Tejeskávé, kengurus bögre, laptop, paplan. Juhúú! Tavalyról megmaradt, március végéig kötelezően kiveendő szabadság. Lustálkodás egy szimpla csütörtökön, kozmetikussal egybekötve. Visszatérek a régihez, aki ugyan, amióta elköltöztem, jó messzire került, de jóval olcsóbban dolgozik, mint a közelebbi, ráadásul sminkelést is vállal (legalábbis, évekkel ezelőtt még vállalt), majd utazom fél órával többet.
Tegnap is szabiztam, de lustálkodásról szó sem volt. Elkezdtem egy újabb drámacsoportot, elsősorban azért, mert ahhoz, hogy jelentkezzek a drámavezető-képzésbe, 250 óra pszichodrámát le kell nyomni a Magyar Pszichodráma Egyesületnél. Na hát, hajrá. És inkább olyan csoportot választottam, amelyik nem hétvégén tartja az alkalmakat, a hétvégéim ugyanis zsúfolásig tele vannak, hol dolgozom, hol tanfolyamon vagyok, ráadásul most az esküvőszervezés sok időt elvisz. És ha akad néha egy-egy szabad, akkor azt olyan jó a párommal tölteni, még mindig az a legjobb, mellette ébredni szombat reggel, tudván, hogy az egész hétvége a miénk, összebújni, kávézni akár 11-ig, aztán lángosozni a piacon, főzni, süteményt sütni, vasárnap együtt edzőterembe menni, és csak együtt lenni, ő a Windowst frissíti, vagy lövöldözik, én a konyhában teszek-veszek, bemegyek, megpuszilom a fejét, kijön, belepuszil a nyakamba, aztán ebéd este 6-kor, kanapén összebújás. Micsoda idill. Ritkán van benne részem, meg is becsülöm, ki is élvezem, amikor megadatik. Ízlelgetem a boldogságot, egyre nagyobb dózisban tudom magamnak megengedni, hogy élvezzem. Lám, az örömre való képességet is tanulnom kellett, de már egészen jól vagyok vele, egyre több spontán örömöt élek meg, és egyre jobban merem magamnak megengedni, hogy élvezzem a jót. És ez jó, nagyon jó.
Szóval, új drámacsoport. Tegnap volt a második alkalom. És olyan jó élmény volt, olyan jó tapasztalás, hogy mennyi minden rendben van már bennem. Vannak továbbra is nehézségeim (kapásból egy fél oldalnyit össze tudnék szedni, ami épp most foglalkoztat), de mások játékaiból, témáiból, és a csoportjátékokban tapasztaltakból érzem, mennyi minden rendben van már. Alig merem elhinni. Csak kapkodom a fejem, hogy tényleg? Tényleg? Hát lehet? Hogy egy csoportjátékból nem az jön ki, mennyi nehéz elakadásom van még, hanem élvezem, feltölt, és épp az látszik, mennyire rendben vagyok? Tényleg alig merem elhinni. Hogy a mély elakadások, a sok gyerekkori sérülés lassan-lassan meggyógyul, átíródik, helyére kerül? Hogy már valóban nem ugyanaz a nő vagyok, mint két és fél éve, az önismeretem megkezdése előtt? Hogy egyre kevesebb a vakfoltom? (És milyen jó lesz majd, ha ezeket a mondatokat kérdőjel nélkül is le merem írni.) Előfordul még, hogy az elakadásaimból reagálok egy-egy helyzetben, de általában felismerem. És tudom, hogy sok idő kell, amíg az új, immár teljes és egészséges működés válik véremmé, amíg a régi, majd' harminc évig ismételt (és emiatt biztonságosnak tűnő) beidegződések teljesen megszűnnek, és átadják a helyüket az érett, teljes egészében felnőtt személyiségnek. És szokni kell ezt az új minőséget, mert szokatlan még, és az is nehéz, hogyha problémám támad, ne úgy gondoljak már magamra, mint egy szerencsétlen kis csírára, aki még mindig itt tart, hanem úgy, hogy alapvetően minden rendben van velem, de ebben a kérdésben még van nehézségem. És hát - ez kényes téma - én bizony kergetem azt az illúziót, hogy minden vakfoltot ki lehet pucolni, minden elakadást teljesen át lehet dolgozni, szóval, hogy létezik olyan állapot, hogy kész, pipa. És újra és újra szembesülnöm kell vele, hogy nem, ilyen nincs. Akármennyit dolgozom magamon, sosem leszek teljesen kész. Ezt nehéz elfogadnom. Főleg, mert észrevettem, hogy a tökéletesség hajszolása közben (amit soha, de soha nem érhetek el), amikor csak a célt látom, ami délibábként előttem lebeg, megfeledkezem arról, hogy számba vegyem, mennyi mindent elértem már, mekkora utat megtettem már. Olyankor azt érzem, még mindig nem elég, mennyi minden van még, és nem nézek rá arra, mennyi minden van már most. Figyelmeztetnem kell magam, hogy változtassam meg a fókuszt. Erre is jó volt a tegnapi drámaalkalom.
Imádom és élvezem, hogy tanulhatok és fejlődhetek, és remélem, hogy egyszer - nem is olyan nagyon sokára- én is segítségére lehetek majd másoknak abban, hogy megtalálják saját belső erőforrásaikat. Már körvonalazódik az elképzelésem, hogy szeretném majd csinálni. Szeretettel, odaadással, alázattal. Mert én tudom és tapasztalom, hogy működik.