Régen ilyet nehezen mondtam ki, nehezen is gondoltam, mert van - még mindig van - egy szokásom, hogy amikor jól érzem magam, örömöt érzek, vagy mély, intenzív elégedettséget, a hülye - ám elég határozott és okos - hang a fejemben így szól: biztos? Biztos, hogy jól vagy? Biztos, hogy minden rendben? Figyelj csak, nem lehet, hogy ez itt, meg az amott mégsem teljesen okés, és valójában nem is vagy jól? És régebben végül a racionális, kritikus hang logikus észérvekkel teljesen szétlegózta a jó érzésemet, hogy tulajdonképpen nem is olyan jó nekem, kicsontozta, kifilézte, és meggyőzött, nem is reális az, hogy én jól érzem magam. Mára már sokat csendesedett, szerencsére van már más hang is a lelkemben, egyre hangosabb, egyre tisztább, de oda kell figyelnem erre a másikra, nem szabad elfojtanom, de nem is szabad túl nagy teret engednem neki. Sok oka van (volt) annak, hogy nem engedtem magamnak az örömöt. Két év önismeret után nagyjából könyékig turkálok a saját lelkemben (jó kis élveboncolás, és a legritkább esetben vagyok magammal kíméletes), már felszínre hoztam, mi minden ennek az oka. Sokat oldódott, ma már tudok és merek boldog lenni (van is miért), örömöt érezni, beleengedni magam, átélni. De érdekes, egyvalami makacsul megmaradt. Bár nem vagyok babonás - feketemacskapara, tizenhármaspara, ilyesmi - valamiféle mágikus gondolkodás maradványaként van bennem félelem attól, hogy ha kimondom, elszáll, elkiabálom. Hogy a jó dolgokat nem merem kimondani, elújságolni, mert dolgozik bennem egy hiedelem, hogy akkor elmúlik. (Ezért többnyire mélyen hallgatok május negyedikéről.)
Ma a konyhában kávéztunk délelőtt, és az egyik idősebb kolléga sóhajtva megjegyezte (én, és még egy nő ült ott rajtam kívül), hogy lányok, lányok, de jó nektek! A kolléganőm tromfolt kelletlen hangon, hogy jah, tényleg nagyon jó nekem! Én meg egyszer csak megszólaltam, hogy jah, nekem mondjuk tényleg jó. És vigyorogtam teli szájjal, és betöltött az érzés, mennyire boldog vagyok, mennyi sok öröm van az életemben, és tényleg, milyen nagyon-nagyon jó nekem. Aztán - kortyoltam egyet a kávémból, és a hang már meg is szólalt odabent. Biztos? Tényleg olyan jó? És: jaj, Úristen, kimondtam! Most mi lesz?
És az van, hogy már este háromnegyed tíz van, és még mindig jó. És azóta is jó. Nem múlt el, nem szállt el. Itt van.
Legtöbbször itt van. Bár vannak nehézségeim, nehéz pillanataim, szörnyű napjaim is, de mindezekkel együtt: boldog vagyok. (És elgondolkozom azon, vajon a blogomra is miért főként a nehézségeimről írok, arról, ami még nem, és nem arról, ami már igen. Pedig sok ilyen van. Házi feladat: írni egy posztot arról, ami jó az életem, különös tekintettel azokra, amelyekért megküzdöttem. Aztán, ha egyszer lesz bátorságom kiposztolni - nem önfényezésből - akkor majd legyen az empirikus út, és figyelem, vajon elmúlik-e attól, hogy a neten világba kiabálom. Valószínűleg nem. De ezt a lelkem egy pici része nem így tudja.)