Levezetés

Futnom kell egy levezető kört, mielőtt továbblépek. Tegnap lazítottam, a blog környékét is elkerültem, muszáj volt, annyira telítődtem mentálisan (meg sörrel, így kicsit másnapos is voltam, akkor meg legbölcsebb, ha hallgatok).
Ma viszont meg már hiányzik, ráadásul szabin vagyok, fő a töltött káposzta, csak néha meg kell rázogatni, nincs jobb dolgom, mint itten fecsegni, okoljátok érte a töltött káposztát.
Szóval, leültem, megtisztogattam a kis blogot a köpködések nyomától, és megállapítottam, szeretem nagyon, oly sok viszály után is. (Annak meg, h kaptam pozitív visszajelzéseket is, különösen örülök, itt és most mindenkinek megköszönöm.) Szeretek leülni ide, és 2-3 naponta írogatni, egyáltalán, szeretek írni, ifjabb koromban még verseket is írtam, aztán beláttam, amit be kellett látnom.
Másrészt meg, ez egy picike, alignéhány olvasóval rendelkező blog, és ez így is van jól, szerintem. Nem vágyom rá, hogy "felfedezzék", hogy ez legyen a nagy megmondóblog; nekem (nekünk) kellemes perceket szerez, és ha az idelátogatóknak is, akkor a célját el is érte. No, nem arról van szó, h nem fogadom szívesen az ellenvéleményeket, dehogyisnem, beszélgessünk, ha nem érdekelne, akkor letiltanám a kommenteket, vagy mittudomén, csak regisztrált felhasználók olvashatnák, biztos ilyet is lehet, vagy egyáltalán nem is írnék, az lenne a legkényelmesebb. Mikor megírtam az ominózus karácsonyi posztot, akkor is ez volt az előfeltevésem, h elironizálgatok itten (magamon is!), páran olvassák, aztán másnapra el is felejtjük az egészet. Fene se gondolta, hogy ez lesz belőle. Nem mintha nem vállalnám nagy nyilvánosság előtt is (a cinizmus nem bagatellizálás, sőt). Hogy vmi rossz, de tán mégis kifejező hasonlatot találjak, kicsit olyan volt, mintha csevegnék a barátnőmmel egy kávézóban, ahol legfeljebb a szomszéd asztalnál ülők hallhatják a beszélgetést, és szólhatnának bele, aztán egyszer csak a Mónikasó kellős közepén találom magam, ejha.
Egyszer ugyan megesett, h Attila posztja kikerült az indexre, de az egy jól megírt, tényekkel és érvekkel alátámasztott, publicisztikai stílusban írt dolgozat volt. Ezzel szemben az én írásaim, inkább merő fecsegés, sokszor még a témát sem tudom tartani, elkalandozom, plusz át vannak itatva személyességgel, ami meg - lássuk be ismét- vajmi kevés érdeklődésre tart számot. De én így szeretek írni, így aztán így is fogok, no de erről már írtam egyszer, nem ismétlem magam.
Jaj, most, hogy visszaolvastam a Mónikasós részt, ütött szöget a fejembe, nehogy már félreértés legyen, a költő nem azt akarta ezzel mondani, hogy minden hozzászólás Mónikasó szintű volt, dehogy. Az egyetnemértők közt is sok érdekes gondolat volt, ezért szórakoztam remekül rajtuk, bár lehet, h nem ez a legjobb kifejezés rá, de már nem mondok helyette mást, nehogy az legyen, h nem vállalom fel.:-P
Még egy gondolat az iróniáról. Ilyen az alapbeállításom, igyekszem meglátni mindenben, és olyan magától értetődőnek tűnt, h másoknak is levágós lesz, miről szól ez az egész. Aztán ki tudja, néha túlzásba esem, mert esetleg ott is iróniát látok, ahol nincs is, vö. a Tizenegy percet, amit akár Az alkimista paródiájaként is olvashatnánk, de valószínűsítem, Coelho mégsem ezzel a szándékkal írta meg. (Basszus, erről is írtam már, mi ez itt, létösszegzés?!).
Tán annyit lehetne, hgy az ironikus gondolatok elé teszek egy kis (I) jelet, (mint a bölcsészesdiségek elé egy (B)-t), hogy legalább így jelezzem, a következőkben szigorúan nem komolyan veendő gondolatok fognak elhangzani. Hátha segít:)
Ez elé a poszt elé nem kell.
K.