Hát az agy jutalmazó rendszerében, a dopaminszintben, az amygdalában, és Szendi Gábor tavaly megjelent könyvében!

Újabb könyvajánló következik. Persze, vizsgákra készülés, és beadandók írása helyett sokszor olvasgatok valami mást - Szendi Gábor írásaira pedig egyesen rákattantam. Tavaly jelent meg egy könyve, Értelmes szenvedés: boldogság, és délutánonként, amíg a férjemet vártam, ezt faltam a kanapén. Ajánlom szeretettel, van benne sok kognitív idegtudomány agykutatással (az agykutatás izgalmasabb, mint valaha is gondoltam volna!), szellemes irónia, és Szendi boldogságfelfogása a hedonikus és az általa eudaimonikusnak nevezett boldogságról Ez utóbbi nagyjából az önmegvalósításnak feleltethető meg, az értelmes élet érzésének - nagyon leegyszerűsítve. És Szendi leírja, hogy ez az út küzdelmes. Tele van kétségekkel, küszködéssel, kétellyel és bizonytalansággal. Nagyon plasztikus képet hoz erre:

"Nagyon nehéz a mókuskerékből kinézni, és meglátni, mit kéne inkább csinálni - kicsit patetikusabban fogalmazva: felismerni, mire születtünk. Egy új élet keresésekor az ember úgy érzi magát, mintha a meleg, kényelmes vonatfülkéből vizslatná a tájat, és valahol a jeges pusztaság közepén azt mondaná neki egy hang: "Most szállj le, és indulj el arra, ahol a puszta már a ködbe vész! Arra fogod megtalálni a te jövődet!". Hát ki a fenének tűnik ez csábítónak? Mennyivel könnyebb ülni a vonaton, tudjuk, hova visz a sín, és ha nem is olyan vonzó az úti cél, mégis sokkal biztosabb, mint a ködbe vesző pusztaság."

Szendi elmondja, hogy ami nem jár kihívással, szenvedéssel és önmagunk legyőzésével, az nem hoz valódi boldogságot. A nehézségektől felértékelődnek a dolgok. Ha nap mint meg meghaladjuk önmagunkat, az olyan belső megelégedést szül, amely a valódi tartós boldogság alapköve.

Gondoltátok volna, hogy az a '90-es évek végéig közkeletű elképzelést, miszerint az agy egy hardver, és a születés után már nem alakítható, az agyi képalkotó eljárások az elmúlt 15 évben megcáfolták? Valójában az agy nagyon is plasztikus, tanítható, s begyakorlott, rendszeresen ismételt tevékenységek vagy egy viselkedés megváltoztatja a neuronok működését! Így aztán mi magunk boldogságra kondicionálhatjuk magunkat - kitartó és rendszeres gyakorlással. Szendi idézi azt a megdöbbentő kutatást, mely szerint az embernek van egy nagyjából állandó boldogságszintje, melyet megél, s melyhez minden nagyobb volumenű, örömteljes esemény után előbb-utóbb visszatér. Legyen ez bármi: egy esküvő, új lakás vásárlása, vagy akár a lottó főnyereménye. Ez az eredendő boldogságszint azonban növelhető: például azzal, hogy tudatosan megtanulunk örülni annak,amink van. Ez nem jön csak úgy magától (figyelsz, Sünibaba?!), hanem gyakorlást igényel. Erre is ad tippeket, de nem ám csak úgy a "Legyél pozitív" címkéjű online női portálok stílusában, hanem tudományos kísérletekkel alátámasztva. Nekem ez hitelesebb. Nem sorolom fel, erről szól az egész könyv.

Engem személyesen is érint Szendi írása. Mit ad Isten, épp 32 éves volt, amikor beiratkozott a pszichológia szakra. Így ír erről:

"Az eudaimonikus boldogság sok ember számára azért nem vonzó, mert csak kitartást és küzdelmet jelent. Ráadásul, sokszor még azért is keményen meg kell dolgozni, hogy az ember végre nekiállhasson az igazi munkájának. Bevallom, pszichológia szakos egyetemista koromban sokszor magamra kellett erőltetnem a türelmet, mert túl távolinak tűnt az az idő, amikor végezhetem majd a dolgom, amiért tanulok. Ekkor alakult ki bennem az a kép az oktatásról, hogy az valójában egy beavatási rítussorozat, amelynek a végén a beavatott végre hozzáférhet az áhított szent tevékenységéhez."

Köszönöm, Szendi Gábor. Én is épp 32 éves vagyok.