvenc kortárs íróm, így mikor végre megkaptam a kisebbik húgomtól az új regényét, mohón vetettem rá magam. Aztán mégiscsak beosztottam, ízlelgettem, mint a jó bort, tovább tartson. Letehetetlen pedig, hajnalban a metrón, kávészünetben, lopva a mosdóban, vacsorafőzés közben, amíg felforr a víz. Múlt pénteken vizsgáztattam, amíg írták a tesztet, cipőmet lerúgva olvastam gyanútlanul. Két résznél annyira szíven ütött, hogy ki kellett mennem a mosdóba, mert elsírtam magam. Úgy hiszem, Grecsó, akit előszeretettel hasonlítanak Móriczhoz és a népies vonulathoz, ebben a könyvében emelkedett igazán móriczi magasságokba, aki sokat tud az emberi lélekről és hideglelősen zseniálisan írja azt meg.
A regény arra keresi a választ (jaj, ezt úgy utálom, de rossz lehet úgy olvasni, hogy közben ilyenekre kell gondolni), szóval elmeséli a főszereplő, Daru életét, egészen a jelenig, a párkapcsolatain keresztül. Daru részben = Grecsó, ez mindig izgalmas E/1-ben írt könyvnél, hogy ez most fiktív önéletrajz-e, az író izgalmasan játszik ezzel, több rétegét megteremtve ennek az olvasatnak. Nem is az érdekes itt, hogy Grecsónak valóban volt-e Adél nevű nője, akit később skizofréniával diagnosztizáltak, hanem hogy a narrátor, aki retrospektív nézőpontból beszéli el az eseményeket, mennyire teremt azonosságot korábbi önmagával. Ebben folytonosan van egy feszültség, ezáltal egyszerre készít leltárt és konstruálja meg újra önmagát a szerző. Számítanak-e az emlékek? És ha igen, akkor miért nem? Hogyan és mennyiben? Mit lehet kezdeni a múltunkkal?
"Elmúlik a kép, egyszerre egyértelmű lesz minden és tiszta, Daru szívéről ellebben a bánat, és ebben a ki tudja, honnan jött lebegésben rátör, hogy nem. Nem kell ebből semmi. Már nem fáj. Rájön, hogy nem is akar abba a borozgatós, disznónézős délutánba visszamenni a nagyapjához. Nem akarja Lilit, Esztert, Petrát, Sárát, Grétát. Ne jöjjenek. Nem kell sajnálni, hogy nincsenek. Meg kell a veszteségüktől szabadulni. Különben nem tud örülni neki, hogy voltak. Csak fájdalmat okoznak, hogy nem tudja őket elengedni. Az ünnepségnek mindjárt vége. Az igazgató azt sorolja, melyik tanuló hová jelentkezett. Minden második fiú szakács. Daru magához szorítja Julit, isten veletek, régi barátok, régi gangok, szervusztok, szerelmek, szeretők, elengedlek titeket, menjetek, ti vagyok a gyönyörű, kormos, ragacsos, mézgás múlt. Ti vagytok Daru. És én. Daru én vagyok. És végre megint szeretni foglak titeket, rátok mosolygok néha, ha előkerül egy rosszul exponált, közös fénykép, mert ez a sok egykorvolt szerelem mind az enyém. Ebből vagyok."
Mégis, bár nem szívesen, meg kell jegyeznem, szerintem a végét elkapkodja, Daru házasságáról alig ír, az új szerelem happy end vászna kimerevítve - szinte kívánjuk, legyen odaírva, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak. De ők még élnek, a közepén vannak egy szerelemnek, és túl összecsapott a befejezés. Igaz, ismerem ezt a lelkiállapotot a saját életemből, és azt hiszem, itt válik a regény kárára, hogy félig-meddig saját magát írta meg. Itt kezd a zseniális narráció átváltani valami mássá, ami inkább a lélektan területe már. De minden döccenőjével együtt csodálatos, lenyűgöző írás, a stílusa egyéni és magával ragadó, igazi, mély, megélt művészet. .
Hosszan idéznék, de álljon itt most csak néhány sor, demonstrálandó, milyen jó ismerője Grecsó az emberi léleknek:
"Gréta és Daru szertelenül boldogok, amikor megveszik a lakást, és biztosak benne, hogy ez a boldogság örökké tart majd. De a boldogság nem biztos ebben, ő nem akar örökké tartani. Addig, az első lakásig tart majd, Csak nem szól. Nem jelzi előre. Ott egészen lassan elkopik, de olyan lassan, hogy nem lehet észrevenni. Nem kezd el súrlódni az anyag, nem ér össze a meghízott comb, ennél sokkal alattomosabb, lassabb a romlás. Úgy kopik, ahogy a cseppkő hízik. Szem nem láthatja, lélek nem gyanakodhat miatta. Ettől olyan biztos az enyészet."