Álljon meg egy novellára
Még május közepén, valamikor két felvételi és egy államvizsga között pályáztam a JCDecaux novellapályázatán. A férjem küldte el a linket, aki egy villamosmegállóban látta a felhívást, s valóban: a pályázat célja az volt, hogy budapesti megállók citylight felületein legyenek majd olvashatók. A zsűri elnöke Grecsó Krisztián volt, akibe virtuálisan és halálosan bele vagyok zúgva aki a kedvenc kortárs íróim egyike. Ez még inkább inspirált. Aztán - ahogy az lenni szokott egy-egy munkámnál - előtte sokat vekengtem. #Ánemmegyeznekem, #inkábbhagyjukafenébe. Ezért sem számolok sosem órabérben, amikor valakinek írok. Miért is fizetné ki a több órányi/napnyi vekengést?
Itt egészen pontosan másfél hétig nyavalyogtam. Többnyire magamnak, kicsit a férjemnek, kicsit a munkatársaimnak, meg az anyukámnak is, azt hiszem. Hogy a rövid írás nem az én műfajom. (3600-4000 leütés volt megszabva.) Meg hogy én nem tudok csattanós, figyelemfelkeltő történetet összehozni, csak lassan hömpölygő, hangulatokat megragadó leírásokat. Aztán egy szép keddi napon nekiültem és legépeltem. Gyorsan el is küldtem, mielőtt megijedtem volna a saját bátorságomtól. Mivel több munkával is lehetett nevezni, egy régi írásomat is leporoltam, de sejtettem, hogyha bármi is lesz köztünk Grecsóval pályázatügyileg, akkor ez a frissen született Körúti hajnal miatt lesz.
Június 15-én volt az eredményhirdetés. Fél szemmel lestem az e-maileket, közben úgy tettem, mint aki nem lesi, és este 10-kor csalódottan konstatáltam, hogy nem jött semmi. Ágihanna bloggerbarátnőm biztatott, de én már ástam el magam, mert hát #hogyisgondolhattamhogyén. Másnap délután érkezett az e-mail az örömhírrel, hogy beválogattak a legjobb 20-ba. Mint kiderült, körülbelül 2500 pályázat közül. Hogy akkor mit éreztem, azt nem biztos, hogy szavakba tudom önteni. Dagadt a keblem a büszkeségtől, s legszívesebben mindenkinek elmeséltem volna. El is meséltem.
A díjátadó pedig kedden volt. Izgatottan érkeztem, szorongva is az idegen helyzet, a rengeteg inger miatt. Drukkoltam, hogy ne öntsem magamra a kávémat lányos zavaromban, és ne botoljak el, amikor kimegyek átvenni az emlékbiszbaszt, majd kezet fogok a szervezőkkel, és Grecsó Krisztiánnal személyesen. Sikerült. Nem botlottam meg, nem vihogtam és nem remegett a kezem. Mosolyogtam teli szájjal Grecsóra, Lányos zavaromban csak azt nem jegyeztem meg, melyik megállókban olvasható az én írásom. Később azt is megküldték e-mailben. Aznap este ki is utaztunk Újpest-Központba, megnézni, hogy fest élőben a Körúti hajnal. Jól. Egészen különleges érzés. Kicsit olyan, mintha "odaföntről" is igent mondtak volna arra, hogy írjak csak.






Fára mászni (bár ezt inkább egyedül csinálja):



Zöldségekből, tejtermékekből és tojásból ugyanis nem lehet napi körülbelül 120 gramm fehérjéhez jutni, amennyire aktuálisan szükségem lenne. S hogy milyen érzés? Nem egy népünnepély a húsevés, de meg lehet szokni. Az ember, főleg, ha nő, sok mindent hajlandó megtenni a fenekéért.


Repkedtem a buszmegállóig, meg még másfél órán keresztül utána. Remek megoldást találtunk arra, hogyan közelítsük, amit ő ajánlott, és amit én szeretnék. S hogy mi ebben a szintepláne? Másnak talán nem sok. De nekem az, hogy mertem tenni azért, hogy jó konzulenst szerezzek magamnak, jó témával. A legrosszabb énállapotom víziója az volt, hogy egy közepes, vagy annál nagyobb mértékben gyökér oktatónál (pl. akinél fejlődéslélektani kutatást csinálok) írok szakdolgozatot olyan témából, ami nem, vagy csak mérsékeltem érdekel. Mert nem jut más, mert nem merek tenni érte. Nem volt könnyű jelentkezni, levelet írni, eladni a témámat. De mertem és sikerült! A lehető legjobb témát találtunk: nőiség, menstruáció, testkép, szelftárgyaisítás. Az egyik legjobb, hozzám leginkább közel álló szemléletű témavezetővel! Lehet, hogy lassan itt az ideje belelazulni ebbe az egészbe?