Ez a pszichológus-affér mégiscsak jó volt valamire. Arra legalábbis, hogy elgondolkozzak, hogyan szoktam kezelni a konfliktusokat. Hát, nagyjából sehogy.
Otthon persze más, mert a családon belül csak kiállok az igazamért (Attila erről tudna mesélni), barátokkal már nehezebben (volt olyan bnő, aki ezt ki is használta), ismerősökkel, kollégákkal főnökökkel, szomszédokkal stb. szemben pedig egyáltalán nem. Az valahogy úgy szokott kinézni, hogyha valami vélt vagy valós igazságtalanság ér, akkor hallgatok. Szemtől szemben nem mondok semmit, benyelem. Aztán a helyszínt elhagyva puffogok és panaszkodom. És ez kétszeres frusztráció. Egyfelől frusztrál maga az igazságtalanság, másfelől, hogy már megint nyúl voltam, és nem álltam ki magamért. És ez elég gáz. Egyrészt, mert kihasználják, másrészt mert gyűlik a feszültség. Ja, és probléma így távolról sem lesz megoldva.
Szóval, a konfliktuskezelés nálam úgy néz ki, hogy homokba dugom a fejem, és várom, hátha majd nem lesz konfliktus. Márpedig aki homokba dugja a fejét, az ne csodálkozzon, ha megkúrják, irgalmatlanul, és azon se, ha ez - kivételesen - nem lesz neki jó.
Nem tetszik ez a felnőtt világ. Áskálódás, gonosz pletykák, irigység, kihasználás. Védekezni csak úgy lehet, ha az ember harcedzett és kemény, és néha bizony visszaüt. Úgy tűnik, az nem működő stratégia, hogyha én normális és korrekt vagyok, akkor majd mindenki más is ilyen lesz velem, így nem kell konfrontálódni, hiszen nincs is miért. Néha nem lehet elkerülni a konfrontációt, mert aki mindent benyel, azt lehúzzák pénzzel, ő végzi a legtöbb munkát, míg a babért mások aratják le, és a háta mögött még ki is röhögik. Ezt lúzernek szokás nevezni. Ej-ej, Sünibaba.

Épp itt az ideje, hogy kihúzzam a fejem a homokból. Csak egy a bökkenő. Azt meg hogy kell?