Már megint nem túl aktív az online-életem, blogolni se blogolok, pedig annyi téma lenne, de nehéz elkapni, szavakba önteni. Amikor jól vagyok, akkor azért, mert ahhoz nincs nagyon mit hozzátenni, amikor meg nem jól, akkor azzal vagyok elfoglalva, és mondjuk sajnálom magam, vagy ezerrel azon agyalok, hogy már megint mi a fene van. Meg néha úgy gondolom, valójában nem történik semmi velem, legalábbis olyasmi nem, amit megosztani érdemes, mert a lelkemben történik sok minden, de hát elég murisan nézne ki mondjuk a Facebookon, hogy "asztrológián ARMC-számítást tanulok", vagy "kurva nagy katarzis családállítás után", vagy esetleg "a mai Krav Maga edzés mérlege: három bazi nagy lila folt, és a felismerés, hogy komoly agressziós problémáim vannak". Ezt a blogot mostanában azért írom, hogy hírt adjak arról, mi zajlik bennem, mit hogyan élek meg, és ez nem könnyű téma. Mármint írni róla.
Nah igen, az agresszió. Írtam már, hogy az agressziós problémáim felismerése és az ennek kezelése iránti igény vitt el a Krav Maga edzésre. Azt gondoltam, ezt nem lehet kizárólag szellemi-lelki síkon megoldani, meg kell tapasztalni a testi, fizikális vetületét, aztán megnézni, mi van mögötte. Nos hát. Én akartam a szembesülést, hát meg is kaptam. Amikor tanuljuk az egyenes ütést (én még csak azt tudom), meg a taposórúgást, mondjuk, akkor még nincs is semmi baj. Az edző megmutatja, én jól-rosszul utána csinálom, ő kijavít (én ettől kicsit rosszul érzem magam, nesze neked, megfelelési vágy), aztán jónapot. De aztán jön ugyanez párban. Vagy hármasban. Mondjuk, ketten vagy hárman rám támadnak, én meg védekezzek. ahogy tudok. Remek technika például az egyik támadót nekilökni a másiknak, aztán a harmadikat püfölni, amíg az előző kettő magához nem tér, és újra támad - elméletben. A gyakorlatban egy idő után brutális tehetetlenség-érzés és pánik tört rám, hogy nem tudom megvédeni magam. Már indult bennem a sírás, amikor az edző lefújta. De a legdurvább akkor történt, amikor először kesztyűt húztam (rózsaszín bokszkesztyűt vettem egyébként) itthon a párommal, hogy teljesen szoft körülmények között kipróbáljam, hogy is megy ez nekem. Küzdőállás (tévére-virágokra vigyázunk),és hajrá. Bumm, egy találat egy arcomra, kesztyűben, persze, nem is fáj igazán, de basszameg. Aztán bumm, egy másik. Én feltartom a kezem, védem a fejem, szabályosan, ahogy tanultam, próbálok én is támadni, és erre bumm-bumm-bumm, egyszerre három találat. És eluralkodik rajtam a pánik, megindulnak a könnyeim, no nem a fizikai fájdalomtól (az elhanyagolható), hanem a tehetetlenségtől, hogy nem tudom megvédeni magam. Elhatároztam, nem hagyom, hogy ez az érzés elvigyen, mint ahogy kisebb koromban mindig, amikor bántottak, nem ülök le sírni,és nem adom fel, hanem küzdök tovább. Újra felálltam, pozicionáltam magam, védekezek, ütök, és bumm-bamm, megint. És akkor már nem volt megállás, a gyomrom összeszorult,és mélyről, valahonnan gyomorból, vagy még mélyebbről kitört belőlem a zokogás.Annyira, hogy összegörnyedtem, letérdeltem, és rázott-rázott a sírás. Jó 20 percbe telt, amíg össze tudtam szedni magam, és fel tudtam állni. A rossz érzés a gyomromban napokig megmaradt utána. Még jó, hogy ez nem az órán történt.
Ezo-spiri guru kolléganő rögtön azt mondta, bizonyára előző életből jött, hogy agyonvertek, ezt élem át újra ilyenkor, én meg néztem nagy tanácstalanságomban, hogy ezzel mit kezdjek. És egyszer csak bevillant, mi is történik valójában ilyenkor velem. Soha életemben nem voltam képes megvédeni magam, ha bántottak (verbálisan), nem tudtam kiállni magamért, megvédeni és betartatni a határaimat. Csak nyeltem és nyeltem tehetetlenül,kiszolgáltatottan (nem véletlenül a gyomromból jött a sírás). Ezért reagáltam ilyen túlzóan, oda nem illően a szituációra. 30 év lenyelt tehetetlensége, kiszolgáltatottsága mozdult be. Órán még nem kesztyűztünk, egyelőre nem is bánom. Elég egyenlőre a sok rávezető gyakorlat, amikor a pajzsot ütjük meghatározott ütés-rúgás kombinációban, kifáradásig. És a végén már nincs erőm, hogy emeljem a lábam, mégis érzem, hogy nem sikerült kiadnom az összes agressziót, a feszültség egész este ott marad a gyomromban, nem erősen, csak mintha egy pillangó repdesne benne. (Tudom. ezt a metaforát mások a szerelem érzésére használják, elnézést érte, de nekem olyankor egészen más testtájékomon verdesnek a pillangók.)
Tudom, az is megoldás lenne, hogy belássam, ez nekem nem megy, és hagyjam az egészet a picsába. (Javasolták is már.) De nem nekem. Az én megküzdési stílusom más. Catfight, ahogy a párom hívja, amikor találok egy problémát, elakadást magamban, és addig nem nyugszom, nem hagyom abba, amíg fel nem oldom, át nem dolgozom. És bízom benne, hogy most is ez lesz. Addig nézek újra és újra szembe ezzel a problémával, amíg meg nem tudom oldani, amíg nem tudok másként reagálni. Amíg ki nem mosódik belőlem 30 év tehetetlensége, és amíg elérhető viselkedési mintává nem válik számomra az, hogy meg tudom védeni magam. Nyilván, nem éles támadás esetén, egy utcai szituációban. Adja az ég, hogy ilyen soha ne legyen. De edzőteremben, kipárnázott, kibiztosított szituációban igen. Nem az kell, hogy hülyére tudjam verni az ellenfelet. Nyilván, ezt soha nem fogom tudni,és ezt nem is akarom. Azt viszont igen, hogy támadásra (érkezzen az akár verbálisan, vagy bokszkesztyűben) ne az legyen az egyetlen automatikus és elérhető reakcióm, hogy összeomlok és sírok. És bízom abban, hogyha ezt mondjuk az edzésen meg tudom élni, akkor lesz visszacsatolás lelki síkra is. És fordítva. Nagyon nem könnyű. De kitartok - egyelőre.
Azt is hallottam már, ne használjam pszichoterápiának a küzdősportot. De én azon gondolkozom, az a 16 éves kamasz fiú aki nyüzge, vékony, és azért megy oda, hogy erőre és jó kiállásra tegyen szert, egy kicsit megférfiasodjon, az nem ezt csinálja? Vagy a kigyúrt, aki úgy adja ki az agresszióját hetente kétszer, hogy a pajzsot üti kifulladásig, az vajon nem azért megy, mert - tudattalanul - érzi, az agressziójával van dolga? Nem biztos, hogy ezt mindenki így éli meg,ez általában csak annyi, hogy eljárok edzeni és élvezem, de szerintem a tudattalan motiváció általában ugyanaz. Valamilyen aspektusból dolgom van az agressziómmal, integrálni akarom, kezelni akarom. Legfeljebb nincs mögötte tudatosság. Azt figyeltem meg (legalábbis abban a csoportban, ahova én járok, és oda általában nem lelkizős-önismeretezős emberek járnak), hogy aki az edzéseken dolgozik az agresszióval, az életben jóval kevésbe agresszív. Mert integrálni tudja a küzdősporton keresztül. (Nagyon-nagyon sokat adott nekem Rüdiger Dahlke: Az agresszió mint esély c. könyve.)
Viszont ezeket a nehézségeket leszámítva az edzéseket egyre jobban élvezem. Új oldalát fedezem fel a személyiségemnek általa. Ráébredek, hogy amit eddig élből elutasítottam, az vonzó, érdekes és izgalmas. Majdnem azt írtam, izgató. És ez nem is meglepő. A küzdősport a marsikus energiákkal dolgozik, a vénuszi erők pedig amúgy is túltengenek bennem. Mondhatni, az a terület, ahol én igazán otthon vagyok. És a mitológiából tudjuk, hogy Mars és Vénusz gyermeke Érosz, És Harmónia. (No meg Phobosz és Deimosz, de ez már egy másik téma.)