A családállításban az a legjobb, h nem kell a családnak ott lennie. Na hiszen, az kéne még csak!
Az is jó benne, h nem szabad róla túl sokat beszélni, legalábbis minél később és minél kevesebbet, mert aszongyák, nem jó mindenféle verbalizálással megzavarni a folyamatot.
Egy évvel ezelőttig még iszonyú szkeptikus voltam, főleg, h először Somamamagésától (mióta megírta az új könyvét a minőségi dugásról, minden reggel látom az arcát a mozgólépcsőn) hallottam róla, aki ezt ajánlotta boldog-boldogtalannak, aki csak hozzá talált fordulni a problémájával. És hát, Somamamagésa nekem valahogy nem hiteles, főleg mióta leírta, hogy a hármasbankúrás szerinte teljesen rendben van, és aki nem így gondolja, az begyöpösödött, menthetetlenül elmaradott, ókonzervatív, őskori barom, az szívjon gázt, fasz már úgy sem fog jutni neki. (Mondjuk, könyvtárból szívesen kivenném a könyvét - pénzt nem adnék érte - ha már nála van a bölcsek köve, hogyan legyen még jobb a szex, ki tudja, jó pap holtig tanul, bizisten, elolvasnám.) Viszont a pszichodrámával végre találtam egy módszert, amikor nem csak kedélyesen csacsogunk a terapeutával a problémákról, amik történetesen az enyémek, óránként tízezerért, hanem lehetőség van az érzelmi feldolgozásra, rossz minták átírására, stb. Aki meg drámázik, az előbb-utóbb találkozik Hellingerrel, főleg, ha akkora mázlija van, hogy a terapeutája ezt is kitanulta. Bár, ahogy észrevettem, ismert erdei körökben is egyre nagyobb az érdeklődés iránta, tíz emberből legalább öt tudja, miről van szó, és általában tízből kettőt érdekel is. Nos, múlt hétvége óta én sem vagyok már Hellinger-szűz, és hát, hatalmas élmény volt. Még csak elképzelni sem tudtam, h mindenféle utasítás, háttérinformáció nélkül bele lehet érezni a szerepbe, hogy az adott szerepben tényleg érezni fogom, mit kell csinálnom, és olyan dolgokra lehet rálátni, amiről az állító (aki dolgozik a problémával), adott esetben még csak nem is tud. Az állításon kibontakozik egy-egy tágabb értelemben vett család (sokan klánnak hívják inkább) érzelmi élete, és van lehetőség a rendrakásra, ha bárhol elakadás van a generációk között. Basszus, én azt terveztem, majd részletesen beszámolok mindenről, hogy mit láttam és éreztem, de nem tudok róla mesélni, nagyon nehezen lehet szavakba önteni, ami ott történik. Úgyhogy ez a poszt nem lesz családállítási ismeretterjesztő, de még személyes élménybeszámoló sem, mert aki nem csinálta, az el sem tudja, képzelni, aki meg már részt vett rajta, az meg úgy is tudja. Szóval, valahogy úgy vagyok, mint béna önjelölt sztorizgató a társaságban, hogy srácok, van egy kurvajó viccem, basszus, halálra röhögnétek magatokat, de sajnos most nem jut eszembe a poén, faszom, pedig mekkora már, eh, na mindegy, hihihaha, röhögjetek azért kicsit.
Jó volt. Annyira, h még azt sem bántam, h szombaton a csuda nagy nyári napsütésben nem a Velencei-tó partján ülök hamburgerrel-viceházmesterrel, hanem egy kábé 35 fokos panellakásban, és csak akkor látom a napot, amikor a szünetekben a terapeuta lemegy dohányolni, és a csoport követi, mert akkora istencsászár, hogy még cigizés közben is tanulni lehet tőle.