Mint a ló, akit már felcukkoltak a versenyre, de még nem húzták fel a karám rúdját, úgy vagyok most az egyetemmel, mély árkot kapálok a mellső lábammal a földbe. Még négy hét (talán öt is), aztán hajrá, gyerünk, Úristen, mennyire érdekel az integrálszemlélet, a fejlődéslélektan I., meg majd a szorongás, hú, az nagyon izgalmas téma, abba akarom beleásni magam, talán szorongásszakértő leszek, annyi érdekes arca és rétege van. Egyetem mellett és után meg annyi izgalmas képzés van, Úristen, egy élet kevés lesz, hogy mind megtanuljam, ami érdekel, már most állítom össze az időbeosztásomat, pedig még hivatalos értesítést sem kaptam, hogy felvettek. A férjem is kétszer rám szólt már, azért még nem kell kibérelni a rendelőmet, nicht ugribugri, langsam spazieren, szépen mindent sorjában, előbb talán iratkozzak be.
Aztán, ahogy lecsengett az eufória, és átadta a helyét a jóval csendesebb, ám egyelőre elég tartós örömnek, beszűrődtek régi ismerőseim, a félelmeim is. Teljesen normális folyamat, mondanám a legjobb barátnőmnek, de hát a legjobb barátnőjének mindig olyan okosakat mond az ember. Én meg tele vagyok kérdésekkel. Belegondoltam, hogy ez azért most valami komoly dolog. Ez nem olyan, hogy üssekavics, belekezdek, aztán lesz, ami lesz, legfeljebb abbahagyom, ha mégsem. Ehhez ez túl drága, és mégiscsak egy egyetem, nem egy tanfolyam, amire esetleg jövő héttől nem megyek, oszt jónapot. Ez nem olyan, hogy rászánok havi 1-2 napot, elüldögélek a tanfolyamon, meleg is van, meg ebédszünet is, aztán, ha nagyon kell, akkor kicsit produkálom magam, hogy az oktatók is meg legyenek elégedve. Itt zéhák lesznek, beadandók, vizsgák, szigorlatok, gyakorlat klinikán-iskolában-istentudjahol, és öt év, alsó hangon 37 éves leszek, ha nem halasztok, de adja Isten, hogy halasztanom kelljen, mert időközben nagyra nő a pocakom, és legyenek félévek, amikor két szoptatás között tanulom a személyiséglélektan II-t, lábammal a bölcsőt ringatva. Fogom én ezt bírni? Terhelhető vagyok, ezt már tapasztaltam, és ez erős motiváltság segítségemre lesz. De bizonyára lesznek nehéz pillanatok, amikor befeszülve, sírva kívánom vissza az iskola előtti idők - akkor még nem értékelt - gondtalanságát. Meg aztán, elég okos vagyok én ehhez? Anno megcsináltam két bölcsészdiplomát, de azóta sem fiatalabb nem lettem, meg hát, lássuk be, volt egy-két erősebb elhajlás, maradt nekem ehhez elég agykapacitásom?
Meg aztán, ami a legnagyobb kérdőjel: fogok-e tudni utána pszichológusként dolgozni? Mert akarni nagyon is akarok, ez nem kérdés, de vajon fogok-e? Mert kemény a tandíj, meg kell dolgoznom érte, és ha összeadom a tíz félév árát, olyan összeg jön ki, amibe jobb, ha bele sem gondolok. Mert annyi pénzért már vennénk egy negyed lakást valamely lakótelepen, vagy egy ötödöt, mittudomén, remek kezdőtőke egy életfogytig hitelhez...Szóval, tényleg jó lenne majd ebből élni, mert hobbinak egy picikét drága volna. Mi van, ha ott fogok állni öt év múlva, frissdiplomásként, kilátás meg semmi? Olvastam valami cikkben, jól befirkítottam magam, hogy évente 800 pszichológus végez, és nagy részük munkanélküli...

Ezek a félelem hangjai bennem. De már nem gondolom meg magam. Tudom, a Jóisten nem fog kinyúlni az égből, lepecsételt garancialevéllel, hogy nyugi, sünikém, tanuljál csak szépen, lesz majd állásod, lesz majd miből élned, jó döntést hoztál. Nem lehet biztosítékot kirimánkodni az élettől.

Leülök, és átgondolom még egyszer. Arra jutok, hogy az, hogy ne csináljam, semmiképpen nem opció. Marad tehát az ugrás. Kötél a derekamon, lecsekkoltam háromszor, de úgyis csak a végén derül ki, jól meg volt-e csomózva.