(Forrás: https://www.facebook.com/AForayIntoPsychology?fref=ts)

Hát ez van most. Néha elgondolkodom, mások vajon hogy bírják munka mellett az egyetemet-főiskolát, mert nyilván nem én vagyok az egyetlen, aki ezzel küzd. Talán ők nem hétfőnként járnak iskolába, így marad szabadságuk regenerálódni meg tanulni. Talán ők nem oktatnak napi hét órát. Talán ők nem égtek ki még annyira, és nem kínszenvedés bemenni minden nap a munkahelyükre. Talán. De nem is fontos. Leszokóban vagyok arról, hogy másokhoz hasonlítgassam magam.
Egyébként, amióta felmondtam, már egyáltalán nem kínszenvedés bejárni minden nap. Naná, látom a végét. Másfél hónap. Vágom a centit. Utána? Egyszerre vagyok tele jobbnál jobb ötletekkel, és kap el a szorongás, hogy nem fogok-e belebukni. De meg különben is, ráér még. Most a zh-k-vizsgák-beadandók Bermuda-háromszögében keringek.
Két hete a férjem hazautazott, én pedig szombat este a szüleimnél aludtam. Azért aludtam náluk - van ebben koncepció, kérem! - mert szombat este borozgatás közben megbeszéltük mindent, és hogy ne veszítsünk időt, vasárnap pedig reggeli után álltunk is neki Apukámmal a statisztikatanulásnak. Egészen különleges, otthonos élmény volt ennyi idősen náluk tölteni az éjszakát! Estére pizsamát kapni, a nagy asztalnál vacsorázni, vasárnap reggel sülő tojás illatára ébredni, pizsamában kávézni. Egyszerre voltam nagyon különleges vendég és éreztem magam tökéletesen otthon. Anyukám ebédet főzött, amíg mi tanultunk, csak a terítésben segítettem. Délután még aludtam fél órát, aztán hatalmas pakkal megrakodva érkeztem haza. Jó volt újra felnőtt-gyereknek lenni, szívet melengető, feltöltő érzés. Naná, hogy megértettem, mi a normális eloszlás és a standardizált érték! Jó nekem, hogy vannak szerető szüleim. Hálás vagyok értük.