Micsoda szép nap volt a mai! Sütött a nap, és juppié, holnap már mehetek rendes munkarendben dolgozni! Ezért  - hosszú idő óta először - nincs is vasárnap esti depresszióm, ami már kora délután el szokott kezdődni, persze csak és kizárólag azokban az esetekben, mikor másnap munka- vagy tanítási nap van. Boldizsár is sportolt vagy egy órát, kint az erkélyen, csak akkor hoztam be, mikor belemászott az egyik szatyorba, amiben üvegeket tárolunk, amiket már igazán vissza kéne vinni a visszaváltóba, hallod, Attila?:)
Délután meg találkoztam a voltfinnes csoporttársakkal. Hoztam a formám, kissé megszeppenve hallgattam, ahogy ez tőlem megszokott, de a többiek érdekes történeteket meséltek. Néhány leányzóval szívesen beszélgettem volna többet, mert már az egyetem alatt is szimpatikusak voltak, ilyenkor sajnálom igazán, h nem úgy alakult, fene essen belém, h ilyen félénk vagyok.
Már megint megtapasztaltam azt, hogyha vkikkel sokáig nem találkozom, és összefoglalom, h mi történt velem, akkor ez bizony csak 3 mondat, annyira jelentéktelen, bezzeg mikor megéltem, micsoda nagy dolgoknak tűntek! Nah, de ezt hagyjuk. Lehangoló olyan perspektívából nézni az életet, h mindebből nem lesz nagyjából semmi, legkésőbb akkora, mikor meghalunk, de amúgy is, az események, ahogy haladunk előre az időben, egyre inkább jelentőségüket vesztik. Iyen távlatból nem is történtek velem "nagy dolgok", nem kaptam Nobel-díjat, nem szerepeltem a Playboy címlapján (a közeljövőben egyik sem várható), és ha így is lett volna, azt is el lehetett volna mesélni 3 bővített mondatban, a többiek legfeljebb azt mondták volna, hogy hűha, így meg nem mondták.
Viszont nosztalgiáztam, meg fájt a szívem csendben, mert mostanság, hogy jön a tavasz, és van valami a levegőben, mennék sörözni kiülős helyekre esténként spontán, meg mulatni, meg táncolni, és hajnalban lefeküdni, és nagyjából szarni bele, mi lesz másnap, csak a mának élni és bele a világba. De ezt nem lehet. Reggel felkelek, nem pedig lefekszem, és szépen beügetek melóba, és ha a munkának vége és kijövök a gyárból, egy vodkától max. 10-ig leszek erős és bátor, utána takarodó van, másnap kelni kell, méghozzá nagyjából kipihenten, hogy tudjak dolgozni. Egyszerűen nem tehetem meg, hogy úgy igazán összegyűrve menjek munkába, mert nagy a hajtás, komoly a feladat, és csúnya vége lenne, ha elrontanék valamit.
Hová lett az önfeledt fiatalság?
"Nem ígéri senki, hogy jobb élet vár rád."

Viszont jön a tavasz, nemsoká felkelnek a sünik, és ha egy-egy sörözésből mégiscsak este találok hazajönni, biztosan össze is futok majd néhánnyal.
Csak optimistán, csak optimistán...

K.

Megj.: Ahogy így nézem, ez elég szomorkásra sikeredett, pedig nem annak szántam. És jaj, hová lett a önfeledt fiatalság, micsoda közhely, brr. Szégyelld magad, Sünibaba.