Na ez, ami most van velem, már valami, ami közel jár az önmegvalósításhoz. Önaktualizációhoz. Mászom a Maslow-piramist (amiről azóta kiderült, hogy nem is egészen úgy van, vagy nem úgy van úgy) ködben és esőben, napsütésben és szélben, és sokszor annyira csak a mászásra koncentrálok, hogy elfelejtem élvezni a napsütést, meg a tájat. Vagy a mászást magát. Vagy azt, hogy az alsóbb szintek elhagyása: áldás és ajándék. Vagy azt, hogy nem is azért élek, hogy a csúcsa érjek, hanem hogy másszak. Vagy ne. A nemmászás is lehet önmegvalósítás. De én be vagyok oltva mászással. Néha annyira mászom, hogy minden másról meg is feledkezem. Nemcsak a tájról, a Napról, hanem magáról az életről. El tudom hagyni a személyiségem egyes részeit, aztán ijedten tekintek körül odafent, hol maradt belőlem a jobbik rész. Írtam erről már korábban is. Mennyire bele tudom darálni magam abba, hogy csak hajszolom a céljaimat, és azt képzelem, hogy majd ha azt elérem, akkor utána majd jó lesz. Aztán, ha elérem (márpedig, számomra is megdöbbentő módon, el szoktam érni a céljaimat, ráadásul egyre gyorsabban), máris újat találok magam elé, s az után megyek, mint ahogy a szamár az orra elé kötött répát követi, s sosem éri el.

Egyszer csak azon kaptam magam, hogy megint így vagyok. És közben múlik az életem. Fogynak a napok, és tél lesz újra, aztán nyár, aztán ősz, és egyszer majd halál. Élni, azt hiszem, annyit jelent, hogy jelen lenni. Befogadni mindent, ami van. Átélni, benne lenni, örülni. Fájni is, ha épp az van. De sok az öröm. Sok a szépség. És francot sem ér, ha elérem a céljaim, közben meg kihűlök az életre. S hogyan fogom úgy majd megmutatni a világot a leendő gyermekeimnek? Na ugye. Értsd már meg, Sünibaba, az élet MOST van, nem majd egyszer, majd amikor. Billents fenéken, kedves Olvasó, ha még egyszer megfeledkeznék erről. De nem fogok. Egy darabig biztos nem. Újra és újra jelentkezem majd, hogy számon kérj, Olvasóm. S ha van kedved, szegődj társamul ebben.

Szép az ősz. Ez a mottóm pár napja. Nézelődöm reggelente, amikor a 61-es villamos csattog ki a Hűvösvölgybe, és figyelem a tájat, a villamossínt, a megállókat. Feltűnt, hogy szép, régimódi, fa bódék vannak néhány állomáson, s ahogy a villamos enyhén kanyarodik, jól be lehet látni az elém táruló tájat. Mintha mennénk bele az őszbe, a színes avar, a rozsdaszínű fák közé, a reggeli ködbe. Kutyák futnak a gazdájuk mellett. A János kórháznál barátságos pékség nyitott, és a Vadaskerti utcát mindig keresztezik a környékbeli cicák. A házak kéményéből füst gomolyog, és télszag kúszik a kertek alatt. Fafűtés illata. Óvodások mennek a Hűvösvölgybe párba rendeződve, és én a munkahelyemre beérve főzök egy friss, forró kávét. Kapszulásat, hogynemár.