Blogoltam volna én már hamarabb is, csak hát nem volt wifi, ezt is offline írom, a hazaút előtti utolsó estén, ez pedig már önmagában is utálatos. Nincs rosszabb, mint bepakolni a bőröndbe, összeszedni az egy hét alatt könnyedén szertehagyott holmit, aztán várni a másnap reggelt, leadni a kulcsokat, és nekivágni. Ilyenkor megszáll a szomorúság, és bassza meg, hogy elmúlt, lehet rá várni egy évet megint, vagy a jó ég tudja, mennyit. Ilyenkor elfog az érzés, hogy valamit haza kéne vinni, no nem az apartmanból a vécédeszkát, de bármit, ami majd jó lesz otthon, ha jön a hülye szeptember, meg a hideg, meg a munka és az eső. Mert mit is viszünk innen haza? Pastát, Lavazzát – elfogy, barnaságot – lekopik, egy szép piros fülbevalót muranói üvegből, egy táskát is – no igen, ezekkel talán egy kicsit tovább tart a nyaralás. Meg a fényképek, meg az emlékek, de nemcsak a szép tájak és városok, hanem az életérzés, a nyaralás, a gondtalanság-érzés kéne odahaza is. Ilyenkor elfog a szomorúság, hogy de rossz hazamenni, de azért egy kicsit az is, hogy talán mégsem annyira, mert lám, a barnaság egy hétig kitart, a pasta és a kávé egy hónapig is, a fényképek meg még tovább, és mesélni is lehet, meg rágondolni, képzeletben, utólag úgyis csak egyre szebb lesz.

Arccal előre, hazafelé, várnak a barátok, a család, a rendszeres blogolás, Boldizsár, a munka és a BEKÁJ, akik itt mind hiányoztak, hát, otthon majd ez fog, a nyaralás, de lesznek barátok, család, rendszeres blogolás, Boldizsár, a munka és a BEKÁJ.