A Stifler mamája által tett felszólításnak, miszerint írjak sokat, de vicceset ám (ami azért igen jólesett és köszi), asszem, ma nem fogok tudni eleget tenni, mert a hétvégén erőt vett rajtam vmi depresszió-féle (ami átlag kéthetente rámtör), és olyankor, bizony, a halál ferde faszára kívánom az egész világot, magamat is beleértve. Legszívesebben nyelvkiöltve mászkálnék, megnyúlt fancsali pofával, csak meg ne kérdezze vki, mi bajom, mert azt bizony nem tudom. No, nem az egyes embereket utálom, hanem általában az egészet, és az se lenne jó, ha piros üvegcseréppel vakargatnák a fenekemet, bár ezt, tegyük hozzá, még nem próbáltam. Ez a nyelvöltős fancsaliság azonnal elmúlik, mihelyt emberekkel kontaktolok, most is jó volt viszontlátni a kolléganőket, meg látni Vizitdíj Automata hozzászólását, de aztán egyedül maradok, és összehuzanok. Leginkább talán kedvetlenség, ahhoz sincs kedvem, hogy főzzek, meg, hogy egyek (pedig az előbbi az utóbbinak sine qua nonja, de ahogy nézem a dolgokat, ebből legfeljebb csak virsli lesz).
Lehet, azt kéne, hogy elkezdem beleélni magam, milyen rossz is a világ, mert globális felmelegedés van, meg környezetszennyezés, és ezen agonizálva az összes rosszkedvemet szublimálhatnám, az olvasók meg konstatálnák, nahát, ez a Katilány micsoda érzékeny lelkületű egyed, én meg szepeghetnék, hogy igen, igen... De Soma óta tudjuk, a szublimálás beteggé tesz, meg amúgy is, inkább a sebeimet nyalogatom, esetleg lehet csatlakozni:)
Ma egész nap nem találtam a helyem a gyárban, no persze, nem is ott lett volna a helyem. Merthogy mára elvileg szabit vettem ki, le is volt beszélve a főnökkel, de szombat délelőtt jutott eszembe, h az erre vonatkozó papírt elfelejtettem leadni. Akkor meg nincs mese, be kell menni. Ez hajnali fél 6-kor, mikor csörgött az óra, különösen rosszul érintett, a kollégák meg csodálkozva néztek, mit keresek odabent, mondtam, hogy mindezt a saját hülyeségemnek köszönhetem. De ekkora már megmakacsoltam magam, ha ekkora balfasz vagyok, hogy elfelejtem kiírni a lezsírozott szabit, akkor már meg is érdemlem, hogy bent legyek, kapjam be. Á. vigasztalt, édes volt, aszonta, biztos volt vmi fontos oka, hogy nekem be kellett ma jönnöm, ennek így kellett lennie, és hogy jól lesz.
Jó is lett. Csak nem nekem. Merthogy már megint sikerült akkora balfasznak esetlenül bájosnak(??) lennem, hogy csak na. A munkahelyen -  mint vérbeli sportember - mindig gyalog teszem meg azt az egy emeletet, mert én az egészséges életmódra különösen nagy hangsúlyt fektetek. Csakhogy a lépcsőházban nemcsak sportolási lehetőség van, hanem telente hideg is, így ma mégiscsak lifttel mentem, mert fázott a tüském igencsak. Jé, egészalakos tükör, konstatáltam a liftbe lépve, el is kezdtem nézegetni magam, főleg a fenekemet, hogy hogy áll rajta a nadrág, kicsit még pucsítottam is, és általában, úgy illegettem magam, ahogy mi nők szoktuk, ha azt hisszük, nem lát senki. Csakhogy. Mielőtt becsukódott volna a liftajtó, beugrott mellém egy kolléga (azelőtt sose láttam - remélem, nem is fogom!), szóval nyilván látta, mit ügyködöm éppen. A filmekben ilyenkor az szokott lenni, hogy a sármos kolléga búgó hangon mond valami nagyon vérforralót, mittudomén,  aztán ott a liftben kefélnek egy brutálisat, vagy bármi olyasmi történik, amitől oldódik a helyzet kínossága, de az én életem nem egy film (bár, egy közepesen szar Mr. Bean-epizódnak tán elmenne ez a jelenet). Szóval, a kolléga szó nélkül beszállt, én fülig vörösödtem, és a fenekem után a kezelőtáblát kezdtem elmélyülten tanulmányozni, majd, mint akit puskából lőttek ki, távoztam a liftből a harmadikon. A lányok pont a folyosón beszélgettek, én már messziről elkezdtem röhögni, kínomban, meg mesélni, legalább nekik legyen jó napjuk. Lett, úgy hiszem.
Most, hogy ezt leírtam, és vizuálizáltam az egészet, múlik a rosszkedv. Az élet nem szar, dehogy.
"Tragédiának nézed? nézd legott: Komédiának, s múlattatni fog".
K.