Most, hogy már leülepedett bennem, hogy januártól game over - legalábbis, ami az eddigi munkahelyemet illeti - gőzerővel dolgozik bennem, mihez is szeretnék kezdeni jövőre. Leszögezem, nagyon hálás vagyok azért, amit most megélhetek; úgy érzem, helyzetbe hozott az élet: itt a lehetőség, hogy megvalósítsam azt, amiről 3 éve álmodom. Nincs sürgető kényszer, hogy munkát kell találnom, teljes mértékben arra koncentrálhatok, amivel szeretnék foglalkozni, ami érdekel, és amiről úgy érzem, ez a küldetésem, ezért vagyok itt a Földön. (Közben tudom, hogy sosincs meg a végső cél, ha már benne vagyok abban, ami a feladatom, akkor mindig megnyílik egy következő ajtó, ilyen szempontból nincs tökéletes beérkezettség, csak úton levés van.)
Nem tagadom el, szorongok is közben nagyokat. Felhangosodott bennem, a "nem vagyok-e kevés ehhez?!"-hang. Figyelem ezt a szorongást, és mindeközben tudom, hogy vele együtt kell lépni, megjelenni, tovább menni. Eközben ez a hang azt suttogja (mit suttogja, ordítja!) a fülembe, hogy "hogyan leszel hiteles, ha közben szorongsz?! He?!", és megcsavarja a gyomromat, összehúzza a homlokomat, elhomályosítja a szememet.
Úgy élem meg ezt a váltást, mint egy születésfolyamatot: annak idején kétszer is azért (többek között azért) mentem el születés-tréningre, mert tudtam, borzalmasan félek a változástól, hogy mi lesz "odaát", ha egyszer kilépek a burokból. Nagyon hálás vagyok, hogy újraélhettem a születésemet, felszínre kerülhettek ezek a nagyon nehéz érzések, majd megtapasztaltam, hogy érdemes megszületni, mert várnak, szeretnek, és élni nagyon-nagyon-nagyon jó. Most így élem meg: elindultam kifelé a langyos, kvázi-biztonságot adó burokból, és bár sejtem, hogy mi vár odakint: a szabadság, a fény és az életöröm, de van az útnak egy nagyon magányos az szakasza, amit egyedül kell megtennem, végigküzdve magam azon, ami ott rám vár. Vajúdásban vagyok, már elindultam kifelé, de még nem vagyok kint, és a bizalom mellett a kétely is kísér: mi van, ha nem sikerül? Burokba vissza többé nem akarok menni.
Hogy miért beszélek burokról és odakintről? Úgy élem meg, az elmúlt közel kilenc év a munkahelyemen volt a burok: eleinte kellemes, meleg, biztonságot adó, aztán később egyre szűkebb lett, vágytam rá, hogy szétfeszítsem a kereteit és valami mást csináljak, mert tudtam már, hogy máshova húz a szívem-lelkem-zsigereim. Menet közben ráébredtem arra, amit valójában szeretnék csinálni, s egyre kevésbé tudtam elviselni, hogy olyan cég szekerét tolom, aminek a céljaival nem tudok azonosulni, nem tudom már hitelesen képviselni. Ezért nem szívesen mennék el bármelyik másik multihoz sem: egyszerűen nem akarom már ahhoz adni magam, hogy egy olyan cég profitját növeljem, amivel nem tudok azonosulni, nem látom értelmét, vagy egyenesen fölöslegesnek tartom. Akkor már inkább mennék el utcát seperni: annak legalább több értelmét látom. Ezek nagy szavak, persze, pénzből élünk mi is. Jó ideje gondolkodom már, hogyan lehetne hivatásként integrálni az életembe azt, amiről most úgy tudom, ez a feladatom. Komolyan hiszek abban, hogy ez lehetséges. Az elhívás évek óta erős bennem, hogy segítővé szeretnék válni. Ezért tanulok évek óta, s ezért is dolgozom ennyit magamon, mert mélységesen hiszem, hogy csak az lehet jó segítő, aki folyamatosan munkálkodik magán, fejlődik, érlelődik a személyisége, ezáltal egyre elfogadóbbá és empatikusabbá válik, képes megtartani és kísérni a hozzá fordulókat. Azt szeretném, ha minél több emberhez eljutna az önismeret, azokhoz, akikben megvan a fejlődés iránti igény. Úgy hiszem, tudok utat mutatni. Nem is az a lényeg, hogy ki milyen módszert választ (mint ahogy az sem, hogy hozzám kell mindenképpen fordulni), hanem hogy minél többen rálépjenek erre az útra, vagy ezen utak valamelyikére. Saját magamon tapasztalom, mekkora transzformáló ereje van, micsoda minőségi változást lehet elérni, amikor elkezdünk elindulni befelé, az érzelmeink felé, a tudattalanunk felé; de elragadtattam magam, most nem arról akarok írni, mit jelent számomra az önismeret.
És most kaptam egy lehetőséget, hogy meglépjem ezt: ki a burokból, bele ebbe az álmomba. Emlékszem, 2012. január 12-én ücsörögtem az OTP-ben, valami számlát ügyintéztem, és nagyon élesen bevillant egy kép: én cikkeket szeretnék írni az önismeretről, honlapot szeretnék, meg csoportokat, egyéni klienseket, akiket kísérhetek az útjukon. S lám, alig 3 év múlva itt a lehetőség. Én nem mostanra terveztem. Picit kivártam volna még (szervusz, kishitűség!), de egyértelművé vált számomra, választanom kell: vagy most lépek ki a cégtől, vagy oda az álmom, nem tudom tovább folytatni a tanulást. Megrepedt a burok. Muszáj kijönni. Nincs visszaút. Már csak azért sem, mert, ahogy írtam, nem szeretnék más munkát, mint azt, amire valójában vágyom. Persze, ha arról lesz szó neadj'Isten, hogy nincs mit ennünk, akkor beáldozom az elveimet és keresek valami rendszeres megélhetést biztosító forrást. De ha megtehetem, akkor azt szeretném elkezdeni építeni, aminek a vízióját olyan régóta látom magam előtt. Honlapot szeretnék, cikkeket írni, az eddig megszerzett tudásom alapján emberekkel foglalkozni, közben folyamatosan tanulni, fejlődni, gyarapodni. És mellette a másik, az igazi szerelemgyerek, az írás. Bernya, a kenguru kalandjai gyakorlatilag elkészült, 60 oldal mese, össze kell fésülni, lektorálni és illusztráltatni kell, aztán mehet a nyomdába. Tervezem már a folytatását, a Cicavilágot (csak mostanság nem volt időm írni), sőt, más könyvötleteim is vannak, de az íráshoz idő kell, csend, odaszánás, mert csak akkor tud áradni a kreativitás.
Mostantól megmérettetem. Nincs többé menekülő útvonal. Ha valami nem megy, nem vetíthetem ki többé másra (a cégre, a főnökre, bárkire), hanem teljes mértékben felelősséget vállalok magamért, az életemért. Az én hitrendszeremben úgy van (és nem vagyok ezzel egyedül), hogyha egy vállalkozás (akár egy nagy cég is) nem megy jól, akkor annak vezetőjével van valami gond: vagy nem hisz magában, vagy a termékében/szolgáltatásában, vagy amit csinál, az metafizikai szempontból nem jó. Persze, nem minden vállalat/vállalkozás tesz ennek a hármasnak eleget, de ezzel én itt most nem foglalkozom. Magamra nézve ezt érzem irányadónak. Azt gondolom, nálam ott lehet gond, hogy talán még nem hiszek eléggé magamban. Igaz, akkorát léptem most, mint még sohasem. Bele is recsegnek a személyiségem eresztékei. Nem sok híja van, hogy belezuhanjak a saját szorongásomba. De bízom benne, hogy meg tudom lépni, meg tudok ezzel küzdeni és fel fogok jutni oda, ahova szeretnék. Adja Isten, hogy így legyen.