Egyébként csodálatos volt a nyaralás, jókor jut eszembe, hogy megírjam, mindjárt október, mi meg augusztus közepén voltunk.

Az volt a legjobb, hogy végre volt időm csak úgy lenni. Direkt nem terveztük nagyon kirándulósra, hagytunk magunknak időt a regenerálódásra és a szemlélődésre, nagyokat pihentünk (mm, délutáni alvás), és esténként sötétedésig beszélgettünk egy pohár bor mellett a teraszon. Nem siettünk sehova. Reggel felkeltünk, lesétáltunk a tengerpartra, ott lefutottunk 4-5 kilométert (ennek valami elképesztően különös varázsa volt), aztán vissza az apartmanba, zuhany, és elsétáltunk a pékhez friss péksüteményért. Ráérős reggeli, aztán opcionálisan tengerpart vagy teraszon olvasgatás. (Akkor olvastam el Sofi Oksanen: Sztálin tehenei c. regényét, fantasztikus és brutális, hm, erről is jó volna írni.) Aztán ebédfőzés, ebéd után csendespihenő (alvás vagy heverészve olvasgatás), délután tengerpart megint, este vacsora és borozgatás. Nekem nagyon fontos, hogy legyenek ilyen semmittevős időszakok, amikor feldolgozom a rengeteg ingert, ami ér, no nem direktben csinálom, hanem egyszerűen csak vagyok, nem gondolok különösebben semmire, és ebben a fókuszálatlan figyelemben kerülnek helyére, ülepednek le bennem a dolgok. Ez hiányzik most, ez a semmittevős-ingerfeldolgozós jelenlét, mert az elmúlt hetekben annyi minden ért, hogy csak kapkodom a fejem, ha meg véletlenül akad egy kis szabadidőm, erős bennem a nyomás, hogy tanuljak, mert rengeteg az anyag, haladni kell. Most hétvégén, hogy egyedül voltam, volt erre lehetőségem, de ma már megint egyetem, holnaptól munka, a feldolgozandó élmények meg gyűlnek a pufferben és azt sem tudom, hányadán is állok velük.
Dubrovnikba azért elkirándultunk a nyaralás alatt, csodaszép város, mégsem maradt jó élmény, mert elhagytuk a parkolójegyünket és megbüntettek minket 60.000 forintnak megfelelő kunára. Nem volt mit tenni, ki kellett fizetnünk, és ez eléggé megmüffentett bennünket. Egyrészt, mert borzalmasan megdrágította a nyaralást, másrészt, mert legalább a rászorulók kapták volna ezt a pénzt, ha már kiadtuk, mondjuk az árvák vagy az éhezők, nem pedig egy feltehetően pofátlanul nyereséges horvát parkolóház. És egész hazaúton, amíg visszaértünk a szállásra, azon morfondíroztunk, hogy ez vajon miért történt. Rövid válasz: csak. De vajon vannak-e véletlenek? Ha elfogadom, hogy mindennek oka van, akkor ebbe a világképbe nem fér bele, hogy csak úgy történnek dolgok. És másfél hónap elteltével még mindig nem jöttem rá. Mit érdemes ebből megtanulni? És mi van, ha valójában semmit? Ha a világ jelenségei egyszerűen csak léteznek, csak az emberi elme szüntelen attribúciós hajlama osztályoz mindent, keres értelmet, összefüggést random, egyszerre megjelenő jelenségek között? És mindezt csak azért, mert így könnyebb elviselni-elfogadni azt, ami nehéz. Mi van, ha mindig így működünk? Hogy pusztán önigazolás, vigasztalás az értelemkeresés? Ha a remekül bejáratott kognitív disszonancia-csökkentéseink valójában csak a túlélést szolgálják, semmi mást? Mi van, ha nincs is mögöttes szervező értelem? Vagy van, de emberi elmével nem felfogható a működése?