Brutálisan meleg van (ez nem panasz, inkább ez, mint 15 fok és eső), panelban, tizediken nehezen lehet bírni, irodában könnyebb (lenne), de nincs légkondim, két éve elromlott, az ablak meg nem nyitható. (Azért megnyugató, hogy megnyugtatnak, folyamatban van a javítás.) Felvettem a cuki kék szoknyámat, túlórázáshoz ideális. Kislány koromban ezt úgy hívtam, pörgős szoknya, és minden vágyam volt, hogy nekem is legyen egyszer egy ilyen. (Lett.)
Ez remek felvezetés ahhoz a regresszióhoz, amelybe hétfő reggel kerültem, amikor is egyedül maradtam. Férjuram elutazott csütörtökig, rám meg rámszakadt az egyedüllét, ami - még most is - aktiválja az egyik legnagyobb gyerekkori sérülésemet. Jó lesz ventillálni egy kicsit.
Dióhéjban annyi történt, hogy pár hónapos koromtól fogva a szüleim rendszeresen lepasszoltak a nagymamámhoz,  hogy ők színházba, buliba, szórakozni menjenek; két éves korom körül pedig kéthetes nyaralásra indultak, engem a Nagyinál hagyva. Tudták, hogy jó kezekben leszek, Nagyi nagyon szeretett, nem szenvedtem semmiben sem hiányt, kivéve az anyukámat. (Meg valamennyire az apukámat.) És ezek az élmények megalapozták a későbbbi társfüggőségemet; hogy nem mertem és nem is tudtam egyedül lenni. 2007 körül, amikor már sok-sok pszichológiát tanultam, képes volt azonosítani ezeket a társfüggő mintákat, de még el kellett telnie néhány évnek ahhoz, hogy valódi segítséget kapjak, és elkezdhessem átdolgozni ezt a nagyon nehéz elakadást. Én nem hiszek a mostanában annyira divatos "engedd el a problémát"-típusú hozzáállásban, nálam az átszenvedni, kifájni, átdolgozni-alapú segítség jött be. És meggyőződésem is egyébként, hogy igazából ez jelent valódi megoldást: visszakerülni abba az érzelmi állapotba, amikor a sérülés történt, ott kiélni az elfojtásokat, feltölteni a hiányokat, és átírni, azaz megkapni azt, ami akkor nem volt elérhető, hogy az érzet meglegyen. Így tud gyógyulni a lélek, hiszen egyszer érezheti azt, amit soha nem, feltöltekezhet belőle, és ha ez megvan, könnyebben le tud mondani róla, hogy ezt nem kapta meg. Éppen ezért gondolom, hogy a teliholdkor gyújts egy magnóliaillatú füstölőt, írd fel a problémádat egy papírra, majd égesd el, és szórd a hamut a folyóba-típusú ajánlás nem működik, sőt egyenesen az elfojtás és tagadás melegágya, de hát ki-ki azt csinál a saját lelkével, amit csak akar. Ez utóbbi megoldás kétségkívül népszerűbb; persze, hiszen az esetek nagy részében nem fáj, és egyszerűnek tűnik: pikk-pakk meg lehet szabadulni a nehézségtől. Márpedig instant megoldások szerintem nincsenek. No pain, no gain. De tudom, sokan nem értenek egyet velem. És ez is rendben van.

De vissza az én elakadásomhoz. Arról van szó, hogy nem mertem egyedül lenni. Amióta különköltöztem a szüleimtől, szinte mindig kapcsolatban éltem. Ezzel nem is lett volna önmagában semmi gond. A baj akkor kezdődött, amikor a párom elutazott valahova több napra. Engem elfogott a szorongás, és nen mertem egyedül maradni, kotortam a szüleimhez, vagy áthívtam egy barátnőmet, vagy késő estig ücsörögtem valakivel egy sörözőben, csak hogy ne kelljen egyedül otthon lennem. Olyan szorongást és elhagyatottságot éltem át, amit egyszerűen nem bírtam elviselni. Vagy igyekeztem mindenáron elkerülni ezeket a helyzeteket, vagy elnyomni ezeket az érzéseket, amennyire csak lehetett, nem tudomást venni róluk, úgy tenni, mintha nem is léteznének. Vagy okosan átgondolni, megbeszélni magammal, hogy ezeknek az érzéseknek nincs értelme, így nem is kellene éreznem őket. Ezek egyike sem jött be. Ilyenkor ugyanis az történik, hogy a helyzet aktiválja a gyerekkori sérülést, és a felnőtt, egészséges énrész hiába tudja, hogy ez csak pár nap, és nem hagytak el, a sérült kisgyermek-énrész erősebb, mintegy átveszi az irányítást. Amikor valamely életkorban sérül a lélek (hiányt szenved valamiben, megszégyenítik, megalázzák, magára hagyják, vagy bármilyen más trauma éri), akkor elakad azon a fejlődési szinten, abban az énállapotban, és a felnőttkorban megélt, akárcsak távolról is hasonló helyzetek hatására bekövetkezik a regresszió, a lélek visszazuhan ebbe az énállapotba. Bármilyen furcsa, az életkori felnőttség nem egyenlő az érzelmi felnőttséggel, és meglett, akár középkorú emberek is reagálhatnak csecsemőkori elakadásból. Mint ahogyan az velem is volt. Persze nem tudtam akkor még, hogy ez történik velem. Annyit tapasztaltam, hogy elfog valami megmagyarázhatatlan, elemi erejű szorongás (ma már tudom, a szeparációs szorongást éltem újra), és mélységes magamra hagyatottság-érzés. A felnőtt énem pontosan tudta, miről van szó: a párom elutazik pár napra, aztán hazajön, és minden rendben van, nem történik semmi rendkívüli, nincs okom a kétségbeesésre, mégsem tudtam máshogy reagálni. Feszült lettem, veszekedést provokáltam, okot kerestem, amiért kiakadhatok, majd a takaró alatt zokogtam, hogy itt hagy, amikor ilyen lelkiállapotban vagyok. Aztán dacolni kezdtem: ha elmész, ne is gyere vissza, nekem ugyan nem fáj, menj akkor a picsába. Láthatóan pontosan egy kétéves gyerek érzelmi szintjén reagáltam - persze mit sem tudtam akkoriban még erről. Iszonyú nehéz lehetett velem, és a mai napig hálával és megilletődve gondolok azokra a férfiakra, akik szerettek annyira, hogy ezt végigasszisztálták, és nem hagytak ott a fenébe.
Rengeteget dolgoztam ezzel, egyéniben és dramatikusan is. Sokat gyógyultam. Ma már nem hisztizek, nem dacolok, nem játszmázom. De - ahogy a terapeutám mondani szokta - "a gombok benyomódnak" (minél intimebb és mélyebb a kapcsolat, annál jobban - ez csak látszatra ellentmondás), és aktiválódik a gyerekkori sérülés; átélek némi szorongást és elhagyatottságot. De korántsem pusztító mértékűt, és jól kézben tudom tartani az érzéseimet. Felismerem, hogy regresszióba kerültem, megengedem magamnak a nehéz érzéseket, de nem abból reagálok. Kimondom, hogy nekem ez most nehéz, mert benyomódott egy gyerekkori sérülésem, de attól még tudom, hogy nagyon szeret a férjem, és nyugodt szívvel elengedem. Kicsit szomorkodom, sajnálom magam a kanapén, nem fojtom el, nem teszek úgy, mintha nem lenne semmi bajom, és néhány óra alatt elmúlik. Nagyjából másfél éve tudok így működni, és egyre könnyebb. A kezdeti nehéz érzések elmúltával jól érzem magam. És várom haza a férjem, mert tudom, a néhány nap távollét után még édesebb lesz a viszontlátás.

(Ha valakit esetleg bővebben érdekel a gyerekkori sérülések kihatása a felnőtt életre-téma, annak nagy szeretettel ajánlom Pál Ferenc: A szorongástól az önbecsülésig, John Bradshaw: Vissza önmagunkhoz, valamint Barry és Janae Weinhold: Törj ki a társfüggőségből és Intimitáskerülés c. könyveit.)