Sose gondoltam volna, hogy egy felszínesen ismerős kollégámmal folytatott háromnegyed órás kávézás fogja gatyába rázni a pszichémet végül. Pedig ez történt; és annyira jól lettem, hetek óta tartó mélyrepülés után, hogy még az sem zavart, h a főnököm a nap hátralévő részében csúnyán nézett rám. ( Éreztetős típus.)

Értetlenül állok azelőtt, ez hogyan történhetett, hiszen a perspektívák megvoltak, és bár történt néhány nehéz dolog, talán mégsem lett volna indokolt, hogy ennyire összezuhanjak, és belecsússzak egy fasza, hosszú lejáratú önsajnálatba. Hogyan tudtam ennyire elveszíteni a fókuszt? Nem vagyok rá büszke, de úgy tűnik, még nem tanultam meg a leckét. Müff. Vagy tényleg ennyire lélekölő, hogy nem azt csinálom, amit szeretnék csinálni? Okozhat a kiégés ekkora megzuhanást és depresszióhoz hasonló tüneteket? Annyira hogy végül eljutok oda, hogy mindent kiúttalannak és szürkének látok, az életerőm pedig nullára csökken? Elvileg lehet ilyen. Úgy olvastam. De tapasztalni... Vagy ez csak hiszti? Hiszen mindenki ezt csinálja! (Vannak kivételek, respect nekik.) Ez van, ez az élet! Vagy nem? De hogyan? De hát pénzből élünk! Ott tartok most, hogy egyfelől tudom és érzem, mit szeretnék csinálni, másfelől a kondicionáltságom miatt el sem tudom képzelni, hogy lehet másként is. Nem vagyok annyira bátor, hogy holnap felmondjak. Viszont tudom jól, mennyire hajlamos vagyok "bírod te még azt, majd elmúlik, ne hisztizz"-felkiáltással kicsinálni magam (kiképzőőrmesternek hívom ezt az énrészt, aki ilyeneket csinál bennem/velem).
Akkor most mi van?

Emlékszem, nyáron a családállító táborban még azon nyüffögtem a csoporttársamnak, jaj, bárcsak én is csoportokat vezetnék, ki kellene próbálni, tapasztalatot kellene benne szerezni. De jó lenne, de jó lenne, és még nagyon távolinak tűnt az egész. Most pedig csoportot vezetek, a visszajelzések nagyon jók, én pedig folyamatosan tapasztalatokat szerzek.
Aztán. Megvan, mit szeretnék csinálni, mi az, amit hivatásomnak tudnék nevezni. Sokaknak még ez sincs. Igaz, azt szoktam mondogatni, attól, hogy Etiópiában éheznek a gyerekek, még egy anorexiás sem gyógyult meg - nem is jó mások problémáihoz méricskélni a sajátomat - de. De. Ma azt találtam mondani, ó, ha valaki odaadná nekem az egyetemi féléveim várható tandíját, akkor semmi problémám nem lenne, még fel is mondanék a munkahelyemen. És akkor bevillant, h tulajdonképpen az eddigi spórolt pénzemből az első 4-5 félév díja simán kijön - az meg már majdnem a fele! Akkor meg?! Igaz, azt a pénzt lakásra gyűjtögettem volna - de hát arra sem elég, hogy legóból felépítsek egy szoba-konyhát. Az első néhány félév tandíjának viszont éppen jó lesz! Ja, hogy nincs meg egyben az egész előre, és jaj mi lesz, jaj, mi lesz - hát kérem, ideje picit kidugni az orrom a komfortzónából, és megbízni az Életben. Hogy majd alakul. (Bikaként ez iszonyatosan nehéz. Egyben feladat.) Ez kicsit persze seggbe rúgja a kontrollparámat; hogy mindent az utolsó pillanatig az ellenőrzésem alatt tartsak, letervezzek, fejben oda-vissza többször lefuttassak, A, B, C-tervet készítsek (esetenként Zs-tervet is), szorongok is nagyon. Itt tudok jól reagálni Feldmárra, aki most sokat beszél arról, ha berendezkedem a tökéletes biztonságra, akkor egyben be is fagyasztom az életemet, és a megtervezett, kiszámítható biztonságban nem marad más, csak hogy a halált várjam - esetemben azért, mert óriási árat fizetek a biztonságomért. Az elmúlt hónapban megérezhettem ezt. Eltartott néhány hétig, amíg hajlandó voltam észrevenni, hogy baj van: amikor minden este sírtam a férjemnek, meg napközben az irodában, és lassan eltűntek az életből a színek, és mindent szürkének láttam. Beleszürkültem én is. Esténként céltalanul neteztem pl. blogolás helyett, és szegény Bernyakengut is elhanyagoltam, még a balatoni nyaralását sem írtam meg, azóta is hordja a pizzákat Don Zsiri éttermében.

Legutóbb a drámacsoportban jelentkeztem is játékra ezzel a témával. Hogyan kell élni? És: hogyan kell élni, amikor nehézségek is vannak? Nem elveszíteni az örömre való nyitottságot, egészséges egyensúlyt találni a nehézségek és az életöröm között.
De csak ketten álltak mögém, így nem én játszottam. Úgy tűnik, a többiek tudnak élni.