Huh, érzékeny téma lesz. Már látom is repülni a köveket. De azért mégis írok róla picit, hátha. Elvégre foglalkoztat a probléma, és nem is csak engem. Meg a nagy része úgyis  önostorozás.
Tegnap Á-val sörözés közben megállapítottuk, túl jó dolgunk van. Megvan nagyjából mindenünk: fiatalok vagyunk, van (jó) állásunk, pasink, családunk, már csak a 2 gyerek, 1 ház, 1 kutya hiányzik az idillhez. Akkor meg?
Na igen, csak éppen a thrillerek is így szoktak kezdődni. Idilli család, idilli élet, aztán egyszer csak a ménkű. Valami sokkoló. Hogy még sincs minden rendben annyira.
Már az sem volt egyszerű, hogy megfogalmazzuk, egyáltalán mi a gond, mi a szorongás oka. Miután megfogalmaztuk, kimondtuk, átbeszéltük, akkor meg szembesültünk azzal, hogy ciki az, ha ilyen problémáink (is) vannak. Merthogy a globális felmelegedésen, az általános szegénységen, mittudomén, még min sikkes problémázni, azon meg, hogy van bennünk mégis hiányérzet, holott mindenünk megvan, na, azon meg gáz. Értem én.
Példa: esküvő előtti pánik. Ezt ismerem. Először is a pszichológiakönyvekből. Aztán meg a tapasztalat... Állítólag főleg férfiaknál előforduló jelenség. Hogy akkor mostantól el kell köteleződni, ugyanannak a nőnek az arcát kell nézni életünk végéig... No igen, és fordítva: az ember megházasodik, aztán körbetekint, jó, akkor ennyi? Házasság, család, ház, autó, kutya? Tüchtig asszonyka, szép-okos gyerekek, very busy férj. Hogy mi ezzel a gond?
Az érzés, hogy elmegy mellettem az élet. Míg én otthon filózom, hogy vajon ennyi krumpli elég lesz-e a rakott krumplihoz két napra, addig elzúg mellettem az élet. Mindenki pörög, bulizik, mulat, én meg reggel felkelek, smimkelek, bemegyek dolgozni, hazamegyek, főzök, rendet rakok, aztán korán fekszem, hogy másnap fel tudjak kelni, és be tudjak menni dolgozni. A későbbiekben ez kiegészül azzal, elmegyek a gyerekekért, megnézzük a leckét, bepakoljuk a táskát másnapra. És ennyi. Nahát, valami ilyesmiért akart meghalni Coelho Veronikája is.
Vannak az életben kitűzött célok, nagyok és kisebbek. Nagy cél, mondjuk, a házasság (gyerekek, lakás, csak olyat mondok, ami általános és kézzelfogható). Vagy, ha úgy tetszik, sikeres párkapcsolat létesítése, ami sokszor magában a házasságkötés gesztusában válik manifesztté. Aztán, amikor az ember felér a csúcsra (elér egy kitűzött célt), akkor a csúcson megáll, körülnéz, hogy most akkor merre tovább.
Mint a karácsonyvárás pici koromban. Már december elején vártam, számoltam, hányat kell még aludni, aztán, ha eljött, és elmúlt, maradt helyette a szomorúság. Hogy elmúlt, és mikor lesz legközelebb? És mire fogok eztán várni. A beteljesülés utáni szomorúság. Persze, homályosan felrémlett a húsvét, mint újabb cél, amit várni lehet. Ugyanez most: az apró örömök. Hogy észrevegyük, hogy most éppen jó. És kimerevíteni a pillanatot, és ízlelni, és élvezni. Ne csak utólag jöjjön a jaj, akkor boldog voltam, miért nem élveztem eléggé.
Igen, lehet rám mondani, hogy önzőgeci vagyok, kényespicsa, aki jódolgában nem tud mit csinálni. Ha napi 12 órában lapátolnám a sódert, holtfáradtan érnék haza, nem lenne kapacitásom ilyesmin agyalni. Vagy ha azon aggódnék, hogy jöjjek ki egy hónapban hetvenezerből, rezsivel, kajával, BKV-bérlettel. De hát, éppen ezért a jóléti társadalom problémája ez. Nekünk Mohács kell? Nekem meg a recski munkatábor?

Olvastam pár éve egy érdekes nemzetközi felmérést. Azt kérdezték, az egyes országokban élő emberek mennyire érzik boldognak vagy elégedettnek magukat. Az derült ki, hogy a jóléti államokban élől közül sokkal kevesebben érezték magukat szubjektíve boldognak, mint a fejlődő országokban élők. Mondhatjuk, mert nem volt erejük, idejük ilyesmin agyalni. Örültek a napi betevő falatnak, meg hogy van hová hazamenniük. A Maslow-piramis szintjei. Hogy is van ez önmegvalósítás.

Ingeréhség. Még több, még erősebb, mert a sok ingertől az ingerküszöb egyre magasabbra tevődik. Aztán a függőségek. Vásárlásdrog, számítógép-függőség, miegyéb.

Ahogy visszolvasom (igen, csak most), kezdem magam egyre rosszabbul érezni. Mikor ezzel jöttem, egy régi barátnőm ilyenkor a képembe vágta, bazmeg, nincs jobb dolgod?! Ennyire ráérsz?! Igaza volt.
Azért még egy gondolat. Bulvárlapok kedvence Paris Hilton. Mindent készen kapott, semmiért sem kellett megküzdenie. Pénze van, és ideje. Nyilván, unatkozik, ingerek kellenek. Bulik, szex, először egy pasival, aztán többel, aztán nyilvánosan, aztán drogok. Egyre több és több inger kell. Ikonikus megtestesítője a jólétben magával mit kezdeni nem tudó embernek.

Még jó, hogy vannak ennél komolyabb gondjaim is, és nem érek rá mindig ezzel foglalkozni.

K.