És egyébként a GPS, az király. Mondom ezt én, aki bölcsész vagyok. És nem techofób. (E két szó ugyanis nem szinonima.) Mert oké, hogy a munkahelyemre anélkül is betalálok (muszáj), haza meg még inkább, mert az már olyan automatizmus, hogy az ember csatak részegen a város másik végéből is hazatalál, sőt mit több, be tudja dugni a zárba a kulcsot, és még bele is tud feküdni az ágyába (előtte gondosan lemossa a sminkjét, levetkőzik és fogat mos), holott előtte azt se tudta, vajon ki rakta fel az éjszakai buszra, és vajon az illető elkérte-e a számomat, illetve csókolóztam-e vele, de hát ez már régen volt, még boldogult ifjúkoromban, mikor még meg bírtam inni 4-5 rövidet is egy buli alatt. Az a korral jár, hogy az ember egyre kevésbé bír inni? Sőt, nemcsak nem bír, de nem is akar már. Vagy ez olyan, mint a pizzaevés, ami fordított arányban áll az életkorommal, és ebből tudom lemérni, mennyit öregedtem? Merthogy 2001-ben még be tudtam falni egy egész pizzát, utána ugyan szuszogtam, most meg 2 szelet után alig kapok levegőt, pedig Olaszországban de sajnáltam otthagyni azokat a remek jó pizzákat! De hát hová tűnt már az ifjonti hév!
Ja de hogy a GPS. Mert ismerős útvonalon minek, ám ha elkalandozunk messzi tájakra, no akkor tényleg hasznos. Sofőrként is biztos, ám mitfahrerként mindenképp. Térképböngészés elfelejtve. Nincs is azzal gond, életem során rengeteget mitfahrerkedtem, bizton állíthatom, remekül csinálom, egészen tökélyre fejlesztettem a sofőr számára a szendvicsek, az ásványvíz és egyéb, szájba való input adagolását, a gyors nyak- és csuklyásizom-masszírozást, no meg a csacsogást éjjel, hogy el ne aludjon a volán mögött, ám a (tépkép)olvasástól a mozgó kocsiban megfájdul a fejem, és hányingerem is lesz, de most már nem kell! És persze csak egy gép és egy szoftver, de a hangnavigációs progiban a férfihangnak kifejezetten kedves és megnyugtató orgánuma van. Egyszerűen jó hallani. Kedves, nyugodt, nem lesz ideges 12 óra vezetés után sem. Bár, milyen csalóka is a percepció, a 10. óra után, mikor álltunk az autópályán a dugóban Udine után reménytelenül, én tényleg kezdtem úgy hallani, hogy a navi hangja is fáradtabb, enerváltabb. Hehe.
Mennyi mindent bele lehetne még programozni! Azonfelül, hogy megmondja a tutit, merre kell menni, például olvashatna be híreket. Vagy önbizalomerősítő-sulykoló mondatokat. És ha az ember egyedül vezet órákig, még úgy is érezheti, nincs egészen egyedül, nekem is volt néha volt olyan érzésem, hogy legalább két és felen vagyunk a kocsiban, és Attila is beszólt néha a GPS-nek, én meg csak azért nem mertem, mert túlságosan tisztelem:) Meg meg is szerettem a hangját, a képernyőt én pont nem láttam, mert az ugye Attila felé volt fordítva, de hogy így meg lehet szeretni egy tárgyat, csak azért, mert beszél, és szinte már emberi, és jó fej, nahát...:)
És Istók bá sem egyszerű, akinek a hangját Attila a netről töltötte le. Ízes "paraszt akcentussal" (idézet B-től) adja meg a helyes irányt, hogy a következő lehetőségnél fordujsze (sic!) balra, he! Meg újratervezésnél, hogy esmét másfele csángálsz ugye?! Meg hogy esmét újratervezés, a nagyanyád keservit, fordujjá vissza, amíg jó dolgod van! Hosszú távon persze fárasztó, de néha betöltöttük, és pukkadoztunk, mert minden irányváltásra volt valami mókás szövege, hozzá ízes beszéddel. Ám mégsem Istók bá vitte a pálmát Olaszországban, hanem az alap férfihang, ami kedves és megnyugtató. Élmény volt vele utazni.
Egyébként meg csudaszép utunk volt. Átkelni az Alpokon, ó, az alagutak, meg a Wörthi-tó, aztán ráfordulni az olasz sík vidékre, majd meglátni a tengert! És ámulok és bámulok az osztrákok precizitásán, meg az olaszok szangvinikusságán, és még annak is hangulata van, hogy 300 km-ként megállunk kávézni, meg nyújtózni. Utazni jó. GPS-szel meg pláne.