Hm, hm.
Először is, új helyen vagyok január óta a munkahelyemen. Ugyanaz a cég, de teljesen más munkakör, és lényegében egészen mást csinálok, mint amit eddig. Ez rengeteg örömmel és rengeteg stresszel jár. Rengeteg örömmel, mert hosszú idő óta most élem meg először a munkahelyemen, milyen érzés flow-ban dolgozni. Amikor csak úgy jön magától minden, én beleállok az áramlásba, aktív is vagyok közben, de hagyom is, hogy történjen minden, és ebből az egyensúlyból valami nagyon jó, nagyon előrevivő tud kikerekedni, amit én is élvezek, és a kollégáim is. És rengeteg stresszel is, mert persze nem minden nap ilyen. Az új helyzet aktivált sok olyan szorongást bennem, amivel az elmúlt pár évben nem volt dolgom, hiszen a rutinnak van egy olyan áldásos hozadéka, hogy beleszokom a változatlanságba, és nem kell váratlan, ismeretlen kihívásokkal szembesülnöm. Most viszont kell. És néha nehéz. Beilleszkedni egy új csapatba, megfelelni új elvárásoknak. A legnehezebb talán, hogy az elmúlt 8 évben megtanultam a szakmám csínját-bínját, nagyjából egyenlő szinten teljesítettem, és nem igazán voltak olyan helyzetek, amit ne tudtam volna kezelni. Most viszont új helyzet van, és nem tudom kiszámítani, mikor mi lesz. Lényegében oktatási feladataim vannak, és itt bizony sok olyan tényező van, ami nem csak rajtam múlik. Milyen lesz az aktuális csoport? Hogyan fogom tudni kezelni őket? Hogyan fogok tudni reagálni azokra a helyzetekre, amelyeket nem tudok előre kiszámítani? És hát az oktatás folyamatos interakcióval jár, megmutatom magam, rám is reagálnak. Megmérettetem, egészen más aspektusból, mint korábban. Nem tudom, ki hogy van vele, de bennem néha félelmet okoz, ha ki kell állnom emberek elé beszélni. Látnak. Jelen vagyok. Sok múlik rajtam. Nem csak az eszemen, a felkészültségemen, hanem a személyiségemen, a rugalmasságomon, az emberismeretemen is. Ez nem az introvertált kislány biztonságos játszótere, hanem a felnőtt nő kihívást jelentő, komfortzónán kívüli, néha egészen veszélyesnek tűnő terepe. Persze hatalmas sikerélmény, amikor sikerül. Az valami csoda. Rengeteget ad hozzá a személyiségfejlődésemhez. Nem elbújni, nem meghátrálni, hanem bátran elébe menni a kihívásnak. De bizony szorongok közben néha. Vannak még bennem kérdések: oké, tegnap sikerült, de mi van, ha esetleg ma nem sikerül? Növök föl a feladathoz. Lépésről lépésre épül fel a magabiztosságom. Ebben teljes mértékben egyetértek Csernussal: az önbizalmat mindenki csak saját magának adhatja meg, és csak úgy, ha megdolgozik érte, ha megoldja az előtte álló  racionális és érzelmi konfliktusokat. És mindezt következetesen, napról napra megteszi. Valódi önbizalmat úgy lehet szerezni, hogy az ember olyan szituációkba megy bele, amitől iszonyúan fél. Így konfrontálódik a félelemeivel, vagyis nem hagyja, hogy a félelmei győzzék le. Persze konfrontálódni a félelmeimmel aktuálisan nem mindig a Pepsi-érzés maga. Főleg nem minden munkanapon. Viszont sokat lehet nyerni általa.

Amióta oktatok, jóval magabiztosabban vezetek csoportot is. Érdekes életutat készülök választani magamnak: terapeuta-csoportvezető. Ahol aztán egészen biztosan nem tudom előre kiszámolni, aznap mi lesz. A megszerzett tudás kereteket ad, de mindegy egyes kliens, mindegy egyes újabb téma lényegében ismeretlen terep. Remek gyakorlás egyébként a mostani oktatás a későbbi terapeuta léthez.
Beadtam február végén a felvételimet pszichológia szakra, több helyre is. Ha minden jól megy, szeptembertől elsőéves pszichológus hallgató leszek. Megvalósítani készülök a kamaszkori álmomat. Már csak kérdés, melyik egyetemre vesznek fel a pontjaim alapján.
Jólesik ezt itt elmondanom. Szeretném megköszönni minden egyes olvasómnak azt, hogy elolvassa a posztjaimat, esetleg néha reagál rá, és legfőképpen azt, hogy jelen van, és egyfajta virtuális módon kísér. Jó ebben benne lenni. Hálás vagyok érte.