És tényleg!

Megyek haza este 10-kor melóból, pejslim kilóg, álmos vagyok, megviselt, és érzem, hogy mosolyogni sincs értelme, úgysem lenne természtes az a mosoly. Aztán jósorsom a buszon egy látásból ismert kolléga mellé sodor (esetleg vki felajánlja, hogy hazavisz, én meg elfogadom, szimplán kollegiális alapon, persze, nincs szopás a pirosnál). És akkor szociofóbiám teljes mivoltában virágozni kezd. Beszélgetni kéne, csevegni könnyedén, szórakoztatóan, de erre kipihent állapotomban is alig-alig vagyok alkalmas, másnak olyan lazán megy, nekem nyűg és küszködés. De hát, beszélgetni kell, a kínos csend milyen kínos már.
Egyszer egy kolléga végigpanaszkodta a hazautat (éjjel 20 perc kocsival), pedig csak megkérdeztem, sokat dolgozott-e, fáradtnak tűnik. Mjudti mondta, a panaszkodás mindig bejön, azt mindenki szereti, elég csak megadni a kezdő lökést. Tegnap este a szokásosnál is leharcoltabb voltam, eléggé befordulva. Kevés szociális szkillem is romokban. És még rosszabbul érintett, hogy lám, nem megy a small talk, nem jut eszembe semmi, a kolléga sem volt közlékeny, hallgattunk vagy 5 percig. Aztán bevillant Mjudti jótanácsa, és bepróbálkoztam: fáradtnak tűnsz, sokat dolgoztál mostanában? És láss csodát, kiszabadult a dzsinn a palackból. Attól kezdve egyetlen szót sem kellett szólnom, csak megértően hümmögetni, bólogatni, néha szavakkal is kifejezni az együttérzésemet: Hát, az tényleg gáz; igen, múltkor is mondta egy kolléga, milyen sok melótok van, fizetés meg persze alig; persze, aztán így legyen családod stb.És csak mondta és mondta. Egyszer egy piros lámpánál elhallgatott, már épp elkezdtem törni a fejem, milyen másik témát dobjak be, de kisvártatva újrakezdte. Kitartott hazáig, csak egy gyors hálálkodásra volt idő, meg hogy jó pihenést, kevés munkát, és már csörtettem is felfelé a lépcsőházban.
Uhh.
És milyen kellemes, kínos csendek nélküli hazaút volt.