Atyaég, mennyi minden történt! Zajlik az élet, mint jég a Dunán tavasszal, és olyan jó lenne, ha nem csak címszavakban tudnék beszámolni róluk! Bár van,hogy az e-mailjeimre is csak egy hét késéssel tudok válaszolni, és a hétköznap estéket alvással, a hétvégéket pedig abban a dichotómiában töltöm, hogy vagy tanulok, vagy ha éppen nem, de akkor azon stresszelek, hogy tanulni kéne. Múlt vasárnap például statisztikát tanultam az Apukámmal. Ő - lévén jelenleg matekot és fizikát oktat egy egyetemen - elég jól érti; ha valamit éppen nem is ért, azért el tudja magyarázni. És türelmes, minden határon túl, ráadásul elég jól ismer ahhoz, hogy amikor bőszen bólogatok, hogy értem, azonnal észreveszi, ha netán mégsem, csak szabadulni akarok. Olyan az, mintha egy új nyelvet kellene megtanulnom, elolvasom, hogy a szórás az átlagtól való átlagos távolság, de még le kell magamban fordítani, hogy mi is az átlag és a tőle való átlagos távolság. Bizonyára belejövök majd, mint kiscica a miákolásba, bár sosem leszek egy miákolós macska, ami a statisztikát illeti, legfeljebb a kemencesutból fogom felborzolt bundával, óvatosan méregetni a függvényeket. Igaz, bizonyos kutatásokhoz valóban elengedhetetlen, főleg, mert - úgy tapasztalom - a pszichológia önmaga tudomány voltát leginkább statisztikai mérésekkel kívánja igazolni, ami egyfelől érthető, másfelől viszont az intuitív hipotézisek kényszerítik ki a kísérleti méréseket és nem fordítva, de ezért kezdem belátni, miért kell nekem megértenem, mi az a korreláció, és mikor robusztus egy eljárás. Hála az égnek, a Károlin elég gyakorlati módon oktatják a statisztikát: a matematika nem kell (a képletek és a függvények egyenlete), csupán el kell kell tudnunk igazodni egy egyes kifejezések között, és önállóan kell tudnunk értelmezni egy vizsgálati eredményt. Sőt, be kell valljam töredelmesen, egy icipicit még lázba is hoz ez az egész, vágyom rá, hogy megértsem, hogy megtanuljam ezt a szemléletet, csak ne rettegnék annyira a vizsgától! Ábrándozós félóráimban vizsgálatokat tervezek, ahol különféle statisztikai eljárásokkal szeretném igazolni a nullhipotézisemet, de addig még rengeteget kell tanulnom, mérési módszerekről is, meg a személyiségről is.

Most várom, hogy lefőjön a kávé, kengurus bögréből kortyolgatom a kanapén, és átgondolom közben, mi a hétvégi teendő-lista. Takarítás, piac, ebédfőzés. Aztán meg tanulni kell: statisztikából és általános lélektanból december elején zh-zom, kell írnom egy beadandót a babasírásról december elejéig. Gluténmentes süteményreceptet vadászok egy másik megnyitott fülön, mivel egy hónapja egy természetgyógyász javaslatára gluténmentes diétát tartok. Ő azt mondja, azért vagyok a vérszegénységig vashiányos, mivel a glutén miatt nem szívódik fel a vas a szervezetemben (pedig nyáron már intravénás vasterápiára is jártam), hagyjam el a glutént, legalább egy fél évre, a pajzsmirigyemnek is jót fog tenni, ami egy iciripicirit alulműködik, de nem laboratóriumilag releváns mértékben. Nos, valóban elhagytam a glutént, szomorúan konstatálva, hogy ebbe a fél évbe a karácsony is beleesik, úgyhogy addig ki kell kísérleteznem a gluténmentes bejglit, mert diós bejgli nélkül nincs karácsony, akkor is, ha amúgy a szeretet ünnepének aposztrofáljuk. Egyébként sokkal jobban érzem magam glutén nélkül, jól be tudom tartani a diétát, egyedül az okoz nehézséget, hogy sokat eszem büfében-kifőzdében a különféle képzések ebédszünetében, ahol eddig mindig főzeléket ettem, de azt a legtöbb helyen búzaliszttel sűrítik, úgyhogy marad a rizs-párolt-zöldség-saláta kombó, és a rántott zöldségnek is sajnos annyi. A vega+gluténmentes elég szigorú kombináció, de azért kivitelezhető. Mostanában kezdem felfedezni a távol-keleti konyhákat, ahol nem annyira túlreprezentált a (búza)liszt, mint mifelénk. Több energiám van, a kedvem is jobb, annak, hogy este kilenckor kidőlök (vagy már fél kilenckor elalszom a metrón a férjem vállán), sokkal inkább az általános kimerültséghez van köze. Jó volna most néhány nap szabi, mert hetek óta folyamatosan oktatok, hétvégente tanulok, pszichodrámára járok; legalább Buda Lacinál levizsgáztam múlt szombaton, majd ezt is elmesélem, kaptam oklevelet, meg is dicsért, és jeleztem, hogy szeretnék januártól szupervízióba járni hozzá, hogy megszerezzem a SzomatoDráma-vezető képzés következő fokozatát. De szabim nincs, pihenni nem tudok, a körmömet is kapkodva, lopott öt percekben festem, nem pszichológiai tárgyú írást két hónapja nem olvastam, meg is jegyezte Legeslegjobb Barátnőm, amikor szerdán találkoztunk, hogy már egészen úgy beszélek, mint egy pszichológus, és a férjem is többször rám mordult, hogy ne elemezzem már, elég lesz az empátia is.

De januártól minden más lesz. Hát hogyne lenne, hiszen felmondtam a munkahelyemen! Hetekig rágódtam, mérlegeltem pro és kontra, osztottunk-szoroztunk a férjemmel, beszéltem többször a HR-essel, mégiscsak jó lenne, ha valamilyen módon meg tudnánk oldani az iskolába járást, számomra a fizetés nélküli szabadság is elfogadható, de a cég hajthatatlan volt. Végiggondoltam, hogy januárban mindenképpen szükségem lesz pár napra, különben nem tudok levizsgázni, ha pedig elkezdem fogyasztani az évi rendes szabadságomat, akkor már áprilisra elfogy az összes anélkül, hogy egy percet is pihentem volna. Úgyhogy vettem egy nagy levegőt és azt mondtam a HR-esnek, ha semmiképpen nem tudunk megoldást találni az iskolára, akkor inkább beszélgessünk arról, melyek a közös megegyezés feltételei. Megírtam a papírt, most várom a választ, és ha minden jól megy (de ha nem megy jól, szerintem akkor is), december 31-ig fogok dolgozni. Persze, szorongok attól, mi lesz januártól, de most nem gondolok erre, ráérek majd januártól szorongani, most az oktatásra koncentrálok (szeretném még ebben a két hónapban becsülettel elvégezni a munkámat), meg a zh-kra, meg hogy majd abszolválni tudjam a vizsgákat.
Úgy érzem, nehéz, de jó döntést hoztam. Most már rendben vagyok ezzel. Hetekig volt bennem elkeseredett düh a cég felé, hogy ennyire hajthatatlanok, és inkább engednek elmenni, minthogy mindkettőnk számára kielégítő megoldást keresnénk, ráadásul tudtam én, hogy mindenki pótolható, így én is, de érezni azért rosszabb. Aztán végtelenül megkönnyebbültem, amikor végre kimondtam, és beleálltam ebbe a döntésbe. Ezzel párhuzamosan elindult bennem egy gyászfolyamat, hiszen ez az első munkahelyem, és közel kilenc évet töltöttem ott. Most már tudom látni, mennyit köszönhetek a munkahelyemnek, és hálás vagyok, hogy mindez megadatott, és hogy most olyan helyzetbe hozott az élet, hogy továbbléphessek. És megértettem, hogy én bő egy éve hoztam egy döntést, hogy pszichológus akarok lenni, és ha választanom kell például a jelenlegi munkahelyem és az iskola között (mint ahogy most választanom kell), akkor az iskolát választom, és megfizetem a döntésem árát. Vannak terveim januártól, de sokat még nem foglalkozom ezzel. Mindenesetre megnyugtat, hogy a Burger Kingben mindig keresnek munkatársakat, és múlt szombaton, amikor betévedtem oda fagyizni (ünnep lévén semmi más nem volt nyitva), gondosan megfigyeltem, hogyan kell fagyit adagolni, hátha nemsokára én is ezt fogom csinálni. De talán nem. Egyelőre elég erős bennem az a hit, hogy valami majd biztosan lesz, és minden úgy van jól, ahogy van. Talán azért, mert messze még a január, talán később jobban fogok majd szorongani. Néha félek attól, hogy meg fogom bánni a döntésemet, és fejemet a falba verve fogok sírni itthon, hogy hibát követtem el. Ez mind benne van a pakliban. De mindezzel együtt úgy érzem, jó döntést hoztam. Isten adja, hogy sose kelljen megbánnom ezt.