Felvettek. Még ízlelgetem, még szokom, elképzelem, milyen lesz majd, jegyzetelés, vizsgák, csoporttársak. Mintha az elmúlt évek minden vágya ebbe sűrűsödne össze, végre, végre, vége. Mióta két és fél éve (amikor már elviselhetetlenül szenvedtem a munkahelyemen) az akkori terapeutám feltette a kérdést: akkor mivel szeretnék foglalkozni a hátralévő életemben, azóta gyűlt, sűrűsödött és gomolygott bennem, hogy tulajdonképpen jó volna nekem is segítővé válnom. Főleg, ahogy haladtam előre, és egyre jobban és jobban lettem, akkor éreztem meg igazán, hogy ha ez ilyen jó, ha ennyire jó lehet, akkor ezt én is szeretném csinálni, hogy másoknak is jobb legyen. Sokáig tartott, amíg elhittem, hogy valóban lehet erre mennem. Eleinte nem volt még egyértelmű, merre induljak, családállítás, pszichodráma, asztrológia (az ötéves pszichológus képzésben akkor még nem mertem gondolkodni). Azóta a családállítást kitanultam, a pszichodráma - vargabetűkkel ugyan, de - folyamatban van, az asztrológiát pedig egy év után azért hagytam abba, mert rájöttem, hogy bár érdekel, de annyira mégsem, hogy négy évet eltöltsek vele az életemből. Aztán tavaly augusztusban, egy hétköznapi napon, bent az irodában ért a felismerés, hogy Úristen, hát én pszichológus akarok lenni. Úgy éreztem, ekkor valahogy a helyére kattant valami. Ez az! Megvan! Izgatottságomban átrohantam a szomszédos irodába, akkor még jóban voltam azzal a kolléganőmmel, hogy elújságoljam, heuréka! Ő akkoriban már felvette azt a szokását, hogy "nem úgy van az! Majd a sors eldönti! Te csak semmit ne akarjál"-hozzáállással reagáljon bármire, amit mondok, de leszarom már ezt is, azóta is ezt csinálja, én meg elkerülöm, ha tehetem, bár van bennem rossz érzés. Akkor augusztus közepe volt, a pótfelvételik ideje épp zajlott, de pszichóra nem volt pótfelvételi abban az évben. Egy évet várnom kellett. Addig toltam a családállítást, meg Buda Lacinál a SzomatoDrámát, meg jelentkeztem a felvi.hu-n. Kisebb adminisztrációs intermezzo (a diplomám, amely alapján a pontszámítást kértem, az akkori asszonynevemre lett kiállítva, és először elutasították, rohanhattam határidő után a házassági anyakönyvi kivonattal) és egy enyhe infarktus, néhány jótékony Hova tabletta elfogyasztása, majd az utolsó néhány órában szinte elviselhetetlen izgulás. Amikor már tudtam, hogy elfogadták a diplomámat, és 440 pontom lett (mert nem az átlagot, hanem csak a legjobbat vették figyelembe), akkor meg azon kezdtem morfondírozni, hogy ennyi pont akár Pestre is elég lehetne, de rezeg a léc. Ippeghogy lett így is, 439-es ponthatárral (a legmagasabb volt az országban a pszichológia-képzésben) becsúsztam még én is a limbóléc alatt. Végtelen hála és köszönet van bennem! Pont csütörtök este mentünk Füredre hosszúhétvégézni, a Halászkert étteremben ért az este 8 óra, a ponthatárhirdetés, kisebb infarktus megint, éés... bejutottam! Még legalább ötször néztem meg újra, hogy biztos, hogy tényleg, aztán pedig egész este vigyorogtam a Tagorén, mint a tejbetök. És egész hétvégén. Ha tehetem, minden évben elmegyek egy hétvégére Füredre, mert imádom a Balatont, és Fürednek számomra különös varázsa van, és azt hiszem, minden füredi nyaralás közül ez lesz az egyik legemlékezetesebb. Hab volt a tortán a szép idő, a tihanyi hajókázás, a barátságos, éhenkórász vadkacsák, a lángos, és hogy mindezt a férjemmel oszthattam meg. Mit érdekelt, hogy a szállás - bár úgy hirdették - legfeljebb légvonalban volt 500 méterre a parttól, valójában majdnem másfél kilométer, és hogy a reggeli nincs benne az árban, hanem hét euróért lehet rá befizetni, nem, nem kettőnknek három napra, hanem fejenként és naponta. Barackoztunk helyette a strandon. Igaz, ha nem volnánk ilyen macskabolondok, kevesebb sétával is megúsztuk volna, de mi a fejünkbe vettük, hogy a Kormos csárdában akarunk vacsorázni, aminek cicás cégére van. Érkezéskor láttam, van egy tábla, amely mutatja, merre van a Kormi, el is indultunk arra. A táblához érve, 700 megtett méter után konstatáltuk, hogy az még 2000 méter, csak éppen a másik irányba. Mikor aztán odaértünk, macskák ide vagy oda, valahogy mégsem tetszett a hely, hát irány vissza a faluba. Egy szigetkört kb. megtettünk farkaséhesen. Sebaj. Semmi sem zavart, az élet szép volt, én pedig örömteli, mindenért hálás és elégedett. Valamelyest még most is tart ez az érzés, bár a hétfő hajnali kelés és munkába jövés picit rontott rajta. De nem! Öt hét múlva becsöngetnek, azt tanulom, amit nagyon szeretnék, és két hét múlva kezdődik a két hetes nagyszabi, egy hét Horvátországgal. Addig meg nyár van! Én meg szokom az érzést, hogy ez most nagyon-nagyon-nagyon jó.