Alkonyodott. A fák között még rézsút áttört a nap sugara, de az avarig már nem ért el, ott már egészen félhomály honolt. A csendben néha meg-megreccsent egy ág, mintha járna arra valaki, pedig az erdőben nem járt senki. A fák halkan susogtak, a levelek egy egészen picit összehúzódtak, ahogy a közeledő esti hűvösség megérintette őket. Harsogó zöld színüket pasztellé oldotta a szürkület.
A tölgyfák között egy fenyő állt, magasra nőtt, egyenes, barna törzzsel. Lombja magasan túlnyúlt a tölgyek felett, körülötte puha levélszőnyeg. Néha egy-egy levelet ő is elpotyogtatott, főleg, így ősz közeledtével, mintha ő is lombhullató lenne. Kedélyesen, surrogva beszélgetett a tölgyekkel, hallgatták a madarakat esti énekét. Néha a szél is beleszólt, ma este csak lágyan, langyosan, csevegőn. A feketerigó füttyögött, más madár csivitelve dalolt, a legközelebbi tölgy pedig néhány érett makkot pottyantott a lábánál heverő, négyszögletes kőre.
A fenyő odújában egy vörös-barna mókus lakott. A környező tölgyekről gyűjtötte össze a makkot, és halmozta fel télire a fenyőfa odvában. A mókus csendben neszezett a vackában, elrendezgette a ma begyűjtött elemózsiát; külön kupacba a makkot, a tobozt, és féltett kincsét, néhány szem földimogyorót. Aztán utoljára kinézett az odú ablakán, nézte az időközben megérkezett sötétet, és lefeküdt a mogyorók mellé, pici puha lombvackára. Félálomban még hallotta a bagoly jól ismert huhogását, majd végleg elnyomta az álom. Ma is mogyorókkal álmodott, kövér, bő, olajos szemekről, melyekből minél többet kellene beszereznie télire.