Vannak olyan mondatok, amiket ha meghallok, felszisszenek, végigzsibog egy ideg a gerincemen és rángani kezd, és közben erős késztetésem támad, hogy intenzíven kaparjam az arcomat. Ezek közül ma kettőt hallottam:

(Főleg 40+/80+-os, azaz középkorú, molett hölgyek szájából): Olyan jó ez a ruha, ápol és eltakar!

(Hangoskodó, zsibongó, sok fős családi rendezvényeken): Hát igen, mi olyanok vagyunk, mint egy nagy olasz család.

ÁÁÁÁÁÁÁ

Első közös.
Nem szeretem a karácsonyt. Annyira, hogy ezt nem átallottam évekkel ezelőtt egy posztban megírni. Az kikeveredett az index címlapjára, ő elolvasta, aztán rákapott a blogra, olvasta vagy egy évig, végül e-mailezgetni kezdtünk. Aztán találkoztunk személyesen, még egy évig csak barátkozás (én akkor még tényleg komolyan gondoltam, h van olyan, barátság férfi és nő között. Nincs.) Aztán az előbb említett forgatókönyv. Szóval az utált karácsonynak köszönhetem végső soron, h most együtt tölthetjük az utált karácsonyt.
És az első közös az mindig olyan, h na, akkor most mi... A válásom előtti évben megfogadtam, én szentestét még egyszer férfival kettesben nem. Idén koncepcióváltás történt. De hiányzik a rutin meg az évek. Otthon a megszokott menetrend: ebéd, faállítás, összeveszés, szaloncukorkötözés, fadíszítés, fürdés, szépruha, vacsora, ajándék, bor, bor, unicum (hogy nehogy baj legyen). A megszokott cselekvéssor biztonsága. Így strukturálható, túlélhető. Na de így? Csináljunk a kettőből egy újat. Az eltérő szokásokból egy közöset, de olyat ám, ami sokáig jó lesz, mert lehet, h hosszú évekig ezt fogjuk nyomatni. Oké, elhatározás megvan, csináljuk. Legyen spontán. ne beszéljük meg előre. Persze, csak csináljuk, nincs semmi kötelező, majd adja magát. Oké. Kell-e elegánsabb ruha, vagy jó a maci (én anyámnál mindig maciban vagyok, na jó, de azért egy farmert magadra kaphatnál, vagy én is legyek melegítőben?, dehogy, te vedd csak fel a szűk kis fekete ruhát, igen, a magas sarkú bokapántost is hozzá), mikor jöjjön a Jézuska (nálunk nem jön, mi ajándékozunk, de nálunk igen, jöjjön, jó, jöjjön) lehet-e bejglit enni már 23-án, amikor elkészült (nem, bejglit csak 24-én lehet enni, de miért, ha már kész van, adjál már belőle, nem, csak holnap), én Metallicát szeretnék fadíszítés közben (az nem karácsonyi, nem baj, de jó, utálom a csingilingit), én meg Beethoven V. szimfónia IV. tételt (tudod, h nekem botfülem van a komolyzenéhez, de a kedvemért, na jó), illik-e dugni Szenteste (nem illik, áá, de lehet, csak érzelmesen kell, jó, de én elverőset szeretnék, karácsonykor? ez a szeretet ünnepe, na és, csináld szeretetből, na jó).
A csiszolódás hosszú folyamat. Részeredmények vannak.

Online életem a béka segge alatt van az elmúlt pár hónapban. Van, h a facebookra se nézek be napokig, hetekkel később lájkolom az ismerősök posztját, és november közepén töltök fel nyaralásos képeket. Blogot meg csak fejben írok. Kár.

Pedig annyi minden..Életemben először még valóságsót is néztem. Meg voltam Csernus előadáson. Meg rengeteg borkóstolón. Csókolóztam egy nővel. Felszedtem nettó 2 kiló izmot. Alkohol nélkül táncoltam több ember előtt önfeledten. Szerepeltem egy videóklipben. (Ebből kettő nem igaz.) Szóval lenne mesélnivalóm bőven. Csak nem mesélek. 

November elején éreztem, h a hátfájásom gerinctájékon egyre inkább erősödik, már nem csak előrehajlás és akrobatikus szex után, hanem állás közben is érzem, hiába a sok nyújtás, egyre erősödik a fájdalom. Ennek fele se tréfa, gondoltam, és megdupláztam a hátizom-erősítő gyakorlatokat, valamint bejelentkeztem reumatológiára. Elügettem az alapellátó orvoshoz, és beutalót kértem, mert anélkül, ugye, egy lépést se az egészségügyön belül. Ennek birtokában felhívtam a rendelőt, időpontkérés céljából, zene, kapcsolnak ide, zene, kapcsolnak oda, zene, zene, zene. Végül unott női hang, aki közli, a legközelebbi szabad időpont reumatológiára december 5-e, 15 óra 40 perc. Nem, hamarabb nincs, a novemberi időpontok már mind beteltek, ezt is csak úgy véletlenül, mert valaki lemondta, különben csak karácsony utánra lenne. Eh, reumások országa vagyok, és együttérzéssel gondoltam számtalan betegtársamra, akik a nyaraláson szerezhettek valamilyen sérülést, és most boldogan sietnek (sántikálnak) a november közepére kapott időpontra. Türelem, elfogadás (a pszichológusom szerint jó lenne, ha ezeket az erényeket mihamarabb magamévá tenném, lám, a reumatológia milyen nagy tanítóm.) Tehát december 5, az pontosan 29 nap. Annyi idő alatt spontán meggyógyulhatok, vagy meg is halhatok. Tulajdonképpen jól csinálja az OEP, 1 hónap alatt sok minden történhet a pácienssel, ha meggyógyul, jó, ha elpatkol, az is, elvégre a temetés költségeit a hozzátartozókat fizetik, a TB-t nem terheli kiadás egyik esetben sem.
Aztán felvirradt december 5-e, szép ez a szimbolika, pont Mikulás napjának előestéje, mit nekem virgács és szaloncukor, megyek végre a reumatológiára. Fiatal, kb. 35 éves férfi orvos fogad, és kérdi, mi a panaszom. Mondom, hogy hát 1 hónappal ezelőtt nagyon fájt a derekam, vagyis a gerincem alsó szakasza, de gyakorlatilag már elmúlt. -Háát, jegyezte meg a lassú, elnyújtott beszédű doktor úr, -mindenképpen jobb lett volna, ha akkor jöttem volna, amikor még volt panasz. Aha. Én, a türelem és az elfogadás megtestesüléseként, végtelen szelídséggel hangomban azt feleltem: -óó, igen, de hát csak mostanra kaptam. időpontot. Sajnos. Sebaj, azért csak vetkőzzön le, azért megnézzük, ha már itt van. Az jó - gondoltam én, no nem a vetkőzés, hanem hogy azért megvizsgál, pedig nekem már szinte semmi bajom. Le is vetkőztem bugyi-melltartóra, és megálltam az orvosnak háttal, hogy akkor kezdjük. Végighúzta a kezét a gerincemet, majd megszólalt a mobiltelefonja. - Nahát, ez egy ismeretlen pesti vonalas szám, ezt felveszem - mondta a lassú, elnyújtott beszédű doktor úr, és így is tett. 5-6 percet beszélt, majd mikor lerakta, az asszisztenshez fordulva hírül adta: elkészült a bútor, nővérke, képzelje, karácsonyra meglesz, mégiscsak jobban jártunk, mintha az IKEÁ-ban vettük volna, nem igaz?. Ennek megvitatására újabb 5 percet szántak, én udvariasan félrenéztem, a falon függő gerincbetegségeket szemléltető rajzokat tanulmányozva, nehogy már zavarjak, a bugyi-melltartóért is elnézést kérek, hogy illetlen öltözetben tapintatlanul kihallgatom a beszélgetést. Aztán hozzám fordult a lassú, elnyújtott beszédű doktor úr, és megkért, nyújtott lábbal hajoljak előre, hogy megnézze, mennyire tudok a hátfájásomtól. Engedelmesen előre hajoltam, nem emlékeztetve az orvos urat arra a tényre, hogy nekem gyakorlatilag már nincs hátfájásom, ergo bármit tudok csinálni, szóval előredőltem, és leraktam a tenyeremet a földre, hála a sok edzésnek-nyújtásnak, felettébb hajlékony vagyok. - Jéé, jegyezte meg lassú, elnyújtott beszédű doktor úr, hát maga milyen hajlékony, én mit nem adnék, ha így előre tudnék hajolni, nem igaz, nővérke? Nővérke bőszen egyetért, majd orvos úr visszatér az iménti témára, jelesül a bútorra, ami egy picit drágább, mintha az IKEÁ-ban vették volna, de mindenképpen megérte, mert kézzel készült, egyedi darab, és még hamarabb is meglett, mintha az IKEÁ-ban vették volna. Én eközben engedelmesen bugyi-melltartóban előre hajolva, az összes vér a fejembe folyt már, épp nyitottam volna a számat, hogy megkérdezzem, felegyenesedhetek, avagy lesz még ebben a pozícióban valamilyen vizsgálat, mire az orvos úr megszánt, és kért, hogy másszak fel a vizsgálóasztalra, mivel ott fog folytatódni a vizsgálat. Nem mondhatni, hogy nem volt alapos. Hajlítgatta a lábamat ide-oda, közben felváltva magyarázott idegi kapcsolatokról a gerinchez, valamint az egyedileg készített versus IKEÁ-s bútorokról. Végighúzta a kezét többször a külső majd a belső combomon, idegpályákat vizsgálva. (A rossz nyelvek - a férfi kollégák - szerint ez utóbbi vizsgálatra nem is lett volna szükség, és meg kellett volna kérdeztem az utánam következő 60 éves nénit, neki is szokta-e a doktor úr simogatni a combját, ááá, nem, aranyoskám, nekem nem, mindegy.) Megnézte a reflexeimet, a jobb térdemnél igen hosszan elidőzve, mivel meglepődve konstatálta, hogy gyakorlatilag nincs jobb térdreflexem. - Nohát, ez furcsa, jegyezte meg lassú, elnyújtott beszédű doktor úr, majd közölte, végeztünk, felöltözhetek, a karácsonyt pedig már az új bútorok között fogják tölteni, milyen jó, hogy végül mégsem az IKEÁ-ban vették, én meg kapok fájdalomcsillapító tapaszt, ha egy kicsit fájna, ha pedig nagyon, akkor meg jöjjek vissza. Én egy picit aggódni kezdtem a jobb térdreflex hiánya miatt, főként, mivel egy hónapja rákattantam a Dr. House-ra, már a második évadnál járok (lappangó medical fetish-em határozottan előtérbe került azóta), és ott pont volt egy eset, amikor sokáig nem jöttek rá, mi a páciens baja, majd pont a térdreflex hiányából diagnosztizált a dr. House egy ritka betegséget. Ajaj. Keressem fel dr. House-t (hátha kicsit ő is simogatná a belső combomat, hmm) vagy jelentkezzek-e be itthon időpontért neurológiára? 1-2 hónap alatt annyi minden történhet.

Azt nem tudom, mitől fájt a hátam, de abban biztos vagyok, ha valaha egyszer bútorra lesz szükségem, nem az IKEÁ-ból veszem, csakis csináltatni fogom.

Úgy vagyok, mint az az ember, aki egész éjjel világhÍres szupermodellekkel bulizott, mégis az öltöztetőnőbe szerelmes.
A nyaralás során (ami többnyire jó volt), jártunk Pisában, Firenzében, és Rómában, mindegyik csodálatos, lenyűgöző, lélegzetelállÍtó és gyönyörű, én mégis Kopert imádtam, ahol hazafelé jövet megálltunk 3 napra. Nem is tudtam, hogy ilyen gyönyörű városka ez, teljesen véletlenül bukkantunk rá, mégpedig úgy, hogy ráböktünk a térképen. Részint egyéb, részint különböző okok miatt egy hét után úgy éreztük, mégsem kell nagyon erőltetni az olaszországi tartózkodást, legalábbis idén nem, és olyan helyet keresünk, ahol még egyikünk sem járt (és nem kötik hozzá mindenfelé korábbi emlékek). A tervezettnél 3 nappal korábban elindultunk hazafelé, és teljesen ad hoc döntéshozatal után úgy alakult, hogy megálltunk a szlovén tengerparton, ott még egyikünk sem járt, és én úgy hallottam, Szlovénia tengerpartja pici, de nagyon szép. Az Olaszország-térképen Isztriának épp csak a nyugati csücske látszott, egyetlen város, Capodistria, Így hát beállÍtottuk úticélnak, irány Capodistria, szlovén nevén Koper. Én, semmit nem tudván Koperről, egy Jesolo- vagy Bibione-kaliberű tengerparti városkára számÍtottam, ami szép-szép, de semmi különös, vannak ott apartmanok, szállodák, meg pizzeria-trattoria-ristorante minden sarkon, oszt ennyi.  Nos, nem. A terület már a római idők előtt is lakott volt, és teljes szépségében fennmaradt a középkori városmag, szűk, köves utcákkal, terekkel,templomokkal, varázslatos hangulattal. Amikor első este sétálni mentünk, ámultam és bámultam, hogy ilyen csuda helyre csöppentünk, ráadásul teljesen véletlenül, mert csak ez az egy város látszott az olasz térképen. És egész szlovén Isztria gyönyörű, van valami megfoghatatlan bája, a tengerparti nyaraláskor megszokott beach-fÍlinget áthatja  történelem, mindennek patinája van, néha egy-egy épületrészletet látva azt játszottam, a Monarchia idejében járunk, és nyárvégi kikapcsolódásra érkeztünk pár napra a tengerpartra.
Azóta persze utánaolvastam Kopernak, tudom már, hogy Szlovénia legjelentősebb kikötővárosa, javarészt olaszok lakják, és csupán 1954-ben került Szlovéniához. Bármerre jártunk, mindenhol kétnyelvű feliratok, Koper/Capodistria városnévkiÍrás, a szlovákok példát vehetnének délszláv társaik nemzetiségi politikájáról, Pozsonyban nem nagyon láttam Bratislava/Pozsony kiÍrást, pedig hát.

Ki volt írva ma reggel a kapura, hogy elnézést kérnek, de a távhőszolgáltatás ma 8 és 16 óra között szünetel. Megértésem köszönik.
De én nem értem. Miért, holnap lesz?
(Igazolódni látszik az elméletem, miszerint nyáron azért fizetünk, h ne fűtsenek.)
 

Visszaköltöztünk kedden a harmadikra, végre már! A parketta szép, csak csúszós, és minden morzsa meglátszik rajta, és az a jó tulajdonsága sincs meg, hogy magába szívjon egy bögre vizet, ha véletlenül kiborítom. De sebaj, végre otthon, saját folyosó, saját konyha. Jövő kedden visszaköltöznek a fiúk, lesz újra kávéfőző, szóval helyreáll a világrend, lesz kávé, és lesznek férfiak.
Az egy hónapos másodikon lakás során - ahol csak nők voltak - megismertem újabb nőket, irigylésre méltóan sokat. Sőt, mivel néha lementem az elsőre kávézni a fiúkhoz, meg a negyedikre Á-hoz, így a nőtípusok annyira széles palettáját volt szerencsém megismerni, hogy akár szociológiai tanulmányt is írhatnék, de én nem török ilyen babérokra, beérem azzal, hogy itt megírom, ilyenféle nők vannak a cégnél, ahol dolgozom. Csak, hogy levezessem, hogy ventilláljak, és ne csapjam agyon valamelyiket, amikor már nyakig elborít a stressz.

A buzgómócsing-típus
Leggyakrabban láthatjuk: a folyosón, papírokat lobogtatva a kezében, sietős léptekkel halad a főnök irodája felé. Ott bekopog, udvariasan megvárja a szabad jelzést, de érezni, nincs sok ideje, csak beszól, "főnök, ütöttem három space-t, beszéljük meg", aztán sietősen vissza az irodájába, ahol sok-sok fontos munka várja. Ha bekopogunk hozzá, egy türelmetlen "egy pillanat" a válasz, majd mikor bebocsátást nyerünk, azonnal érezzük, mennyire feltartjuk. A telefonja egyfolytában csöng, ekkor elnézést kér, felveszi, bőszen és értően hümmög, majd mikor lerakja, ránk néz, "elnézést, ez fontos volt", és kérdően ránk néz, de fél szemmel a monitorra is, mert ott várja a fontos munka. A kávét az irodájába hozatja valamelyik kolléganővel, mert neki nincs ideje megfőzni. Néha, nagy ritkán leáll velünk beszélni a folyosón, ekkor 20 percben elsorolja, milyen sok és fontos munkája van, szinte már alig bírja, de azért még igen, majd amikor levegőt vesz, és mi reagálnánk, benyögi, hogy bocsi, de neki rohannia kell, mert rengeteg a dolga.
Pólóján a felirat: Nagyon fontos vagyok.
Hamarosan osztályvezető-helyettes lesz belőle.

Az én anya vagyok-típus.
Leggyakrabban láthatjuk: A folyosón, aggódó arccal telefonál, hogy a kis Pistike megette-e az oviban a spenótot. Egy-, két- esetleg többgyerekes családanya. Nemrég jött vissza GYES-ről, épp hogy túl van a picike beszoktatásán az oviba. Emiatt lelkibeteg, hiszen már nem lehet együtt a nap 24 órájában az ő tündérbogarával. Ez persze érthető, együttérzően hallgatjuk a folyosón. Együttérzésünktől vérszemet kapva, másnap 1500 fényképet tartalmazó fotóalbumot hoz be, gyerekszáj-történetekkel szórakoztat, és tényleg, a védőnő is mindig mondta, hogy ő már sok gyereket látott, de ennyire különlegeset/tehetségeset/korához képest fejlettet még soha. Gyermekeire hivatkozva túlórát sosem vállal, senkinek be nem segít, mert neki rohannia kell a bölcsibeoviba, majd ti is megértitek, ha nektek is lesz. Ha megfeledkezik magáról, még mindig többes szám első személyben mesél (a megrendelést lefénymásoltuk, a partnerrel egyeztettünk, a főnöknek benyaltunk).
Pólóján a felirat: Világra basztam n darab kölyköt, mi más dolgom lehetne még a világban?
Hamarosan ismét GYES-re megy.

A szofisztikált típus
Leggyakrabban láthatjuk: az irodája, ajtó becsukva, ő majdnem szabályos fáraóülésben ül a székén, csak épp a keze van a billentyűzeten.
Ő a finomlelkű, érzékeny pszichéjű hölgyemény. Mindig halkan, elhaló hangon, finoman, választékosan beszél, trágár szót a szájára nem venne, ha meglát egy faszt, elsírja magát (túl gyakran azért nincs kisírva a szeme), ha hozzászólnak, összerezzen, ha kérnek tőle valamit, világfájdalom ül ki az arcára, általában 50 kiló alatt van, nem eszik, csak csipeget. Szinte mindig blúzt hord és szövetnadrágot, amit áttetszik a hagyományos bugyi vonala (a tanga olyan közönséges), szögletes orrú fekete cipőt nejlonbokafixszel, hozzá fekete táskát, és hosszú gyöngysort a nyakában. Mindenkiről negatív véleménye van, ezt hasonszőrű kolléganőivel tárgyalja ki, másokkal szóba sem áll.
Pólóján a felirat: Hozzám képest te elefánt vagy a porcelánboltban.
20 év múlva is ugyanott lesz.

Az ezo-spiri-guru-típus
Leggyakrabban láthatjuk: a konyha vagy a folyosó, vagy bármilyen közösségi tér, ahol tanácsot ad, véleményt alkot ezoterikus, spirituális, és lelkibajos kérdésekben, teával a kezében. A vonzás törvénye szerint él, reggelente azért késik el munkából, mert nem vonzotta be idejében a villamost, fizetését nem a cégtől, hanem egyenesen a zuniverzumtól kapja, most épp fizetésemelést programoz magának. Irodáját a feng shui szerint rendezi be, az ajtóban szélcsengő lóg, hogy a csí bejöjjön, és Allah szeme, hogy a rontás meg ne, nyakában kereszt, karján különféle ásványokból készült karkötő, mindig más, a holdciklusnak megfelelően. Enyhe súlyfelesleggel rendelkezik, amitől általában újabb és újabb diétákkal igyekszik megszabadulni, ám néha láthatjuk, hogy délutáni nasija 5 darab krémes, mert hát az embernek végső soron úgy kell elfogadnia magát, ahogy van. Szívesen beszélget bárkivel, feltéve, ha ő beszélhet. Csillagállásban mindig naprakész, rezgésszintjét emelve készül 2012-re. Ha a kollégák elfáradnak, szívesen mutat nekik különféle energiapontokat a testen, amelyeket masszírozva fel lehet frissülni. Meggyőződése, hogy különleges ezoterikus képességei vannak, és igyekszik magát úgy is beállítani, mint aki sokkal többet tud, de erre csak célozgat. Jellemzően elvált.
Pólóján a felirat: Előbb-utóbb bevonzom a lélektársamat, ennek rendelek alá mindent.
Hamarosan szabadúszó lesz.

A mindenki engem akar megdugni-típus
Leggyakrabban láthatjuk: a vécé, ahol a sminkjét igazítja. Télen-nyáron miniszoknyát hord (télen neccharisnyával és csizmával), tökéletes sminkje van, belőtt, feketére vagy szőkére festett haja, francia műkörme, gyűrűsujjon strasszokkal. Ő az ügyeletes jónő az osztályon/emeleten/cégnél, ezzel tisztában is van. Panaszkodva dicsekszik, aaannyira kellemetlen, nem győzi hárítani, mindenki rá hajt, mindenki őt akarja megdugni, a nős, többgyerekes kollégák főleg, de hát ők menjenek a fenébe, meg a sofőr, meg a partnercégek munkatársai, meg a portás, meg a büfés srác, meg a takarítónő. Jól lehet vele beszélgetni, feltéve, ha mélyen érdeklődünk a pasiügyei iránt, más témája nem lévén. Ha rákérdezünk, hogy áll a projektje, elmeséli, hogy a férfikollégák, akikkel együtt dolgozik, mindannyian randira hívták, de hát egyik se az igazi, és a partnercég új munkatársának nagyon kellemes hangja van a telefonban, és érzi, hogy ő is bejön neki, alig várja már a következő cégközi prezentációt. Egyébként a munka elmegy, ő sokkal többre is képes lenne, ezt csak ugródeszkának tekinti. Jellemzően évek óta nincs pasija.
Pólóján a felirat: I'm too sexy for this job.
Hamarosan ezo-spiri-guru lesz.

A mások szemében a szálkát-típus
Leggyakrabban láthatjuk: konyha, folyosó, közösségi terek, ahol úgy tesz, mintha beleolvadna a tömegbe, de ő az örök outsider, akit már az óvodában csúfoltak, így felnőtt korában túlkompenzálásképpen fikázza a többieket.
Pólóján a felirat: Mindenki hülye, csak én vagyok helikopter.
Hamarosan szétflémelt blogger lesz belőle.  

Még tavasszal vetemedtem arra, hogy felkeressek egy természetgyógyászt. Először jó ötletnek tűnt. Mi bajom lehet, gondoltam én, vesztenivalóm nincs (ó, pedig!), és mondhat akár hasznosat is, sose lehet tudni, ráadásul még csak nem is fáj (de). Hétezer forintért méri a biomágneses elektrorezonanciámat, vagy az elektromágneses biorezonanciámat, már nem emlékszem. Jobb kézzel meg kellett fognom egy rudat, azzal földelt, gondolom, hogy ne basszon meg az elektrobiomágnesrezonancia, a bal tenyeremben meg egy ott futó meridiánra tett egy bizgentyűt, azzal mérte a rengésszintemet, két órán keresztül kitartóan böködve egy pontot a tenyeremen. Meg is fájdult a meridiánom a végére, ami abban manifesztálódott, hogy utána vagy 3 napig kurva érzékeny volt az a pont a bal gyűrűsujjam alatt.
Nem vagyok harmóniában önmagammal, sem a zuniverzummal - állapította meg először is a nő. De én járok önismeretbe, igyekeztem leszögezni, oké, hogy nem vagyok százas, de azért törekszem, franc essen bele, hogy ez a rezgésszintemen nem látszik. Azt mondta, az jó, de emelni kell a rezgésszintemet, meg nem ehetek akármit, sőt, ez eddiginél is szigorúbb diétát kell tartanom. A finomított szénhidráton kívül nem fogyaszthatok paradicsomot, semmilyen tejterméket, kávét, és alkoholt. Alkut kötöttem a sorssal, hogy ebből a tej és a kávé fogyasztásának mellőzését tudom vállalni - ötven százalék lemondással ötven százalékos javulás már elérhető. A természetgyógyász tiltakozott, de szerintem nem volt rossz deal. Két hónapig tiszta voltam, sünibaba vagyok, és két hónapig egy korty tejeskávé sem csúszott le a torkomon, még akkor sem, amikor igazán nagy volt a kísértés, kávét főztek a fiúk a konyhában, én meg mondjuk 4 óra alvás után szenderegtem velük, mert a két hónap alatt is kihívtak kávézni, tényleg nem szopatásból, hanem mert mindig nevetek a vicceiken. Vettem gabonakávét, rizs- és zabtejet, az első két héten még ízlett is. De aztán feltűnt, hogy ez émelyítően édes, főleg a rizstej, és egy hónap múlva bármit szívesebben megittam volna, de kitartottam. Aztán jött a nehéz időszak a melóban, így visszaszoktam a kávéra, mert az igazán húzós időszakokban felesleges bohóckodni gabonakávéval, nyilván lófaszt sem ér, az íze is szar, akkor meg minek (vö. alkoholmentes sör), van, amikor csak a kávé segít, az igazi erős, főzős, no meg a dupla adag magnézium, mert valaki egyszer azt mondta, az segít a stressz kezelésében. Azóta újra iszom tejeskávét, átlagosan napi kettőt-hármat, és semmihez sem hasonlítható íze van. Annyit mindenesetre elért a természetgyógyász, hogy azóta enyhe lelkiismeret-furdalással iszom, mert mindig ott motoszkál, hogy az nekem nem jó. Olyan, mint a félrelépés, kicsit belerondít az élvezetbe, hogy ejnye-bejnye, ezt nem kéne, de azért még elég jó.
Ezenfelül megállapította, hogy nagy százalékban tartalmazok valamilyen helikopterbacit, amit nagyon nehéz kiirtani, bizmuttal, meg valami savval lehet, de nem ám úgy, hogy csak úgy beveszem ezeket, hanem a megfelelő arányban, megfelelő módon, és csakis egy olyan gyógyszerrel, amit csakis nála lehet megrendelni, csakis 13.000 forintért, de két havi adag kell. Ha nem, akkor gyomorfekélyem lesz, mert ez a baktérium azt okozza, főleg azoknál, akik nem fizetnek 26.000 forintot a kéthavi adagért. Úgy döntöttem, maradjanak a bacik. A szerveim közül egyedül a vesém van rendben, az teljesen, minden más 60 és 80 százalék között van a rezgésgrafikon szerint, de önismeretben most pont ott tartok, hogy próbálok megszabadulni a maximalizmusomtól, nem kell mindig 100 százalék, ami megkeseríti az életemet, az örök elégedetlenség magammal, próbáljam beérni kevesebbel, mert már a 80 százalék is jó, engedjem meg magamnak, néha.
Most nyáron lenne esedékes a kontroll. De kihagyom.
 

Mához egy hétre már nem leszek itt. Nem a gyorsvonat visz el, és talán még csak nem is az ördög, hanem a bútorszállító. Fogom magam, meg a cuccaimat és átköltözöm ahhoz a férfihoz, akivel nagyjából fél éve együtt vagyok, és akiről fogalmam sincs, hogyan hivatkozzak rá. A párom szimplán gáz, de nem is a pasim, mert ettől sugárban hányok, nem is a barátom, mert az a tinilányoknak van, az élettársam eléggé Zsaru magazinos hangulatú (S. Baba budapesti lakos több ízben csendháborítást követett el, amikor élettársa, O.A. többszöri figyelmeztetés ellenére is szanaszét dobálta a vécében olvasott újságjait), az uram megszólításnak csak ő örülne (én legfeljebb egy brutális szex közben hívnám így, meghatározott időre), a bikám, hapsim, faszim, egyre rosszabb, szóval, ötletem sincs, pedig ritkán fordul elő velem, hogy egy jelenségre ne találnék megfelelő kifejezést.
A problémák azonban még nem értek véget. Ugyanis nem elég, hogy nem tudom, minek nevezzem, de még rosszabb, hogy mivel én költözöm hozzá, nekem kell feladnom a lakást, meg az eddigi, jól berendezett kis életemet. Ez valszeg nem mindenkinek okozna nagy gondot, de én a szokásosnál is nagyobb biztonsági játékos vagyok, az átlagnál nehezebben adom fel a biztonságos, jól bejáratott, megszokott dolgaimat. És ahogy közeleg a költözködés napja, egyre idegesebb vagyok, stressz, pánik, hiszti, és a jóakaratú barátnők máris osztják az észt, hogyha nem vagyok biztos benne, akkor inkább ne menjek, mert persze nekik fogalmuk sincs, milyen az, elköteleződni, összeköltözni úgy, hogy én megyek a férfihoz, feladva a lakásomat (ami mondjuk nem az enyém), az már majdnem olyan, mintha hozzámennék feleségül, és hogy az elköltözés lehet fájdalmasabb, mint a válási procedúra. Persze, én ebben a lakásban már két férfival is éltem - no, nem egyszerre - így biztosan jót tesz, ha elköltözöm, tudom én, hogy jó lesz, de tegye fel a kezét, akit még soha egy kicsit sem ijedt meg ilyen döntés meghozatalakor. (Szerintem a legény-/lánybúcsúnak is főként stresszoldás a funkciója, esküvő előtt, rengeteg alkohollal, legalábbis én más értelmét nem látom.)
Jövő pénteken költözöm. És mivel nincsen szabad hétvégém, a holmimat apránként, kis adagokban hordom át, az utolsó adagot pedig jövő héten pénteken. Márpedig én a félelemre egyetlen gyógyszert ismerek: belevágni, és minél előbb túlesni rajta. Soha többet nem költözködöm így. Még egy hétig pánikolhatok. Mindenesetre, az új lakásba viszek magammal törülközőt.
Ilyen esetekben még a teleportfeles sem segít. Mert a cucccaim attól még nem kerülnek át.
 

Hát, megjöttünk Prágából. Na nem ma - az jó lenne - hanem már múlt hét szombaton. És azóta tervezem, h lesz élménybeszámoló. Na de hát mit lehet írni Prágáról? Azt, hogy gyönyörű? Ezt mindenki tudja. Valszeg még az is sejti, aki még sose járt ott, elvégre évi több millió turista nem tévedhet. Nem csak a sörért mennek oda. (Pedig az is jó.) Szóval, én imádom Prágát, az egyik legszebb város Európában, van számomra valami megfoghatatlan bája és varázsa, biztosan előző életemben Prágában éltem sünként, és csak ácsingóztam, hogy utazhassak piros villamossal, de sose volt napijegyem, és néha, nagyritkán jutottam hozzá egy eldobált Fidorka-nápolyihoz. Nekem úgy tűnt - és nem csak a második sör után - hogy Prága kicsit hasonlít Budapestre, főleg, ami a városszerkezetet illeti, és amikor a vár környékén sétáltunk, egészen olyan volt, mintha itthon az első kerületben lettünk volna.
És imádom a cseh nyelvet, igazából sokkal szebb, mint a szlovák, pedig azt is szeretem a szlávos hangzása miatt, de a cseh dallamosabb, mivel nem kizárólag első szótagi hangsúlyos. A metró nagyon cuki, a piros villamosért pedig odavoltam, csak úgy felültünk, és jöttünk-mentünk vele, a Köztársaság tér volt a végcél, meg hogy minél kalandosabban jussunk el oda úgy, hogy közben minél többet lássunk a városból. A piros villamostól úgy vigyorogtam, hogy tényleg mindenki engem bámult, valszeg azt latolgatták, mit szed ez a nő, hogy ennyire boldog tőle, jó lehet a cucc, mert az elképzelhetetlen, hogy valaki attól legyen ilyen boldog, hogy a piros villamosan bemondják, hogy příšti stanice: Palmovka, és én felpattanok, hogy itt szálljunk le, és szálljunk át egy másikra, menjünk azzal is egy kicsit. Persze, turistának lenni a legjobb dolog a világon, egyrészt, mert akkor egészen biztosan szabadságon van az ember, másrészt, izgalmas dolog felfedezni egy idegen várost, országot, tájat, hallgatni a nyelvüket, nézni az arcukat, megkóstolni az ételeiket, ez néha sokkal autentikusabb, mint megnézni a múzeumokat, főleg, ha az embernek mindössze másfél napja van rá, hogy magába szívja Prágát.

Nem és nem vagyok lúzer. Akkor sem, ha az elmúlt héten körülbelül 70 órát dolgoztam, akkor sem, ha hétvégén is dolgoztam, amikor az ország háromnegyede a Balatonon volt, akkor sem, ha a kiégés tüneteit kezdem produkálni. Akkor sem, ha holnap indulunk 3 napos nyaralásra Prágába, de végig esőt mondanak, és meg is fog jönni, szóval még az sem lesz h elbasszuk az időt valahogy, ha nem tudunk várost nézni szakadó esőben. Annyira fáradt vagyok, h tulajdonképpen az is megfelel, ha fekszünk egész nap az ágyon, és a cseh állami tévé adását bámuljuk. Mitbánomén.
A sörivási moratóriumot viszont feloldom 3 napra. Prágában, naná! Jedno pivo, prosim, ha jól emlékszem a szlovákórákról. Biztosan csehül is hasonlóan mondják. Ezenkívül még azt is tudom mondani, hogy bohuzial, nemám domácu úlohu, minden órát ezzel kezdtem két féléven át. De nem leszek ilyen bőbeszédű odakint.

 Yee-haw!

Valszeg azért érzem ezt, mert sohasem laktam kollégiumban.
A szintünkön parkettáznak odabent, így egy teljes hónapra le kell költöznünk a második emeletre. A remekjó harmadik emeletről, ami a legkirályabb szint volt a négy közül. Először is, mert itt dolgoztak férfiak. Ha nem is sok, de legalább hébe-hóba lehetett őket látni a folyosón, esetleg kávézni velük a konyhában, harapni a kolbászukból, kunyerálni egy katonát a szalonnájukból, néha rém unalmas tud lenni a joghurtra, müzlire és sokmagos pirítósra szorítkozó reggeli önfegyelem, ők meg olyan jóízűen tudtak enni, hogy a nyálam kicsordult, sokszor csak azért somfordáltam el, ne látsszon már rajtam, mennyire kívánom, hetente kettőnél többször kunyerálni meg mégiscsak ciki. Másrészt, mivel ezen az emeleten dolgoztak férfiak, így a konyhában mindig disznóól kellemes összevisszaság uralkodott, edények a szárítón egymás hegyén-hátán, néha otthagyott morzsa az asztalon, de hát, Istenem, ez egy munkahely, meg egyébként engem nem zavart, h nem kell mindig mindent akkurátusan a helyére tenni, és nem mindig párhuzamos az asztalterítő a mikró oldalával, ha már nagyon bosszantott a penészes tejföl a hűtőben, hát kidobáltam. Csak egy kávéfőzőnk volt, ennek ellenére kávéivás-policy sem volt túl bonyolult; meg volt beszélve, h aki amennyi kávét talál lefőzve, azt megihatja. Sosem volt ebből gond, sőt, még abból sem, ha néha az ő kiskanalukkal kevertem meg a kávémat, amikor az enyémet az irodámban hagytam. Szóval, öt évig éltem gondtalan életem a harmadikon, amit csak az zavart meg, ha a baszatlan picsa elegánsan távolságtartó főnöknőmet kapta el valami érthetetlen neurotikus pánikroham a konyhában uralkodó állapotok miatt, és hisztériába hajló hangon, teátrális mozdulatokkal gesztikulálva összehívott minket, hogy nézzük meg, mi van a konyhában, ő nem érti, mi ezt hogy bírjuk, miért nem tartunk nagyon rendet, legalább mi nők, ha már a másik osztályról a férfiak ilyen trehány disznók. Sikáltam én már az utasítására munkaidőben mikrót, és suvickoltam hűtőt, különösebben ez sem zavart, ha ez a feladat, hát elvégzem, a változatosság gyönyörködtet, meg úgysem jó mindig a gép előtt görnyedni.
Aztán beütött a világvége. A cégnél következetesen parkettázásnak hívják, de ez maga az apokalipszis. Tegnap reggel le kellett költözködnünk a második emeletre, és egy hónapig ott is kell maradnunk, amíg a mi szintünket megcsinálják, s mehetünk vissza. Persze a sün, aki ugye már dolgozott magán, és azóta rendkívül mély empátiával bír embertársai iránt, azonnal tudta, ez a másodikon lakóknak sem lesz olyan egyszerű. Hiszen helyezkedjünk csak bele az ő szerepükbe: az ő szemükben mi vagyunk a betolakodók, akik egy nap alatt felforgatták az ő jól megszokott kis világukat, és hétfő óta nem párhuzamos az abrosz a mikróval, néha a székek sincsenek betolva a helyükre, és urambocsá', még a folyosón is közlekedünk. Nehéz lehet megszokni, hiszen mindig is tudtuk, h a másodikon rend van és fegyelem, mindig az volt a bezzegkonyha, ahol enni lehet a földről (pedig vannak rendszeresítve asztalok is), ahol nem kávézaccos a szivacs, és ahonnan sosem szűrődik ki hangos hahota, legfeljebb elfojtott, diszkrét kuncogás, néha esetleg vihogás, naná, hiszen a MÁSODIKON CSAK NŐK DOLGOZNAK. A férfikollégákat az első emeletre költöztették, egy hónapig nem is látjuk őket, nem marad más, mint integrálódni a másodikra, és vágni a centit, meg bizakodni, hogyha azt ígérték, 1 hónap alatt meglesz a parkettázás, akkor valóban nem fog 6 hétnél tovább tartani.
Tolerancia, türelem, elfogadás - ily nemes érzésekkel a szívemben csattogtam (osontam) ki ma reggel háromnegyed nyolckor a konyhába. Kezemben a bögrém mellett a tejesdobozom, meg a kávém, első nap az iskolában, gondoltam én, hát viselkedjünk illemtudóan, főleg az 50+os hölgyek előtt. Megkérdeztem, hová tehetném a tejes- meg a kávésdobozomat, látom, van több üres polc, melyiket használhatnám, vagy netán hol vehetnék igénybe felesleges 20 négyzetcentimétert, ahol ezek elférnének. A mosogatónál ügyködő hölgy, aki valószínűleg rosszul aludt aznap éjjel (és az elmúlt 25 évben mindig), felmutatott a szekrény tetejére, hogy ott van egy üres polc, oda tegyem nyugodtan, ott nem zavar senkit. Igen ám, de a sünibaba nem egy kosaras alkat, ha a küszöbön ücsörög, lógázni is tudja a lábát. Sebaj, gondoltam én, jó lesz nekem az a legfelső polc is, hiába vannak lejjebb is üres helyek, ott talán tényleg nem zavarok senkit, legfeljebb majd székre állok, valahányszor kávét szeretnék inni. De aztán - most már tényleg az anyámat énnekem - tovább folytattam a kolléganő zaklatását. Láttam ugyanis, hogy van egy elektromos kávéfőző a konyhapulton, a hölgy mégis egy kotyogós kávéfőzőt tömköd elmélyülten a villanyrezsó mellett. Bátorkodtam rákérdezni, hogy nem jó az elektromos főző, mire a hölgy ingerülten rámvakkantott, hogy igazán láthatnám, hogy nem jó, ezért főz ő a másikban, ami az övé, most hozta ki az irodájából. Jó-jó, mondtam én békítőleg, csak arra gondoltam, esetleg azért főz abban kávét, mert annak jobban szereti az ízét, vagy valami, bármi, nem tudom, és kezdtem azt érezni, ebből ma reggel nem lesz főzős kávé, maximum csak kavarós, már ha forró vizet szabad a csapból vételezni. Később, amikor egy másik kolléganő is megjött, fültanúja voltam, legközelebb negyed 1-kor főznek kávét, addig a hölgy beviszi a kotyogós főzőt a szobájába, mert nem hagy elöl semmit. Végleg elkeseredtem. Azt hiszem, 1 hónapig munkaidőben nem iszom főzős kávét. Levegőt se nagyon veszek, az a biztos. Kérek engedélyt.

Nem tudom, van-e abban valami, h egy nép ételeit fogyasztva meg lehet ismerni az adott népet is. Vagy inkább megérezni a karaktert; az ízek mögött ott rejlik valami esszencia az adott nemzetből. Persze nem a kínai gyorsbüfé szecsuáni csirkéjét tojásos rizzsel, késsel-villával ebédszünetben 10 perc alatt belapátoló gasztronómiai élményszerzésre gondoltam, mert ebből legfeljebb csak annyit szűrhetnék le, hogy jé, Kínában is szeretik az Erős Pistát, hanem amikor valami ennél autentikusabb ízélményben lehet részesülni.
Azt sem tudom egyébként, h a Friday's amolyan echte amerikanische étteremnek számít-e, h valóban a nagy Ámerikában is ilyen ételeket esznek-e. Az étlapon jellemzően hamburger és steak, köretként sült krumpli, a felszolgált ételek kalóriamennyisége és zsírtartalma brutális, de segond, szét lehet csapatni (méregdrága), brutális cukortartalmú koktélokkal, érdemes az ultimate verziót kérni, mert akkor kis ráfizetéssel duplaannyi cukrot vehetünk magunkhoz neonszínű folyadék formájában.
De azért én kedvelem a Friday's-t, félévente egyszer elvetődöm oda (lehetőleg a fizetés utána első három napban, mert akkor érzem úgy, h ezt megengedhetem magamnak), így nagyon megörültem, amikor nyertünk egy kupont, miszerint 10.000 forintig féláron fogyaszthatunk hamburgert, italt, és desszertet. Ha nem lett volna kikötve, h csak hamburgert lehet választani, biztosan mást ettem volna, a rántott mozzarrellát marinara szósszal tényleg istenien csinálják, én pedig egyáltalán nem tudok rántott sajtot csinálni, mindig kifolyik a sajt, aztán ehetjük a rántott panírt, pedig már mindenféle tippet és trükköt kipróbáltam, (duplapanír, előtte lefagyasztás, stb.), de nem, a rántott sajt makacsul ellenáll nekem. Sebaj, gondoltam, amúgy sose ennék itt hamburgert, de így legalább egyszer megkóstolom, milyen az igazi amerikai(nak hirdetett) hamburger. Az extra cheesy verziót kértem, mert abban volt két szelet rántott mozarrella, nyakon öntve olvasztott cheddar sajttal, no meg 2 szelet bacon, egy igazán méretes húspogácsa felett. A húspogácsa tényleg marhából készült, vagy legalábbis tartalmazott észrevehető mennyiségben marhahúst, ezenkívül leginkább olajat, ahogy vágtam a késsel (szájba venni a mérete miatt nem lehetett), csak úgy csorgott ki belőle, de egyébként finom volt. Adjunk azért az egészségnek is, a hús alatt el volt dugva néhány hagymakarika, egy-két jégsaláta-cafat, meg 3 szelet uborka. Mindezt körbeölelte egy ropogósra pirított, enyhén édeskés tésztájú buci, belső fele alul-felül megvajazva, ha esetleg a kedves vendég kevesellné a hamburgerben fellelhető zsírmennyiséget. Köretnek sült krumpli, valamilyen instant fűszerkeverékkel megszórva, hozzá extra ketchup.
Elhűltem ekkora adag láttán, de elszántan láttam neki, elvégre az ebédet eleve kihagytuk, reggel meg szigetkörrel indítottam, így bíztam abban, valahogy megbirkózik a szervezetem a ránézésre hatezernek saccolt kalóriamennyiséggel. Amúgy is brutális étvágyam van, amióta rendszeresen sportolok, meg amúgy is imádok enni, szóval nem kell szégyenszemre elcsomagoltatni a maradékot, hogy ezt egyem még 3 napig utána ebédre. Azért nem bírtam megenni az egészet, a kétharmadánál éreztem, hogy azonnal abba kell hagynom, mert ha kipukkanok, nem biztos, hogy a szolgálatkész pincérsrác összevarr, aztán csak pihegtem, és azon gondolkodtam, hogy tényleg létezik-e, hogy valaki juharsziruppal nyakon öntött pancake-reggeli után ilyet ebédel, a végén már kicsit sietve, hiszen nemsokára jön a vacsora, és felderengtek képek a 180 kilós, kockásinges amerikai nőkről (ezt csak mesélték, én sosem láttam, de úgy éreztem, lehet valami valóságalapja), miközben alig kaptam levegőt. Kiderült, a kuponból maradt még 2000 forint, én szorgalmaztam, verjünk be vagy két Unicumot, és elgondolkoztam, az amerikaiak mivel csapatnak szét egy ilyen vacsorát, aztán rájöttem, h brownie-val, mert a pincér is aztán ajánlotta, végül rendeltünk, egye fene, oly mindegy már, hogy hat- vagy nyolcezer kalória. Érdekes, a brownie-n nem volt tejszínhab, csak karamellöntet és pirított mogyoró a vaníliafagyin, biztos ez a diétás változat volt. Meg kell hagyni, isteni volt, de hát ki ne szeretné a brownie-t, (én is szoktam csinálni xilittel és tönkölyliszttel), a meleg, szinte keserű, elképesztően csokis piskóta és a hideg vaníliafagyi kombinációja tényleg fantasztikus.
Hazafelé gyalog jöttünk, kicsit összegörnyedve, itthon aztán megvolt az Unicum is, nehogy baj legyen, értelmes tevékenységet aznap már nem végeztem, és szinte vágytam rá, h leüljek a kanapéra tévéshopot nézni, AB-tonert rendelni, amivel fáradozás és izzadás nélkül ledolgozhatom a felesleget.
Élmény volt mindenképpen, nem mindennap eszik ilyet az ember, és egyébként tényleg nagyon finom volt. Azt hiszem, valószínűleg azért van az ételeknek ilyen jól csengő fantázianeve, mert mégse hangzana túl jól, hogy kérek 4500 kalóriát zsír-fehérje és szénhidrát kombinációban, majd desszertnek 1800 kalóriát szénhidrát és zsír formájában.
 

Az önismeret a hétköznapokban is megmutatja áldásos hatását.
Nem értem, miért jó az a férfiaknak (egy jelentős részüknek legalábbis), hogy olvasnak a budin, 20 perceket is elücsörögve, az újság meg ottmarad szétdobálva, kerülgetem ugyanúgy, mint a leürült vécépapírhengereket. De már jobban tudom kezelni. Egy átstresszelt munkanap után a "mi a faszt keres a szaros újságod megint a budin, baszd meg, nem tudom hova rakni, vidd már innen a picsába"-kirohanás helyett pár napja már csak annyit mondtam: "Édes, engem nagyon zavar, hogy nem tudom hová elhelyezni a vécében olvasott újságodat, kérlek, találjunk rá együtt megoldást".
Határozottan érzem a fejlődés ívét.
 

Tavaly nyáron a Szomszédokra izgultam, amikor itthon voltam muszájszabin (rengeteg túlórám kivétele), és jobb dolgom nem lévén (akkor még nem jártam a kurvákhoz) délelőttönként bekapcsoltam a tévét. Akkor cuppantam rá a Szomszédokra, amit tíz éves kor alatt anno érdekfeszítőnek tartottam, és most is lekötött. Mert van olyan, h valami annyira borzalmas, h már jó. (Lehet, az önszopató hajlamommal is játszani kellett volna a pszichodrámán. Játékra jelentkezni azzal, h néha kibaszott gány tévéműsorokat nézek, és élvezem, ahogy kínzom magam, szellemi öncsonkítás, autoagresszív hajlam.) Van olyan, hogy annyira szörnyű, hogy ott ragadok, tátott szájjal, és olyankor nem fér a fejembe, hogy basszus, ilyen tényleg van?! És odaszögez, és néznem kell, mert egyszerűen nem fogom fel, h ilyet lehet, tévében, és ezt van, aki komolyan nézi. A Szomszédokat még megértem, a maga idejében nyilván megállta a helyét, volt létjogosultsága, még most is van egy kis nosztalgikus bája (kivéve Etust, Julit és Julcsit), csak egy kicsit eljárt felette az idő. A Dallas sem köt le már, ilyen sok év távlatából, pedig kislányként imádtam Bobbyt és Pamelát, és haragudtam Jockeyra, Cliffet pedig sajnáltam.
Na de ez! Oké, hogy Valagvilág4, még a Nők Lapja is cikkezett róla, mit kell erről a műsorról gondolni, nem tudom biztosan, de szerintem az alacsonyabb költségvetésű műsorok közé tartozhat, és leköti a népeket, és rögtön még egy bőrt, azon frissiben, Alekosz feleséget keres, komolyan vette a feladatot, ez látszott. A döntőt, amikor már csak 2 nő versengett, én is néztem, odatévedt az ujjam a távirányítón a 4-es gombra (Ott van az RTL Klub), és ott ragadtam, tátott szájjal, hogy ilyen van, lásd feljebb. Alkeszosz döntése valószínűleg akkora médiaesemény lehetett, mint előző nap a Barca-Manchester BL-döntő, hiszen itt dőlt el, hogy emberünk vajon a matrjoska-fejű Olgát, avagy Szilikon Veronikát választja. Én, bevallom, Olgának drukkoltam, mivel Veronika láttán igencsak mozgott a kockacukor a zsebemben, és a sipító hangja is többször átlépte a fájdalomküszöbömet, de hát Alekosz máshogy döntött. Úriember lévén, megmagyarázta Olgának, úgy véli, mi nagyon is kompatibilizálunk (sic!), de hát nem nyert, és a végén elénekelte neki a Ha volna két életem c. Piramis-dalt, ez valamennyire passzolt a műsor tematikájához, és Alekosz itt egészen olyan volt, mint egy ötven+vacsiért esküvőkre járó haknis, most, hogy celeb lett, majd megkérheti a százezret is. A vége felé már kicsit elaludtam, de hálistennek, a lényegre, a csúcspontra felébredtem, mert ez keményen odabaszott. Azóta minden nap megnézem a youtube-on, az eredeti klipet is, meg azt, amit a műsorban láttam, mert egyszerűen nem hiszem el, hogy ilyen van, főműsoridőben, egy rendkívül nézett kereskedelmi televízióban ilyet leadnak, ilyet lehet, és ez nem paródia, hanem ezt komolyan gondolták. Johnny Gold ruházata már az első megtekintésnél átjön, a szöveg apró finomságainak teljes mértékű értékeléséhez többszöri meghallgatás javasolt.

Johnny Gold: Minden jó velem (live)

Büntet.

Ui.: Megnéztem még kétszer. Lehet, h mégiscsak paródia?

A családállításban az a legjobb, h nem kell a családnak ott lennie. Na hiszen, az kéne még csak!
Az is jó benne, h nem szabad róla túl sokat beszélni, legalábbis minél később és minél kevesebbet, mert aszongyák, nem jó mindenféle verbalizálással megzavarni a folyamatot.
Egy évvel ezelőttig még iszonyú szkeptikus voltam, főleg, h először Somamamagésától (mióta megírta az új könyvét a minőségi dugásról, minden reggel látom az arcát a mozgólépcsőn) hallottam róla, aki ezt ajánlotta boldog-boldogtalannak, aki csak hozzá talált fordulni a problémájával. És hát, Somamamagésa nekem valahogy nem hiteles, főleg mióta leírta, hogy a hármasbankúrás szerinte teljesen rendben van, és aki nem így gondolja, az begyöpösödött, menthetetlenül elmaradott, ókonzervatív, őskori barom, az szívjon gázt, fasz már úgy sem fog jutni neki. (Mondjuk, könyvtárból szívesen kivenném a könyvét - pénzt nem adnék érte - ha már nála van a bölcsek köve, hogyan legyen még jobb a szex, ki tudja, jó pap holtig tanul, bizisten, elolvasnám.) Viszont a pszichodrámával végre találtam egy módszert, amikor nem csak kedélyesen csacsogunk a terapeutával a problémákról, amik történetesen az enyémek, óránként tízezerért, hanem lehetőség van az érzelmi feldolgozásra, rossz minták átírására, stb. Aki meg drámázik, az előbb-utóbb találkozik Hellingerrel, főleg, ha akkora mázlija van, hogy a terapeutája ezt is kitanulta. Bár, ahogy észrevettem, ismert erdei körökben is egyre nagyobb az érdeklődés iránta, tíz emberből legalább öt tudja, miről van szó, és általában tízből kettőt érdekel is. Nos, múlt hétvége óta én sem vagyok már Hellinger-szűz, és hát, hatalmas élmény volt. Még csak elképzelni sem tudtam, h mindenféle utasítás, háttérinformáció nélkül bele lehet érezni a szerepbe, hogy az adott szerepben tényleg érezni fogom, mit kell csinálnom, és olyan dolgokra lehet rálátni, amiről az állító (aki dolgozik a problémával), adott esetben még csak nem is tud. Az állításon kibontakozik egy-egy tágabb értelemben vett család (sokan klánnak hívják inkább) érzelmi élete, és van lehetőség a rendrakásra, ha bárhol elakadás van a generációk között. Basszus, én azt terveztem, majd részletesen beszámolok mindenről, hogy mit láttam és éreztem, de nem tudok róla mesélni, nagyon nehezen lehet szavakba önteni, ami ott történik. Úgyhogy ez a poszt nem lesz családállítási ismeretterjesztő, de még személyes élménybeszámoló sem, mert aki nem csinálta, az el sem tudja, képzelni, aki meg már részt vett rajta, az meg úgy is tudja. Szóval, valahogy úgy vagyok, mint béna önjelölt sztorizgató a társaságban, hogy srácok, van egy kurvajó viccem, basszus, halálra röhögnétek magatokat, de sajnos most nem jut eszembe a poén, faszom, pedig mekkora már, eh, na mindegy, hihihaha, röhögjetek azért kicsit.
Jó volt. Annyira, h még azt sem bántam, h szombaton a csuda nagy nyári napsütésben nem a Velencei-tó partján ülök hamburgerrel-viceházmesterrel, hanem egy kábé 35 fokos panellakásban, és csak akkor látom a napot, amikor a szünetekben a terapeuta lemegy dohányolni, és a csoport követi, mert akkora istencsászár, hogy még cigizés közben is tanulni lehet tőle.
 

Hazajön az ember faszija a KravMaga-edzés után, azon melegében, zuhanyozás nélkül, edzőcuccban. Jellemzően tele tesztoszteronnal és adrenalinnal. Pohár száraz hárslevelűvel, miniruhában várom, nekiesem már az ajtóban, a hatás nem is marad el, érzem, aztán egyszer csak rájövök, h csupán rajta maradt a szuszpenzor is...

Hetek óta kacérkodom a gondolattal, h újra írni kellene ezt a blogot. Vagy egy másikat. Erre már úgysem emlékszik senki. No de a dossziénak múltja van. Patinája. Nem leszek hűtlen hozzá. (Hm, a hűség nagy téma most az életemben.) Meg amúgy sem jutott eszembe egy fasza nick, amivel lehet blogolni. A sünibabával lehet. És hát, én sünibaba vagyok, elsősorban. Akkor miért blogolnék mondjuk józsi, vagy cukorborsó, vagy gecinyelővadmacska néven.
Még egy kis érzelgés. Nagyjából 3 és fél éve született az első bejegyzés. Basszus, és akármilyen nyálascsöpögős, azt a három és fél évet végig is kísérte. A leghosszabb szünet bő fél évig tartott, és még azt sem tudom, most egyáltalán vége lett-e ennek a szünetnek. Most lelkes vagyok, de mi van, ha megunom, és egy-két poszt után megint nem írok hetekig? (Mi lenne? Akkor majd nem írok hetekig.)
Ha az utolsó bejegyzés pszichodrámás volt, akkor legyen ez is az. Tegnap és tegnapelőtt volt a 9. hétvége, szóval a 200 órának már majdnem a végére értem. Reggel 8-kor, kávé közben nem jut eszembe jobb kifejezés, mint hogy fenekestül felforgatta az életem. (Ha majd eszembe jut, akkor majd ideírom.) Tegnap kiosztottuk az antiszerepeket. Ami olyan, a 9 átdrámázott hétvége után (most egyszer ideírom, h péntek-szombat, mert úgy vannak a drámák, de aztán mindig hétvégeként fogok hivatkozni rá) már elég jól ismeri egymást a csoport. A játékok során majd' minden csoporttársam pulcsiját összekönnyeztem már. (Lehet, javasolni kéne, h esőkabátban drámázzunk.) Az együttbőgés az egyik legintimebb testnedvcsere. Szóval, miután 18 napot már együtt töltöttem a csoporttal, megismerték a személyiségem mondhatni napfényes oldalát, meg úgy általában az egész sünibabát úgy, ahogy a Jóisten megadta. Azért jó a dráma, mert ott aztán tényleg nem kell szerepet játszani, lehetek full önmagam, például ha nem akarok beszél(get)ni, nem kell, de ha akarok, akkor meg lehet. És hála a sok-sok játéknak, meg a terapeuta profizmusának, az ember végül tényleg annyira oldott lesz, h a spontán és kreatív énje is előjön. Nna. És akkor tegnap a csoport összeírta mindenki tulajdonságait, ahogy a 9 hónap alatt megismerte, majd vették a tulajdonságok ellentétét, és kitaláltak hozzá egy karaktert. Következő alkalommal ebben az antiszerepben kell megjelenni, legalább néhány órára belebújni a bőrébe. (Az árnyékszemélyiség integrálására szolgál, de tudományos megközelítés nélkül is jó móka.) Az én antiszerepem egy volt olimpiai kézilabdás, mára már kiöregedett, elhízott, maszkulin, undok, önmagát túlértékelő, ostoba, nagyhangú, trampli, férfigyűlölő, aszexuális tornatanárnő. Nevem Molnár Matild, 46 éves vagyok, suhogós dzsoggingban járok, nyakamban síppal, körmöm tövig vágva, semmi smink és ékszer, lenyalt tüsi haj, trágár stílus. 3 hetem van felkészülni, akkor lesz az utolsó dráma. Addig be kell szereznem egy susogós mackót, párnákat, h kitömhessem magam, sípot, nádpálcát, baseballsapkát, és a youtube-on keresek majd oktató videókat hogyan turházzunk-témakörben. Fejben már megvan a karakter, jó móka lesz nagyon.
Ha jól sikerül, talán indíthatnék egy blogot molnármatild nickkel.

Basszameg, esik. Hogy lesz így ma szigetkör? (Az ilyen napokat végig kell dugni. De szigetkör után a szex is jobb.)

A pszichodrámák történetében vélhetően először két sünit is ki kellett választani és be kellett hozni szerepbe. Történetesen az én játékomban múlt hét szombaton. Két hónapja járok pszichodrámára, és a második protagonista játékomban a szokásos szereplőkön kívül (pl. pár, apa, anya, testvér, érzések, stb) ki kellett választanom valakit Tódor, és valakit Boróka szerepére. És szeretgetnem kellett őket úgy, ahogy szoktam, úgy, ahogy azt a sünik szeretik. Azt hiszem, a két lánynak is furcsa lehetett, hogy sünszerepre lettek kiválasztva, de végül egész belejöttek a dologba.

Sünik a pszichodráma történetében. Ezt biztosan feljegyzik a Vadsünkrónikák.

A tegnap megkóstolt Juhász Paptag Cuvée az önmegvalósítás egészen új dimenzióját nyitotta meg előttem: a harmadik deci után kitaláltam, 3 hónapra katonalány szeretnék lenni, gyakorlóban ugrálni egész nap, meg szögedrót alatt mászkálni, alakiságot tanulni, menetelni, igazodni, jelenteni és jelentkezni, és este csak bedőlni az ágyba, és takarodó után 20 másodperccel mélyen aludni.
Egyelőre várom az FBI, netán a Magyar Honvédség ajánlatát.

Telt, testes vörösbor. Egri.
 

A női hülyeség határtalan.
De ha valaki mégsem értene egyet ezzel, akkor meg is indoklom, miért. Akkor határtalan, amikor egy férfiról van szó, elvesztenek minden kontrollt, és a józan eszüket leginkább. A legátlátszóbb hazugságot is elhiszik, mert el akarják hinni.
Szerintem minden nő előtt ismert jelenség (legtöbbünk valszeg saját bőrén is tapasztalta), hogy az addig érdeklődést mutató férfi egyszer csak, se szó, se beszéd, eltűnik, mint szürke szamár a ködben. Minden előjel, és magyarázat nélkül lelép, majd hetek, hónapok múlva bukkan fel újra, és úgy tesz, mintha tegnap beszéltek volna utoljára, esetleg valami teljesen elképesztő magyarázattal rukkol elő.

A szituáció a következő volt: 35+-os nő (gondolná az ember, ennyi idősen már meglehetős élettapasztalattal) éveken át volt egy nős-sokgyerekes férfi szeretője. A férfi fűt-fát ígért, családelhagyást leginkább, aztán - meg fogsz lepődni - az egészből nem lett semmi. A férfi egy idő után ejtette a nőt, megunta, és újabb prédák után nézett, közben esze ágában sem volt elválni gyermekei anyjától. Azonban a munkájuk révén kapcsolatban maradtak egymással. A nő időközben újabb kapcsolatba kezdett.
Bő egy év múlva egy munkahelyi összejövetelen egymás mellett álltak, elkezdtek beszélgetni. Iszogattak, beszélgettek, a férfiban felidéződhettek a régi szép emlékek, mert megint fűzni kezdte a nőt, aki eleinte kicsit ellenállt, arra hivatkozva, hogy a férfi egy éven át szart a fejére. Erre a férfi a következő magyarázattal állt elő: - Azért nem kerestelek, drága, mert egyszerűen annyira kívántalak, hogyha csak meghallottam volna a hangod, elvesztettem volna a fejem, és tudom, hogy neked már új kapcsolatod van.
Csacsi szarka nem elhitte?...

Éljen a férfi, aki annyira kíván, hogy egy évig fel sem hív. Meg az idióta barom nő, aki mindezt beszopja.
 

Még nyáron akartuk, hogy meg ne fázzon, aztán sosem jött ki úgy a lépés (meg, valljuk be, sokszor elég hideg is volt), úgyhogy megvártuk a fűtési szezont. Ráfért már Tódorra egy alapos hasmosás.
Óvatosan tettem bele a langyos vízbe (majdnem két éve fixen nem látott vizet, csak az ivótáljában), szép csendben leült, és elkezdte lefetyelni a vizet. Nem tudom, mi motiválhatta: talán arra gondolt, ha kiissza az egészet, megússza a macerát.
Aztán megadással tűrte, hogy megmossam a hasát, egy darabig azt is, hogy szárazra törüljem, a végén már elege lett, többször leszaladt a törülközőről, végén már a hajszárító emlegetésével próbáltam meggyőzni arról, még mindig jobban jár, ha én törlöm szárazra a bundáját.
A videó 6 perces egyébként, de meg lett vágva, mert az a legtündéribb rész, amikor beleül a lavórba, és lefetyelni kezd.

A diéta miatt Jägert sem ihatok, sőt, Unicumot sem, mert még abban is sok a cukor, így a feladat adott: kell keresni valami rövidet, aztán tudatosan megszeretni. Viszki felejtős, a vodkát sem bírom, a színes körömlakkoktól rosszul vagyok (ribancpia; meg amúgy is, gecisok bennük a cukor), így maradnak a különféle pálinkák. Ráadásul, a pálinkaivásnak kultúrája van, nemcsak a finomszesz+aroma 1200-ért a teszkóból-vonalon lehet gondolkodni, meg a rokonom által készített multivitamin hp-ben (=horrorpálesz), melynek két figyelemre méltó tulajdonsága van: egyrészt kiemelten magas a metilalkohol-tartalma (valamilyen általam ismeretlen megfontolásból a rézelejét is felhasználja), másrészt, hogy ilyen ízűt szoktam hányni egy-egy nagyobb elhajlás után.
A feladat tehát adott: meg kell ismerni, és meg kell szeretni a jóféle pálinkát. Ennyi ember nem tévedhet! Arccal a pálinka felé.

Első lépésként kilátogattunk tegnap a Várba a kolbász- és pálinkafesztiválra. Mi bajom lehet, gondoltam, a kolbászt szeretem (már a formája is kellemes asszociációkat ébreszt), aztán szétcsapjuk valami jóféle pálinkával, lesz Madarak koncert is (Little Richárd énekel - ki a picsát érdekel), a hideg sem lehet akadály, felöltözöm jól, aztán a fázás mértékétől függően iszom majd pulóvert, nagykabátot és tundrabugyit. Áá, jó helyre jöttünk, ennyi ember nem tévedhet, gondoltam, mikor megérkeztünk, és beálltunk a sor végére, röpke fél óra után jutottunk el oda, hogy befizethettük a fejenként 1500 forintos belépőt (gyerekjegy nem volt), amihez kaptunk egy poharat (sajna üresen). Addigra én már nagyon kívántam a pálinkát, gondolatban előre is megszerettem, elsősorban közismert hidegérzet-csökkentő hatása miatt. Igen ám, de éhgyomorra nem lehet kezdeni az ismerkedést, még a végén baj lesz, úgyhogy gyorsan befaltam egy töki pompost (kolbászosat), úgyis olvastam vmikor, ha a cukorbeteg rövidet iszik, előtte egyen vmi szénhidrátot, mert van valami vércukorcsökkentő hatása, vagy mittudomén. Ezután még sürgetőbbé vált az igény a pálinkaivásra (este fél 9 volt már, és kibaszottul fáztam), úgyhogy mondtam, mivel nem ismerem a pálinkafőzőket, kezdjük ott, ahol a legrövidebb a sor. Találtunk is egy ilyen pavilont, de ekkor történt valami. Szégyenletes és megmagyarázhatatlan incidens. A pavilon mellett közvetlenül megláttuk, hogy bort árulnak. Csak odapillantottunk, Nyuszi jelezte, ő hátha mégis inkább bort inna, én ekkor még tartottam magam, hogy pálinkázni jöttünk, bassza meg, aztán megláttam, hogy Gerét, Vylyant, Taklert mérnek. És ekkor elvesztem. Kértünk egy üveg Ördög cuvée-t. Hát, van annak valami csodálatos varázsa, hogy adogatjuk körbe a borosüveget, és abban valami elképesztően odabaszósan jó bor van. Nem is tartott sokáig. Aztán a színpad felé orientálódtunk, aranyos ez a Madarak, még a legunalmasabb rockandroll számot is feldobják valamivel, bár, amikor a Börtön ablakában c. örök klasszikusba kezdtek, akkor azért félreálltam. Két dal van, ami tábortűz mellett gitárkísérettel minden egyes táborban felcsendül, az egyik a börtönös, a másik az Ohio, és engem mindkettőtől kiráz a hideg, ha  a kezdő hangokat meghallom, rögtön azonnal el kell mennem pisilni, és vissza se megyek, amíg utoljára el nem hangzik, hogy hív a Zó-há-jó.

Szóval, megittuk a bort, aztán csak megszólalt a lelkiismeretem, hogy jaj mit tettem, ó én ostoba, hát én pálinkázni akartam, nem borozni. (Mint amikor az ember tilosban jár, nem tud ellenállni a vágynak, aztán hazafelé menet fogja a fejét, hogy jaj-jaj, ez hogy is történhetett.) Csakhogy a kuponjaink menet közben elfogytak, a Madarak is befejezte a zenélést. De nem maradtunk pálinka nélkül, a kijárattól nem messze vendégszerepeltek az olaszok sokféle Grappával, a maradék kuponokat elszórtuk arra. Hm. A magyar pálinkák biztos másfélék. Talán még jobban is ízlenek majd. Nem adom fel. Legalább addig el kell jutnom, hogy íz és illat alapján el tudjam dönteni, milyen gyümölcsből készült.

Tanácsokat szívesen fogadok. Cserébe mindenkinek ajánlom a Vylyant.
 

Lehet, hogy ez már a sok kurvázás hatása, de múlt héten, amikor sétáltam az utcán, elhaladt mellettem két biciklis (hozzá kell tenni, leginkább hátulról láttak), és odaszóltak, hogy Szia, Sünibaba!.
Meg is álltam egy pillanatra, annyira meglepődtem, én ezeket nem is ismerem, honnan tudják, hogy én vagyok a sünibaba?!
Aztán továbbmentem, és leesett, hogy nem azt mondták, hogy sünibaba, hanem azt, hogy csinibaba.
Mitagadás, jólesett.
 

(Nah, jó kis provokatív cím, aztán nem lesz benne sem szex, sem kurvák, hehehe.)

A sport egészség, a sport szórakozás! Sportolj te is! És meg is született az elhatározás, hogy kell valamit kezdeni ezzel, mivel a szénhidrátszegény diétától kezdek úgy kinézni, mint egy téli álmából nemrég felébredt sün április elején, így magamra kell szedni valamit, ha más nem, egy kis izmot, miért is ne tartozhatnék a kisportolt sünik alfajához.
Igen ám, de sportot választani a sünibabáknak azért nem olyan egyszerű. Merthogy rém lusták, nem szeretik, ha fáj valamilyük, és 9-10 óra irodai szopatás munka után már csak egy pohár borra, némi kajára, és facebookra vágynak. Küzdősport kizárva, a futást unom, az úszást is, de azt még utálom is, mert macera, fenének sem hiányzik a hideg víz, sem az öltözés-vetkőzés-hajszárítás. Marad a konditerem, gépek vagy órák. De kifogás mindig akad, az egyik terem túl messze van, a másikban rossz időpontban vannak az órák, a harmadikba plázacicák járnak (azok között nagyon rosszul érzem magam).
De egyre sürgetőbben jelentkezett az igény egy kis mozgásra, mert az egyre jobban felgyülemlő feszültséget már nem tudtam semmilyen általam ismert és gyakorolt módszerrel levezetni (úgymint kiadós bebaszás/multiorgazmus/tánc/baráti beszélgetés/rendrakás/munkára koncentrálás).
Aztán egyszer csak megláttam! És arra gondoltam, hacsak az alsó szomszéd nem nyit konditermet a nappalijában, akkor ennél közelebb nem találok termet. 5 percre van gyalog, bármikor mehetek, nincsenek kötött órák, gyakorlatilag köredzés magas pulzustartománnyal, és egy edzés fél óra alatt letudva. Mire elkezdene fájni, vagy elkezdenék azon gondolkozni, mi a faszt keresek én itt egyáltalán, mennék haza inkább lustálkodni, addigra az egésznek vége is van. Jó lesz.
Az első alkalommal állapotfelmérés volt, fel-, le-, valamint megmértek, testmagasság, testsúly, testzsírszázalék, csípő-mell-derékbőség, és célokat is meg kellett jelölni. (Ez eleinte egy kis nehézséget okozott nekem is, meg az edzőnéninek is, mivel az értékeim erősen az ideálishoz konvergálnak (meg is lepődtem ezen), és hát ő nem ehhez van szokva, hanem hogy automatikusan behúzza a lapon a fogyás-zsírégetés rubrikákat.) Mondtam, elsősorban leginkább stresszlevezetés, de ez nem volt jó válasz (ilyen rubrika nem volt, ennyit a "személyre szabott edzésprogram"-ról), választhattam a fogyás, az alakformálás, és az egészségmegőrzés között. (Olyan opciót, hogy brutális nagy cicik akkora seggel, mint a telihold, és vékony derekat hozzá, szintén nem kínáltak, sajna). (Egyébként is úgy vettem észre, az edzésprogram ugyanaz, bármelyik cél is lett kitűzve.) A testzsírmérés metodikáját nem értem, előre nyújtott karral, teljes erővel meg kellett szorítanom egy készüléket, ami egy idő után kiírt egy számot, s az lett a testzsírszázalékom. És ez ugye csökkenni fog, ha sokat edzek. Talán azért, mert egy hónap múlva már erősebben fogok tudni szorítani? Az edzőnéni egyébként sokallta, és azt mondta, itt egy remek cél, ezen egy százalékot javítani kell, hogy átkerüljek a megfelelő tartományból a jó tartományba, komolyan kell ezt venni, bizonyám. És biztatott is az edzőnéni, fel lehet kerülni a dicsőségfalra, ha 1 hónapban legalább 12x megyek edzeni, vagy ha csökken a testzsírom egy százalékot, vagy ha fogyok 10, 20, 30, 40, 50 stb kilogrammot. Nos, megvan a célmegjelölés: 60 kilogrammot szeretnék fogyni, ekkor pontosan -6 kiló lennék, de lehet, hogy a szigorú edzőnéni ekkor is elégedetlen lenne a testzsírarányommal.

Az ajtóra lila alapon sárga betűkkel ki van írva, hogy Curves. Hát oda fogok járni, tervezetten hetente háromszor. És Mjudti is oda jár, úgyhogy egymás között csak úgy beszélgetünk: te mész ma a kurvákhoz?voltál tegnap kurvázni? 

Hát így került a sünibaba a kurvákhoz egy hete. Jó helyt van ott is.

Borivási kultúrám elmondhatatlanul sokat fejlődött, mióta nem ihatok sört a brutális szénhidráttartalma és glikémiás indexe miatt. (Diétás sört pedig még sehol sem láttam, az internetet kivéve.) És mivel a diétába legfeljebb napi 1 deci sör férne bele, így inkább bele sem kezdek.
Marad a bor. Persze, a jóféle bor jó ital, régen is szerettem, de egy-két tokaji vagy egri kiruccanást nem számítva borra mindig egy nonstopban basztam el a pénzem. No de jó pap holtig tanul, időnként a borivás témakörében is.
Először is, a nyáron a strandon fogyasztott (vizezett) sört leváltotta a fröccs. A csere bevált, egy viceházmester mellett fél órát elücsörgök, ugyanazt a hatást lehet vele elérni, ráadásul jobban is oltja a szomjat. És rizlingből is iható, mert legtöbbször a lángossütőnél ez van, meg valami vörös, decije egy százas. (Ezeket szóda nélkül tisztán nyomni nem is szabad.) Aztán egyszer, amikor valami nagyon ótvar, ecetes fehérborból készült a viceházmester, bevillant, hogy ihatnám akár rozéból is. Először is, mert ha egy borász veszi a fáradságot, hogy rozét készítsen, ami bonyolultabb, mint a fehérbor, akkor talán már ért is hozzá valamennyire, és nem feltétlenül bassza el. Másodszor, mert jó. És bejött: a (száraz) rozéből készített rozéfröcss rulez! A félédes rozét készítőket pedig büntetni kéne, mininum felfüggesztettel, mármint fel kellene függeszteniük a borkészítést, amíg meg nem jön az eszük.
Aztán lehet szóda nélkül, tisztán inni a jófajta fehéret: megkedveltem az Irsai Olivért, újra felfedeztem a Cserszegi fűszerest és a Szürkebarátot, no meg a rozét, azt a legtöbb pincészet jól csinálja. (Kivéve azt az ominózus félédéset a Balatonfüredi borheteken, nem vettem észre, hogy félédes, még jó, h csak egy decit kértem belőle, azt is kilöttyintettem egy óvatlan pillanatban.) A vörösek közül pedig legjobban a testes villányi és szekszárdi fajták jönnek be (Vylyan mindent viz, aztán Bock, Tiffán, Takler, jaj, de megörültem, amikor a Stargardenen megláttam a Tiffán standot.) Azért ha az embert a barátai kihívják a cseh sörfesztiválra, vagy esetlen elmegy a Sörsátorba Mini-koncertre, akkor kicsit neccesebb a helyzet. Idén csak egyszer voltam a Sörsátorban, kérdeztem is bocsánatkérő mosollyal a fiatal pincért, miután mindenki rendelt egy korsó sört, hogy milyen borotok van. Aranyos volt, mondta, hogy bár mi alapvetően sorsátor vagyunk, de azért van bor is, elkezdte sorolni, a villányinál mondtam, hogy stop, a Mini 4 deci vörösborral is élvezhető volt.
És sokat finomodott az ízélesem, bár az ezüstök reflexek-kerek savak nekem egyelőre csak szavak, így nem is mondok ilyet, de egyre nagyobb élvezettel iszom a jóféle borokat. A Balatonfüredi borheteken újabb kedvenceket találtunk: tetszett Miklós pincészet kínálata, meg még egyé, aminek a nevére nem emlékszem, a Jásdi pincészer Randolder Cuvée-jét pedig azóta keresem, mert a legjobb szakszó rá az, hogy odabasz.
Volt itt mókás affér is: az egyik helyen ki volt írva nagfy betűkkel, hogy must kapható, vörös és fehér. És tényleg: párszáz forintért kínálta a pincészet szőke hosztesz-kislánya a fehér és a piros színű mustot. Csak néztük, hogy hát ezt meg hogy?! Végül  vettünk egy decit a pirosból, és meg is kérdeztem, tessék mondani, a piros must színe mitől piros? A kislány a "ez evidens, te pedig egy retardált, műveletlen bunkó vagy, de most tanulhatsz legalább valamit"-hangnemben válaszolt, hogy természetesen azért, mert piros szőlőből készült. Íííííi, nem is mertem több kérdést feltenni.
(A mustnak határozott meggyíze volt egyébként.)

És hát annak idején magyar szakon a diplomamunkámat a bornevek történetéből írtam, lázba jövök az olyan, azóta látott újdonságoktól, mint Samu Cuvée (chardonnay-muskotály), vagy Mustra (muskotály-tramini).

Persze az is lehet, hogy hosszú évek elkötelezett és intenzív sörivása után kicsit most savanyú a szőlő.