Szétfőtt a túrógombócom, de ez volt a nap egyetlen igazi kudarca. Ahhoz képest, hogy hétfő van, ez nem is rossz:)
A hétfő reggeli életundoromat kétféleképpen szoktam enyhíteni: 1. összeveszem Attilával, aztán máris áttolódott a probléma (senkinek nem ajánlom, főleg nem az én Attilámmal) 2. besietek melóba, essünk rajta túl, ott aztán lehet örülni a rég (péntek óta) nem látott kollégáknak, akik elmesélik, mivel töltötték a hétvégét, és csacsogásukkal lelket vernek az emberbe. A kedd, az meg már jó, akkor már kezd derengeni a fény az alagút végén:)
Aztán elmentünk a Westendbe, no most nem ruhát nézni, hanem Attila anyukájának szülinapi ajit. Az ajándék természeténél fogva ez inkább az én missönöm lett, no de majd vasárnap kiderül, jól választottam-e. Meg rendeltünk tortát is, juj, alig várom a pénteket, mikor majd fölfaljuk, no meg ünneplünk is. Mondtam már, h szeretem Attila anyukáját? Meg az egész családját, és ez tök jó, mert korábban nagyon nem jöttem ki voltférj családjával, nagyjából senkivel, és már kezdtem azt hinni, bennem van a hiba. Most bebizonyosodott, hogy ez nem így van, hurrá, mégiscsak szeretnivaló leányka vagyok:)
A Westendben a könyvesboltban pedig megláttam Coelho A portobelloi boszorkány c. könyvét, amelyről már több kritikát olvastam, csak magát a szöveget nem, mert a kis kerületi könyvtárunkban hiánycikk. Juj, alig vártam, hogy hazaérjek, és nekiessek az olvasásnak, azt hiszem, sikítva fogok élvezni olvasás közben:)
Hazaérve aztán azzal is szembesültem, hogy lejárt a könyvtári könyveim mandátuma, már megint késtem vagy 10 napot. Ilyenkor a rettenetesen mufurc könyvtáros néni mindig jól megbüntet, ami alapvetően nem fáj, de Attilától mégiscsak jobban szeretem az ilyesmit;-) Szóval, kifizettem a kb 500 forintos késedelmi díjat, ami igazán nem vág földhöz, de nem értem, miért kell hozzá még lebaszni is?! A könyvtár csak örüljön, mondhatni, belőlem él, a pár évvel ezelőtti nagy felújítást is biztos azokból a pénzekből finanszírozták, amiket én fizettem be késedelmi díjként. Nélkülem le is húzhatnák a rolót, nyilván a rendes tagdíjakból képtelenség fenntartani egy ilyen kvázi nonprofit intézményt, én meg minden hónapban fizetek, mint a katonatiszt. Tessék engem megbecsülni ottan.
Az igazi kaland mégiscsak az volt, mikor a rettenetesen mufurc könyvtáros nénin túljutva a polcok elé léptem, és egyszer csak rám köszönt még egy Coelho, amit még nem olvastam. Ekkor már finom remegés kezdett végigfutni a gerincemen, majd, mikor konstatáltam, hogy 2006-ban kiadtak egy új Kunderát, amit még nem olvastam, nos, akkor már alig bírtam magammal. Gyorsan kikölcsönöztem őket, majd szinte futottam hazáig, most meg nem is tudom, melyikhez kapjak.
Jaj, mi lesz, ha kiolvasom mindhármat?
(Megj.: Micsoda izgi kalandjai vannak egy bölcsésznek, nemdebár?:)