Más (jobb) nőkkel biztos naponta kétszer történik ilyesmi, velem eddigi életem során kétszer fordult elő: leszólítottak az utcán. Az elsőnél még egyetemista voltam, nyelvörténet 2 (történeti morfológia) óráról mentem haza este 6 körül, a kissé kövérkés srác az Astoria óta egyfolytában nézett a buszon. Ettől zavarba jöttem (WTF?? taknyos az orrom? hangosan mondogatok finnugor alapszavakat?), próbáltam félrefordulni meg arrébb lépni, de akkor is nézett. A Keletinél már tényleg nagyon kínosan éreztem magam, és ekkor elhatároztam, hogy minden bátorságomat (és magamat is) összeszedem, elszánom magam, és halált megvető vakmerőséggel: visszanéztem rá! Egyenesen bele a szemébe, úgy ám! Rám mosolygott, ettől én zavaromban léptem egy lépést oldalt, és lefejeltem a kapaszkodót (meg el is pirultam), és igyekeztem láthatatlanná válni, lehetőleg az egész busz közönsége számára. Erre odalépett hozzám, és közölte, dekoratív (sic!) vagyok, szívesen randizna velem, ha lenne kedvem, mondtam, ne haragudj, de nem, aztán leszállt, hálistennek.
A második 2 napja történt, és már sokkal jobban tudtam kezelni. (Sokat fejlődtem, bizonyám.) A metrót várva álltam a peronon (félreérthetetlen helyzetben), mikor odajött valaki, hogy Helló! Helló, mondtam én is, egészen lazán, és visszafordultam a sínek felé, meg elkezdtem még erősebben kívánni, jöjjön már ez a kurva metró. De nem adta fel, megkérdezte, hogy te is a metróra vársz? Úúúh, ez hosszú lesz, gondoltam magamban, aztán mondtam, hát, nyilván. (Mit lehet erre mondani?) De közben lefutott párhuzamosan egy csomó remek válaszlehetőség Nem, bazmeg, én a villamost, de kurvára nem jön, vagy esetleg: Ááá, csak odakint esik az eső, lejöttem melegedni egy kicsit, de nemsokára felmegyek. De tovább próbálkozott, és merre mész? Ezt már nem értettem, egyértelműen az Örs vezér tere felé menő irányban álltam, úgyhogy mondtam is, hogy hát, az Örs felé. Ezen a frappáns válaszon meglepődhetett, mert nemigen tudott rá mit reagálni, pár pillanatig csak nézett, aztán megjegyezte, hogy fújja a hajamat a szél (én meg ujjongtam, igen, a közeledő metró szele!!). Hát, ez ilyen, mondtam még búcsúzásképp, és felugrottam a metróra, sünibaba jobbra el, egész kocsin átvág, túlsó ajtónál megáll, úgy kapaszkodik, hogy a kezével lehetőleg takarja az arcát. Nnna.

Érzem, ahogy fejlődöm. Az élet apró-cseprő nehézségeit egyre jobban kezelem.