Alig bírok magammal, olyan izgatott vagyok. Ma este találkozom a grafikussal, aki rajzolt már néhány vázlatot Bernyáról, és nagyon tetszik a munkája. Ha meg tudunk egyezni, és elvállalja a könyv illusztrálását, akkor ez egy újabb hatalmas lépés lesz az irányba, hogy a könyvem valóban megjelenhessen. A következő nagy téma pedig az értékesítés lesz. Nagyon úgy áll a dolog, hogy ez az én feladatom lesz. El is kezdtem beleásni magam az (online) marketingbe, tudván, hogy ez egy szakma, amit én megtanulni nyilván nem fogok, de elleshetek belőle jó néhány megoldást. Nincsenek millióim arra, hogy a mesekönyvemet reklámozzam, de nem is várok arra, hogy majd valaki felfedez, fantáziát lát bennem és tolni kezdi a szekeremet. Elkezdem én, egyelőre kicsiben, apró lépésenként. Mivel a médiában nincs kapcsolatom, arra jutottam, csinálok médiafelületet Bernyának én magam. Méghozzá egy blogot, itt a blog.hu-n. Ehhez nem kell más, csak idő, egy laptop és írni tudás - ilyenem van. Pénz meg nem kell hozzá - az meg amúgy sem vet most fel. És merészebb álmaimban látom magam előtt, amint Bernya egy garázsblogból szépen lassan kinövi magát, egyre ismertebb lesz, s végül meglátom az első embert a buszon, aki nem rokonom/barátom és Bernyát olvas...
A mesterfogásokon túl mást is meg kell tanulnom a marketinghez. Azt, hogy nem lehet úgy reklámozni, hogy "ööö, izé, tessék, itt van a könyvem, szerintem egész jó, ha gondolod, vedd meg, én örülnék neki és szerintem te sem jársz vele rosszul". Oda valami más kell. Nyomni, tolni, hájpolni, egekig magasztalni. És ez nekem idegen, Furcsa. Magamról írni ilyesmit. Illetve nem is magamról, a termékemről, de attól még furcsa. Van ezen a téren fejlődnivalóm bőven. Hogyan marketingeljek úgy, hogy észrevehető, figyelemfelkeltő legyek, hogy el tudjam adni a termékemet, de hiteles maradjak és ne érezzem rosszul magam attól, hogy egy felfújt lufi lettem? Hogyan csinálják ezt mások? 
Ugyanez a kérdés merül fel bennem, amikor a csoportjaimat hirdetem. Ha nem hirdetek, nem fog jönni hozzám senki, hiszen nem fognak tudni rólam. Rengeteg önismereti csoport hirdetését elolvastam. Én nem akarom úgy hirdetni sem a családállítást, sem a SzomatoDrámát, sem pedig később a pszichológus praxisomat, hogy azonnali, átütő, döntő változást ígérek, egy csodás új élet kezdetét, hangzatos szöveggel, látványos képpel körítve. Mert ez egyszerűen nem igaz. Egyetlen módszer és egyetlen segítő sem tud ilyet. Viszont a szerény, tényeken alapuló hirdetésemet egyszerűen továbbgörgetik, hisz az egyre erősebb ingerekre kihegyezett világban meg sem ragadja az emberek figyelmét.
A másik tervem pedig, hogy régóta dédelgetek egy tematikus, önismerettel és pszichológiával foglalkozó blogot. Ahol bemutatom az általam ismert és próbált módszereket, technikákat, cikkeket és könyveket ajánlok, azzal a nyílt szándékkal, hogy az önismeretet népszerűsítsem, hogy minél több emberhez el tudjon jutni. Ezt már el is kezdtem. Az első néhány poszt után ugyanúgy szembekerültem az iménti kérdéssel: milyen hangot üssek meg? Még véletlenül sem szeretnék az észosztó guru szerepében tündökölni, aki megmondja a tutit mindenkinek - de úgy sem szeretnék írni, hogy minden állításomért bocsánatot kérek.
Persze, annak idején a dossziét sem úgy írtam, mint manapság. (Hű, de mennyire nem!) Akkor is idő kellett és tapasztalat, hogy megtaláljam a saját hangom, kiforrjon a stílusom. A tematikus blog egy másik műfaj, abba is bele kell tanulni. Főleg egy olyan témakörben, mint az önismeret, hiszen valójában mindenki naiv pszichológus. 
Úgy vagyok ebben, mint a kiscica, aki először lép fűre. Óvatosan lépegetek, megszeppenve teszem le minden egyes lépésnél a mancsomat. Remélem, egyszer majd peckesen fogok sétálni a parkban.