(Hehe, az a poszt akár Boldizsárról vagy Vilmosról is szólhatna, de rólam fog. A sün torkos fajta. Mindegyik olyan. A plüss-sün is. Bizisten.)

Tegnap megünnepeltük Apum névnapját egy olyan helyen, ahová koktélozni szoktunk járni a BEKÁJ-jal. Este 6-8 között az amúgy igen drága koktélok féláron kaphatók, és hatalmas adagot hoznak, ennek ellenére 2 mindig lecsúszik, ha olyan a téma, akkor esetleg 3 is. Mi mindig strawberry daiquirit iszunk, mert tapasztalatunk szerint messze az a legjobb, de Apuék más koktélokat is kipróbáltak. És jó volt, hogy össze-vissza dugdoshattam a szívószálamat, és mindenkiébe belekóstolhattam.
Mert én olyan vagyok, hogy mindent meg akarok kóstolni. Ha svédasztal van, egészen megkergülök. Mert akkor ugye, mindent végig kell kóstolni, csak egy falatot az íze kedvéért, meg kíváncsiságból, majd abból, ami a legjobban ízlett, szedni egy rendes adagot, de addigra rendszerint már jóllakom. (Erről eszembe jutott a drága Nagyim mondása, aki egy jóízű ebéd végén, hogy olyan szomorú vagyok. Kérdeztük, miért, mire azt mondta, azért, mert már nem tudok többet enni, pedig olyan finom volt.) Vagy, ha a vasárnapi családi ebédhez sütit veszünk, többfélét, akkor én Apummal meg Nyuszival mindig azt csináljuk, hogy a nekünk kijáró sütiket elharmadoljuk, így mindenkinek jut mindegyikből.
Családi berkekben ez simán megoldható, tudják, hogy ilyen vagyok, és gond nélkül működik a másik kajájába való belekóstolás. Legeslegjobb Bnő is, a drága, tudja már, hogy ilyen vagyok, így ha eszünk valahol valamit, már automatikusan felajánlja kóstolásra a sajátját. Á. is, akivel sokszor ebédelünk együtt, mindig megengedi, hogy megkóstoljam,mit főzött, és ő is az én kajámat, sőt olyan is volt, mikor már két napja ugyanazt ettük, és untuk, kicseréltük az ebédünket.
Tágabb körben már nehezebben kivitelezhető. Például, mikor voltférjjel, Legeslegjobb Bnővel és annak akkori pasijával ültünk be egy étterembe a Balatonnál. Rendeltünk négyen négyfélét, én voltférjéből rögtön vettem egy falatot, meg Bnő kosztjából is, de hát a pasija, az már más eset. Nem is ismertem annyira, meg talán furcsállná is, hát csöndben maradtam. Egy darabig. Aztán addig-addig nézegettem a kajáját, hogy kitört rajtam, én ezt meg szeretném kóstolni. Összeszedtem magam, és megkérdezhetem, megkóstolhatom-e. Nagyon készséges volt, nekem akarta adni a fél husiját (tán azt hitte, a sajátommal nem laktam jól), de mondtam, nekem csak egy falat kell, tényleg csak kóstolni szeretnék, azt viszont nagyon. Másnap a strandon délben beültünk hamburgerezni, és a srác már magától kínált, vegyél nyugodtan. De mondtam, nem érdekes, mindannyian ugyanazt esszük...

Vagy múlt szombaton, mikor Attila nagypapájának születésnapját ünnepeltük. (Isten éltesse.) Tizenketten gyűltünk össze, egy közeli étteremben volt a születésnapi ebéd. Nos, tudok disztingválni. De el tudjátok képzelni azt a kínt, hogy körülöttem 12-félét ettek, és én egyedül csak Attiláét kóstolhattam meg...!:D

K.