A szabadság első napja. Kicsit aggódom még, hogy vajon a tegnapi anatómia és élettan vizsgáim meglettek-e, de azért lássuk be, én vagyok az a stréber jótanuló hallgató, aki mindig szorong, rémképeket lát, aztán meg (legtöbbször) jól sikerül a vizsgája. Tudom, ez rém idegesítő, s vajmi kevés mentség, hogy én olyankor tényleg úgy élem meg, hogy mi van, ha nem sikerült...

Szabadság. Most úgy vagyok, mint egy kisgyerek, aki nem tudja, melyik ajándékot kezdje bontogatni. Az elmúlt két hétben csak ettem-aludtam-tanultam (esténként egy férjet etettem), nagyon hálás vagyok, hogy ezt megtehettem. Munka mellett pokoli nehéz lett volna felkészülni a vizsgáimra. Az elmúlt két hétben, amikor már úgy éreztem, kisül az agyam, arról ábrándoztam, mi mindent fogok csinálni majd, ha vége a vizsgáknak. Igaz, minden vizsgaidőszaknak ez volt anno a bája: bármi, szó szerint bármi izgalmasabbnak tűnt, mint ülni a jegyzetek felett... és minden vizsgaidőszaknak megvolt a maga sorozata, amit egyénként az életben meg nem néztem volna, de olyankor alig vártam, h kezdődjön. Érettségi környékén az Esmeraldán rágtam a körmöm, első évben a Paula és Paulinán, másodévben a Szereti bolondulásig epizódjain, harmadévben a Betty, a csúnya a lányon, s egyszer volt egy sorozat, amiben egy nagymellű nő színésznő akart lenni, szerelmes volt egy rendezőbe, de annak az apja volt a gonosz, aki kényszerítette, hogy hozzámenjen feleségül (a végét nem árulom el, nehogy spoilerezzek... nincs szmájli a blogban). És a nő mellét mindig közelről mutatta a kamera, miközben kicsit feljebb szenvedő arcot vágott, mert állítólag ezt a szappanoperát úgy tervezték, hogy férfiakat is érdekelje. Mindegy, néztem.
Az idei befutó a Született feleségek lett, immáron a 4. évadot gyűröm (esténként ennek jutalomértéke volt számomra, atyaég!). Arra jutottam egyébként, én szívesen lennék a Lila akác köz pszichológusa, lenne ott munkám bőven (vagy közös erővel elásnának valamelyik barátnő kertjében a második session után). Apropó, a Terápiát is meg akarom nézni már.

De persze nem arról szól ez a bejegyzés, milyen sorozatokkal tompítom az agyműködésem napi 7-8 óra tanulás után. Hanem arról, hogy mi lesz most, 2015-ben, amikor is szabadúszó lettem. (Ez mennyivel jobban hangzik, mint a munkanélküli. Máris sikerült átkeretezni a problémát!) És kerülgetem egy ideje, de nem lennék hiteles, ha nem írnám le: a fene se érti, hogy miért, de valamiért szégyellem ezt. Mihasznának, dologtalannak érzem magam. Hogy bezzeg én most megtehetem, hogy itt önmegvalósítok, míg mások a piramis alsóbb szintjein napi 8-10-12 órát robotolnak egy lélekölő munkahelyen, önhibájukon kívül. Szégyellem, hogy nekem most jó. Jah, könnyű neked - keverem le saját magam sokszor, egy hosszabban tartó belső párbeszéd után. Olyan vagyok, mint egy sorozathősnő, akinek semmi dolga, csak sóvárog valami (valaki) után, ahelyett, elmenne "lapátolni meg kubikulni".
Jelentkeztem is játékra ezzel drámán, de más kapott fókuszt. Sebaj. Legalább kimondtam. Most figyelgetem, honnan jön ez az érzés, ki szól bennem valójában így. Másfelől viszont nem szeretném, ha e körül a kérdés körül pörögnék, mint macska a farka körül, mert ennél termékenyebb álmaim vannak. Ez most egy nagyon áldott, kegyelmi állapot, egy olyan lehetőség az élettől, amit szeretnék jól használni. Szeretném belőle (s magamból is) kihozni a legtöbbet. Ez jól hangzik. Majdnem meg is nyugodtam ebben, de aztán bekúszott a kérdés: mit jelent az, hogy a legtöbbet?
Mi a legtöbb?

Két hang viaskodik most bennem. Az első kitartóan mantrázza, hogy akkor tessék, használd ki jól, becsüld meg magad: írd meg és add ki a könyveidet, csinálj honlapot, építs családállítás klientúrát, és a lakás is ragyogjon ám! Gyerünk, gyerünk, eredményeket akarok!
A másik csendesebb, nem is szól sehogy, csak valahogy olyankor eltűnik belőlem az akarás, az, hogy csinálni kell a dolgokat. Olyankor nincs is más vágyam, csak úgy lenni, jelen lenni, rácsodálkozni a világra és arra csodára, hogy egyáltalán élek. És ez a hang azt is tudja, hogy ebben a tudatállapotban nem is kell akarni-csinálni semmit, valahogy úgy alakul, hogy végül minden meglesz.
Szerencsére legtöbbször a másodiké az utolsó szó.