Megjártam a családállító tábort, vasárnap este estem haza, holtfáradtan. Napi 8 órában toltuk, elmélet, gyakorlat, állításvezetés. Dolgoztam saját témával (háromszor is), állításokat is vezettem. Nagyon intenzív volt, rettenetesen elfáradtam, mély folyamataim voltak. Feldolgozás folyamatban, éjjelente ezzel álmodom, színes, intenzív álmokat, reggelre alig emlékszem, de felébredve belőlük érzem, ez teljesen rendben van.
Hétfőtől megint dolgozni kell, azazhogy már három napja, és az utolsó napon a táborban épp erre állítottam. Szerettem volna tisztán látni, mi van bennem most, mert ebben nem látok rá magamra, nem látom tisztán, hol tartok most éppen. Az állításvezető hosszan interjúzott, alaposan beletekert érzelmileg, a végén már pityeregve fogalmaztam meg, akkor most az a kérdésem, ahhoz kérek segítséget, hogy végre dönteni tudjak. Hogy végre a felnőttemből tudjak döntést hozni, és abba aztán maradéktalanul bele is tudjak állni, hogy végre el tudjak köteleződni vagy amellett, hogy (még) maradok, vagy amellett, hogy megyek. Mert egyszerre baszni és közben szűznek maradni nem lehet. Ez a "nagyon menni akarok, de közben mégis maradok"-üzemmód borzasztóan megterhelő. Az állítás szépen megmutatta, hol tartok ezzel most. Nagyon fontos az anyagi biztonság, valójában csak erre tudok fókuszálni, és nincsenek reális, mozgósítható (anyagi) erőforrásaim. Ráadásul már nagyon szeretnék ott tartani, ami csak évek múlva lesz, de hoppanálni a célhoz még elkötelezett Harry Potter-rajongóként sem lehet. Ennek útja van, basszameg, amin végig kell menni, és aminek ára van. Szó szerint és átvitt értelemben egyaránt. Nem tehetem meg, hogy mindent felégetek, aztán majd lesz, ami lesz. Tandíj van, hétköznapok vannak, és nagyobb albérletről is álmodunk egyszer majd. Ez van most. Végtelenül hálás vagyok az állításvezetőnek, hogy nem konstruált nekem egy rózsaszín, széles vásznú, hamis világot, amelyben wannabe Coelho-hősként Követem Az Élet Hívását, és néhány kaland és csillagnézés után máris Santiago de Compostelában találom magam. Persze, hogy azért nagyon spirituálisan is kifejezzem magam, követem az áramlást, amerre visz az út, követem az életet, de most végre ráláttam, mi a különbség a felnőtt működés életvezetése és a gyermek üzemmód "majd lesz valahogy, én csak arra fókuszálok, amit nagyon akarok"-hozzáállása között. Azt hiszem, most már érzem, és nagyon sokat kaptam ezzel a tapasztalással.

Aztán tegnap jött egy újabb felismerés. Épp azon nyüffögtem délelőtt 10 óra körül, a legkreatívabb óráim vesznek kárba, mivel én délelőtt tudok a legalkotóbb lenni, és lám, most szikkadok az irodában, olyan munkát végezve, amelyben nem vagyok motivált. Bezzeg ha most otthon lehetnék! Ücsörögnék a kengurus bögrével a kanapén és valamit biztosan írnék. És ekkor felgyulladt a fejemben a picike lámpa, hogy hát én valójában Ha te nem lennél-játszmát játszom a munkahelyemmel, csak itt épp nem egy személy, hanem egy cég a "partner". Aha. Akkor viszont jó volna megkeresnem magamban, hogy mi ebből a rejtett hasznom. Egyelőre félig még vakfolt, de vannak már elképzeléseim. Önbizalom kontra kishitűség lesz a kulcs megint. Na tessék. Játszmát szüntess. Antitézis kidolgozása folyamatban.