Elég? Jó? Vagyok?

Tulajdonképpen, ha egyetlen mondatban akarnám megfogalmazni a témámat, ami foglalkoztat immáron 33 éve, akkor lényegében annyira lehetne redukálni, hogy vajon elég jó vagyok-e? Ez a gyökér, ebből fakad minden, a szorongás, a megfelelés, a konfrontálódási és határtartási nehézségek. No, nem mintha eddig nem ez lett volna a fő kérdésem, de mostanában valahogy nagyon fókuszba került. Akarva-akaratlanul is találkozom vele, és akkor már inkább akarva, mert nagyon figyelem, mit üzen mindez nekem. És mostanában mintha változna is, de erről majd picit később.

Azt is látom, hogy a legkevésbé sem vagyok ezzel egyedül. Megkockáztatom, az emberiség jó nagy hányadát foglalkoztathatja ez a téma mélyen, legbelül, csak úgy teszünk, mintha nem, vagy nem annyira, vagy más lenne helyette. De közben persze nem. Aztán vagy, aki egészen úgy tesz, mintha ez a kérdés távolról sem érintené, de egy idő után van, hogy bebizonyosodik: éppen ezeket az embereket kellene, hogy a legjobban érintse. Számomra abszolút etalon, hiteles és szakmailag-emberileg nagyon is topon lévő embereket is foglalkoztat ez a kérdés. Ez egyszerre riasztó és megnyugtató. Riasztó, mert ha ők így, akkor én hogy? És megnyugtató, mert ha még ők is... akkor akár én is. Nyugodtan. Sőt, mintha lenne némi korreláció. Minél tehetségesebb, nagyszerűbb valaki, mintha annál jobban nyugtalanítaná ez a kérdés. Elég jó vagyok-e? Eleget tudok-e? Sokszor a legkevésbé tehetségesek azok a szerencsések is egyben, akikben ez a kérdés fel sem merül. Persze, egy pillanatig sem gondolom (mielőtt még!), hogy a tehetség fokmérője lenne a belső bizonytalanság, az önmegkérdőjelezés. De mintha lenne némi együttjárás, nem? Egy szignifikáns, mondjuk, közepes korreláció. Ez egy intuitív hipotézis. Valami hasonlót a tudományos pszichológia is megfigyelt már, Dunning-Kruger hatásnak nevezve el a jelenséget. Persze, ettől még nem nyugodhatunk meg. A belső bizonytalanság és önmagunkban való kételkedés még nem ment meg a hülyeségtől. Az önmagunkban való kételkedés még nem a tehetség vagy a nagyszerűség jele.

Nagyon furcsa tapasztalásaim vannak ezzel kapcsolatban mostanság. Az elmúlt 33 évemet tényleg abban a nagyon mélyen gyökerező hitben éltem le, hogy mindenki - szinte mindenki, de nyugodtan mondhatjuk, hogy mindenki - jobb nálam. Magamat automatikusan a többiek alá pozicionáltam, s ezen a szemüvegen keresztül észleltem a világot. A lehető legmélyebben gyökerező hitem volt, hogy én nem vagyok elég jó, elég csinos, elég okos, elég tehetséges, elég bármilyen. Az elmúlt hetekben néhányszor, egészen váratlanul, egyszer csak valahogy leesett rólam ez a szemüveg. És hirtelen másként kezdtem észlelni a világot. Hogy ahogy eddig gondoltam, az nem is úgy van. Nem biztos, hogy szavakba tudom önteni, milyen elementáris erejű rácsodálkozások voltak ezek. És az agyam hátsó, eldugott szegletéből elő kezdett kúszni egy gondolat, hogy lehet, hogy elég jó vagyok? Hogy tulajdonképpen lehet, hogy elég okos, elég csinos, elég tehetséges, elég értékes vagyok? Nagyon furcsa érzéseket hoz ez magával. Szorongást is. Mi van, ha tévedek? Mi van, ha a 33 éven keresztül viselt szemüvegen át észlelt világ volt a valóságos, s nem az, amit most néha látok? Mi van, ha kiderül, hogy valójában mégsem vagyok elég jó? Micsoda mélyről jövő félelem, meggyökeresedett meggyőződés, mindent irányító hitmondat ez! Félelmetes az ereje! S vajon elég jó vagyok akkor is, ha időnként azt gondolom, hogy nem vagyok elég jó? És amikor azt gondolom, hogy elég jó vagyok, akkor valójában tényleg elég jó vagyok?
És vajon valaha is lesz-e úgy, hogy - Woody Allen után szabadon - jó érzéssel leszek tagja annak a klubnak, amelyik elfogad engem tagjául?

Elég jó vagyok? - Elég! Jó vagyok!