Magamutogatás rejtőzködve

Küldött ma a nemsokáraférjem e-mailben egy blogbejegyzést, a hűtlenségről volt benne szó, és némi polémia volt a monogámia körül, de semmi komoly, nem is fogott meg. Viszont odaírta, viccnek szánva, a levél végére, hogy be kellene posztolnom komment gyanánt a hűségről nemrégiben írott posztomat, és akkor engem is jól megkommentelnének, meg szerezhetnék néhány új (persze valszeg csak alkalmi) olvasót. És ezen elgondolkoztam, és gondolkozom azóta is egyfolytában.
Az első reakcióm az volt, hogy jaj, dehogy akarok én kommenteket, meg olvasókat, jaj, nem kell az nekem, (a stati - tán 2 hónapja néztem utoljára-, napi 3-4 látogatást jelez, és ebből egy fixen a párom), jó ez így. Csakhogy ez nem igaz. Ugyanis, ha annyira nem akarnék olvasókat, akkor nyilván nem ide írogatnék, egyenesen az internetre, ahol elvileg bárki olvashatja (gyakorlatilag nem olvassa bárki, de elvileg olvashatná), hanem vezetnék egy erős jelszóval védett, offline naplót (mint ahogy vezetek is), oda írnék, aztán titokban megállapítanám, ejj, de jót írtam már megint, és megelégedve bezárnám az ablakot. Szóval meg kell állapítsam, igenis van bennem exhibicionizmus, bár erősen lekorlátozva, bizonyos fokig a félelmeim, bizonyos fokig az értetlenségem által. Persze, hogy vágyom rá, hogy olvassák, amit írok, persze, hogy jólesnek a kommentek (főleg a dicséretek, naná), de van bennem egy jó adag rejtőzködés is. Namost, rejtőzködés és exhibicionizmus, ezek egymást kizáró fogalmak, szóval épp itt az ideje, hogy rendet tegyek a fejemben, és ránézzek, mi is zajlik ezzel kapcsolatban bennem valójában.
Nézzük először a félelmeket. Engem nagyon megviselt, amikor kezdő bloggerként kikerült az indexre egy bejegyzésem arról, miért utálom a karácsonyt, jött több ezer látogató, rengeteg hozzászólás, amelyek között voltak nagyon durvák, sértők és megalázók. Komolyan elgondolkoztam rajta, hogy abbahagyom a blogolást, mert nem voltam felkészülve ilyen mértékű beszólás-áradatra és indulatokra. Azóta megedződtem, látom, mi folyik sok blog kommentelői között, meg azt is megértettem, miért, mire jó ez nekik - a sebből már csak a heg maradt, de az megmaradt. Igaz, akkoriban más stílusban írtam, és egészen más személyiség voltam én is. Ma már nem így írok (és egy karácsonyos cikket sem így írnék meg), és sokkal jobban ügyelek arra, ne legyek bántó. Sokkal kevesebbet "nyilatkoztatok ki", és általában úgy fogalmazok, hogy "azt gondolom", "azt tapasztalom", "azt tanultam" stb. Jah, és persze énkommunikáció mindenekelőtt. Nemcsak írásban, a beszédemben is.
(Más kérdés, hogy ennek az index címlapnak köszönhettem néhány olvasót, többek között azt a férfit is, aki negyvenpár nap múlva a férjem lesz. Igazi mesébe illő webkettes történet, a férfi olvassa a nő posztját, kíváncsi lesz a többi bejegyzésre, vagy másfél évig titokban olvassa a blogot, majd arra gondol, jó lenne megdugni megismerni a nőt, és ír neki egy e-mailt. Aztán boldogan, amíg meg nem.)
És az index-címlap óta (pedig ez már jó pár éve volt) elkezdtem félni attól, jaj, csak nehogy megint. Úgyhogy amikor a blog.hu úgy döntött, aki enged reklámokat a blogjában, az lehet címlapos, aki meg nem, az nem, úgy döntöttem, nem akarok reklámokat, sem címlapot, még véletlenül se, soha többé, jó ez nekem így. Ezzel nincs is semmi gond, de fontos, hogy tisztában legyek vele, nem csak (ál)szerénységből nem reklámozom soha a blogomat, hanem mert van bennem félelem, hogy jön valaki, és durván beszól. Vajon tartok-e ma már ott (és ez már önismereti kérdés), hogy kibírom, ha valaki nem ért velem egyet, ha becsmérlően nyilatkozik egy írásomról, vagy akár rólam? Tartok tőle, hogy a válasz még nem egyértelmű és határozott igen. De már nem is nem többé, és ez jó. Itt tartok most. (Iszonyatosan sokat dolgoztam a túlzott mértékű megfelelési vágyammal, és azzal, kibírjam, ha valaki nemet mond nekem, vagy rám.)
A másik pedig az értetlenségem. Nem értem, miért akarják az emberek minden határon túlmenően meggyőzni egymást a saját igazukról? És legtöbbször nem is észérvekkel, hanem nagyjából a "ez egy faszság, amit mondasz, mert nincs igazad, és ez egy faszság, te pedig egy fasz vagy"-stílusában. Miért? Miért nem tud az működni, hogy rendben, érdekes, amit mondasz, de nem értek veled egyet, én így és így gondolom, de semmi gond, nem baj, ha nem értünk egyet, elfogadom, hogy más a véleményed". Én is hallottam már néhányszor például, hogy az asztrológia egy baromság. Oké, rendben. Ő így gondolja, hát miért ne gondolhatná így, nem akarom meggyőzni, vagy bebizonyítani, hogy nem az. Én attól még szívesen tanulom az asztrológiát, és szívesen beszélek róla annak, akit érdekel. (Persze, az már jobban zavarna, ha engem minősítene, hogy mittudomén, asztrológiát csak a barmok tanulnak, de ez más kérdés.) És sokszor még a racionálisnak álcázott vitákban is, a második mondat után előjön a személyeskedés. Miért zavar valakit, ha valakinek más a véleménye? Miért nem tud nyugodni addig, amíg meg nem győzi, vagy földbe nem döngöli a másikat?
(Azt hiszem egyébként, sejtem a választ, de még a végén beszólna valaki, ha kifejteném.)