Cégesvacsi
Jihii, ma megszállt valami nagyon kedves, nagyon nyugodt hangulat. Egész nap mosolyogtam, érdeklődő és kedves voltam, nem voltam cinikus(!!!), és egyáltalán, úgy viselkedtem, ahogy a jó kislányok szoktak. Csodálkoztam is magamon. (Némi kombinálás után aztán rájöttem, ez valszeg a tegnap esti két orgazmus hatása:D :D, de hát, ez csak még egy érv a rendszeres nemi élet mellett.) Aki csak szembejött a folyosón, kérdezgettem, tud-e jönni a ma esti vacsira, mikor igennel feleltek, sajnálkoztam, mikor nemmel, örvendeztem. Vagyis fordítva. (Freudisták, csitt!)
Ilyen hangulatban mentem ötre az étterembe, ahol is a csapat- (és zsírsejt-)építő vacsorát terveztük tartani. Kulturáltan megvártam, kér-e még sört valaki rajtam kiívül (egyedül kicsit kínos inni), de szerencsére igen, így be is rendeltem egy korsó feszültségoldót.
Céges vacsin nagyjából a következő szempontokat kell szem előtt tartani (ezt előtte jól végiggondoltam, nehogy baj legyen): az ember ne igyon egyedül, ne igyon túl sokat, csak olyan ételt rendeljen, aminek a nevét ki tudja mondani, és sejti is, mit fognak olyan néven kihozni. Valamint fontos szempont a könnyű fogyaszthatóság, elvégre milyen zsenánt, mikor az egész este azzal van az ember elfoglalva, hogyan tudná diszkréten kiköpni a halszálkákat, miközben a kollégák emelkedett társalgást folytatnak arról, ki milyet nyelvet tervez a közeljövőben megtanulni. Spagetti, hamburger szintúgy kizárva, nekem még az is plusz szempont, olyan színű ételt válasszak, mint amilyen ruhában vagyok, azaz, ha leeszem magam, ne legyen nagyon feltűnő. Nem ismerős társaságban rendszeresen képes vagyok leenni magam, és még jó, ha csak magamat, és nem valaki mást...
És igen! Sikerült! Nem ettem le magam, incidens nélkül legyűrtem a mindig tuti befutó rántott sajtot (azt úgysem tudok otthon csinálni, mert nekem mindig kifolyik a bundából, pedig minden tippet és trükköt kipróbáltam), nem ittam, csak egy sört, intelligens csevegést folytattam, a hímvessző szónak egyetlen szinonimája sem hagyta el a számat, sőt, még egy bazmeg sem csúszott ki, egyszóval szolid, értelmes, megbízható munkaerő benyomását keltettem. Rájöttem, a folyosó túlvégén dolgozó idősebb kolléganők felettébb aranyosak, kellemesen lehet velük csacsogni mindenféle érdekes témáról.
Pedig meg voltam ijedve. Én általában két énállapotomat ismerem: 1. Ismerős társaságban nagyokat nevetve mondok meglehetősen vaskosakat 2. Idegen társaságban megszeppent sünként ülök félig összegömbölyödve valamelyik sarokban, ha valaki hozzám szól, fülig vörösödöm, és szavamat sem hallani egész este. Nos, féltem, ez utóbbi fog bekövetkezni, annyira be leszek gyulladva, és annyira vigyázok majd, hogy minden gesztusom kommilfó legyen, hogy el sem tudom majd engedni magam, egy szót sem tudok kinyögni, és a félszeg, bárgyú mosoly lesz az egyetlen jelzés, amit a külvilág számára leadok. De nem így lett. Ezek szerint van egy harmadik énállapotom is, a semleges, kulturált csacsogás felületes ismerősökkel.
Sokat azért nem beszéltem, mosolyogtam, meg bólogattam sűrűn, hétkor pedig le is léptem, mert hát, a csúcson kell abbahagyni, mielőtt még becsúszna valami baki. Kezdetnek ez a 2 óra épp elég volt.
Nem kéne ennyire ráparázni a szociális skillekre. Másoknak olyan könnyen megy!
De jó, hogy ennek a posztnak nem kell a zsenánt címkét adni!:)
K.
Ilyen hangulatban mentem ötre az étterembe, ahol is a csapat- (és zsírsejt-)építő vacsorát terveztük tartani. Kulturáltan megvártam, kér-e még sört valaki rajtam kiívül (egyedül kicsit kínos inni), de szerencsére igen, így be is rendeltem egy korsó feszültségoldót.
Céges vacsin nagyjából a következő szempontokat kell szem előtt tartani (ezt előtte jól végiggondoltam, nehogy baj legyen): az ember ne igyon egyedül, ne igyon túl sokat, csak olyan ételt rendeljen, aminek a nevét ki tudja mondani, és sejti is, mit fognak olyan néven kihozni. Valamint fontos szempont a könnyű fogyaszthatóság, elvégre milyen zsenánt, mikor az egész este azzal van az ember elfoglalva, hogyan tudná diszkréten kiköpni a halszálkákat, miközben a kollégák emelkedett társalgást folytatnak arról, ki milyet nyelvet tervez a közeljövőben megtanulni. Spagetti, hamburger szintúgy kizárva, nekem még az is plusz szempont, olyan színű ételt válasszak, mint amilyen ruhában vagyok, azaz, ha leeszem magam, ne legyen nagyon feltűnő. Nem ismerős társaságban rendszeresen képes vagyok leenni magam, és még jó, ha csak magamat, és nem valaki mást...
És igen! Sikerült! Nem ettem le magam, incidens nélkül legyűrtem a mindig tuti befutó rántott sajtot (azt úgysem tudok otthon csinálni, mert nekem mindig kifolyik a bundából, pedig minden tippet és trükköt kipróbáltam), nem ittam, csak egy sört, intelligens csevegést folytattam, a hímvessző szónak egyetlen szinonimája sem hagyta el a számat, sőt, még egy bazmeg sem csúszott ki, egyszóval szolid, értelmes, megbízható munkaerő benyomását keltettem. Rájöttem, a folyosó túlvégén dolgozó idősebb kolléganők felettébb aranyosak, kellemesen lehet velük csacsogni mindenféle érdekes témáról.
Pedig meg voltam ijedve. Én általában két énállapotomat ismerem: 1. Ismerős társaságban nagyokat nevetve mondok meglehetősen vaskosakat 2. Idegen társaságban megszeppent sünként ülök félig összegömbölyödve valamelyik sarokban, ha valaki hozzám szól, fülig vörösödöm, és szavamat sem hallani egész este. Nos, féltem, ez utóbbi fog bekövetkezni, annyira be leszek gyulladva, és annyira vigyázok majd, hogy minden gesztusom kommilfó legyen, hogy el sem tudom majd engedni magam, egy szót sem tudok kinyögni, és a félszeg, bárgyú mosoly lesz az egyetlen jelzés, amit a külvilág számára leadok. De nem így lett. Ezek szerint van egy harmadik énállapotom is, a semleges, kulturált csacsogás felületes ismerősökkel.
Sokat azért nem beszéltem, mosolyogtam, meg bólogattam sűrűn, hétkor pedig le is léptem, mert hát, a csúcson kell abbahagyni, mielőtt még becsúszna valami baki. Kezdetnek ez a 2 óra épp elég volt.
Nem kéne ennyire ráparázni a szociális skillekre. Másoknak olyan könnyen megy!
De jó, hogy ennek a posztnak nem kell a zsenánt címkét adni!:)
K.
Szólj hozzá!
