Hülyére tanultam magam tegnap és ma, statisztikával és pszichofizikával töltöttem az éber óráim jelentős részét (+ főzés és szeretkezés). Az éjjel Weber-Fechner-, és Stevens-féle érzetfüggvényekkel álmodtam, valamint azzal, hogy két fogam elporlott, ami - úgy emlékszem - az álmoskönyv szerint nem jelent jót, de direkt nem néztem meg. Jelentősen nőtt a hatékonyság- és kompetenciaérzésem, azonban ma reggel az ágyban, kávézás-ébredezés közben megfogalmaztam a férjemnek, ami hetek óta feszít: picit rá vagyok feszülve a pszichológia szakra. Konkrétabban: bazi fontos, hogy sikerüljön, hiszen nagyjából erre tettem fel az életem. Biztosan tudom és érzem, hogy ez az én utam - lám, egy "remek" "biztos" állást is odahagyok érte - így aztán iszonyú nagy tétje van, ha nem sikerül. Igen, pszichodráma-vezető lehetek, SzomatoDráma-vezető is, családállító is, életvezetési tanácsadó is, meg vadakat terelő juhász (erre is indít mostanság képzést az állam), de a titkos(?) nagy álmom a pszichológiadiploma megszerzése. És sok az anyag, követelnek kőkeményen, ami teljesen rendben van, de vajon én meg fogok-e ezeknek felelni? Emlékeztetem magam, mi volt a bölcsészkar első féléveben: szorongtam, hogy nehéz lesz, és bizonyára a legtöbben okosabbak nálam, aztán szépen megcsináltam, jelesre diplomázva. Meg amúgy van tudásom arról, hogy okos vagyok (most mit álszerénykedjek, ezt annak idején ezt eléggé megerősítették bennem a szüleim), tehát most is menni fog, csak a jól ismert szorongás bújt ide mellém, mint gyakori útitárs, útravaló a batyumban, hamuban sült pogácsa. Viszem magammal, piros kockás kendőbe kötve, hű társam, és jó sokáig reméltem, egyszer, egy piknik során majd ottfelejtem valahol, és egyszer csak azt veszem észre, nincs többé. Persze, akkor talán amiatt szoronganék, hogy eltűnt, mi lesz most, hiszen el tudnék-e képzelni szorongás nélküli életet? El tudnék, de egyelőre csak pillanatokra. Vagy talán mégsem. Talán sosem tudom kidolgozni magamból. Most afelé billent ez át bennem, hogy a szorongás van, és én szeretettel körbeveszem, megfogom a kezét és együtt megyünk tovább. Én és a szorongásom. Vele együtt csinálom, lépek tovább minden lépést, teszek meg minden utat. Amikor kibontom a batyumat, megnézem, mi van benne, ő is a kezembe kerül. Leültetem a tűzhöz, jelen van ő is esténként. És reggelente, amikor tovább indulok, ő is visszakerül a piros kockás kendőbe. Ez van most. És mindemellett élvezem az utat; mert a kockás kendőben más is van: jó bor, pogácsa, bölcs útravaló. És társak az úton, esténként a tűznél, hajnalonta a csípős hidegben. És én is társa vagyok másoknak, jó szóval, öleléssel, tükrözéssel, kacsintással, üzenettel.
Ha az utamat járom, a Sors(? Élet? Isten?) is megsegít. No, nyilván nem az univerzum fogja lesúgni az általános lélektan kérdéseket a vizsgán, de ha jó az irány, az én hitem szerint, ha én is odateszem magam, sikerülni fog.