(Akinek nem lehet jót mondani.)

Tegnap esti sms-váltás. Én morcos, nyígós, Z-macska(=zakkantmacska)-hangulatban. Nyafogok sms-ben, hogy jajjajjaj, de rossz nekem, ráadásul nem is érzem magam vonzó nőnek (csúnya, kövér, stb.) Érkezik is a válasz sebtiben, pedig drágám te vagy a legszebb és a legkívánatosabb nő a világon, a többiek mind elbújhatnak mögötted. Mosoly, jólvan. De aztán:
- Miért, akkora vagyok, hogy el is férnének?!?

(Nem mindig könnyű velem.)

Régen ilyet nehezen mondtam ki, nehezen is gondoltam, mert van - még mindig van - egy szokásom, hogy amikor jól érzem magam, örömöt érzek, vagy mély, intenzív elégedettséget, a hülye - ám elég határozott és okos - hang a fejemben így szól: biztos? Biztos, hogy jól vagy? Biztos, hogy minden rendben? Figyelj csak, nem lehet, hogy ez itt, meg az amott mégsem teljesen okés, és valójában nem is vagy jól? És régebben végül a racionális, kritikus hang logikus észérvekkel teljesen szétlegózta a jó érzésemet, hogy tulajdonképpen nem is olyan jó nekem, kicsontozta, kifilézte, és meggyőzött, nem is reális az, hogy én jól érzem magam. Mára már sokat csendesedett, szerencsére van már más hang is a lelkemben, egyre hangosabb, egyre tisztább, de oda kell figyelnem erre a másikra, nem szabad elfojtanom, de nem is szabad túl nagy teret engednem neki. Sok oka van (volt) annak, hogy nem engedtem magamnak az örömöt. Két év önismeret után nagyjából könyékig turkálok a saját lelkemben (jó kis élveboncolás, és a legritkább esetben vagyok magammal kíméletes), már felszínre hoztam, mi minden ennek az oka. Sokat oldódott, ma már tudok és merek boldog lenni (van is miért), örömöt érezni, beleengedni magam, átélni. De érdekes, egyvalami makacsul megmaradt. Bár nem vagyok babonás - feketemacskapara, tizenhármaspara, ilyesmi - valamiféle mágikus gondolkodás maradványaként van bennem félelem attól, hogy ha kimondom, elszáll, elkiabálom. Hogy a jó dolgokat nem merem kimondani, elújságolni, mert dolgozik bennem egy hiedelem, hogy akkor elmúlik. (Ezért többnyire mélyen hallgatok május negyedikéről.)
Ma a konyhában kávéztunk délelőtt, és az egyik idősebb kolléga sóhajtva megjegyezte (én, és még egy nő ült ott rajtam kívül), hogy lányok, lányok, de jó nektek! A kolléganőm tromfolt kelletlen hangon, hogy jah, tényleg nagyon jó nekem! Én meg egyszer csak megszólaltam, hogy jah, nekem mondjuk tényleg jó. És vigyorogtam teli szájjal, és betöltött az érzés, mennyire boldog vagyok, mennyi sok öröm van az életemben, és tényleg, milyen nagyon-nagyon jó nekem. Aztán - kortyoltam egyet a kávémból, és a hang már meg is szólalt odabent. Biztos? Tényleg olyan jó? És: jaj, Úristen, kimondtam! Most mi lesz?
És az van, hogy már este háromnegyed tíz van, és még mindig jó. És azóta is jó. Nem múlt el, nem szállt el. Itt van.
Legtöbbször itt van. Bár vannak nehézségeim, nehéz pillanataim, szörnyű napjaim is, de mindezekkel együtt: boldog vagyok. (És elgondolkozom azon, vajon a blogomra is miért főként a nehézségeimről írok, arról, ami még nem, és nem arról, ami már igen. Pedig sok ilyen van. Házi feladat: írni egy posztot arról, ami jó az életem, különös tekintettel azokra, amelyekért megküzdöttem. Aztán, ha egyszer lesz bátorságom kiposztolni - nem önfényezésből - akkor majd legyen az empirikus út, és figyelem, vajon elmúlik-e attól, hogy a neten világba kiabálom. Valószínűleg nem. De ezt a lelkem egy pici része nem így tudja.)

Mostanában sokat gondolkodom az agresszióról, meg olvasok erről, ha a kezembe kerül valami jó írás. Figyelem, h mi történik az edzéseken, hogy mi játszódik le bennem, mit érzek, mit élek meg és miért. Továbbra is komoly problémát okoz, h nem merek és nem is tudok megütni mást. Kicsit sem. Finoman sem. Akkor sem, ha a partner keményebben rám szól, h üss már meg, vagy hergelni próbál, vagy kinevet. Mindegyik megesett már, amikor férfi edzőpartnerem volt (nő ritkán akad, kevesen is vagyunk, meg ők már a haladók között edzenek, sőt, néha az edző sem engedi, h nők együtt legyenek, pl. tegnap a fojtásból szabadulás gyakorlatnál.) Az említett esetek mindegyike megesett már, volt a férfi rám szólt (majdnem kiabálva, h üssem már meg normálisan), vagy az egyik feladatnál, amikor egymás hasát kellett bokszolni, egyrészt kijelentette, h ő nem fog engem megütni, másrészt, megjegyezte, h "hát, elég lányosan ütsz". Erre nem reagáltam (nem is értettem, hát hogy a fenébe ütnék máshogy, mint lányosan?), aztán kapcsolt valszeg, és hozzátette, hogy "ja, vagy téged nem lehet ezzel idegesíteni?". Akkor rájöttem, h azt szeretné, h keményebben üssem, ja, hát akkor mondja azt, és megpróbáltam kicsit keményebben, kérdeztem is, most már jó, de nem volt jó neki. Egyszer meg valaki kinevetett, amikor fojtogatás címén finoman a nyakára tettem a kezem, de egyszerűen nem megy, hiába adják ki a parancsot, és hiába adja ki agyam is a parancsot, h gyerünk, erősebben-keményebben, valami blokkol, és a mozdulatomban nincsen erő, vagy szándékosan mellényúlok, tompítok. Egyszer, ha lesz bátorságom, megkérdezem az edzőt, ő hogy szokta kezelni ezt a problémát, hátha volt már másnak is ilyen az edzésein, talán van valami jó ötlete.
Egyébként az a szép, hogy az életben is ezt csinálom, soha senkit nem bántok tudatosan biztosan nem), és bármiféle verbális támadás ér, általában ledermedek, vagy csak később észlelem, h engem betámadtak, és méltatlanul bánnak velem, vagy egyszerűen nem szólok vissza, pedig tudom, mit kellene mondanom, de hát az udvariatlanság, vagy bunkóság lenne, és hát azt nem lehet. És ez a gátlás annyira erős bennem, h még az sem írja felül, ha a másik éppen térdig tapos a lelkemben, még annyit sem mondok, hogy hagyd már abba, nemhogy kirobbanó verbális ellentámadást indítanék. És van pár ismerősöm (egyiket-másikat korábban a barátnőmnek is tartottam, tényleg nem vagyok normális), aki ezt kihasználva időről időre rajtam vezeti le a frusztrációját, beszól, bánt, kritizál, én meg hagyom. Baszd meg, van, hogy még mosolygok is hozzá! Ahelyett, hogy visszaszólnék, elküldeném a picsába, vagy egyszerűen csak otthagynám, én szó nélkül végighallgatom, esetleg még egyet és értek vele (megesett!!), vagy utána másról kezdek beszélni, próbálok mondani valami vicceset, hogy azzal engeszteljem ki. És persze, utálom, amikor ezt csinálom, nem valami kellemes szembesülni a gyávaságommal, és attól félek, hiába vagyok elszánva, hogy én ezt többé nem csinálom, valami blokkol bennem, és nem engedi, h megvédjem magam. Ezek a "barátnőim" egyébként jó fejek, néha irgalmatlanul be tudnak szólni, az öltözködésemre például, vagy arra, h szerintük hülyeség az önismeretbe járás, én meg mosolygok, hogy áá, nem is, hidd el, tök jó, vagy mit tudom én, mit csinálok, állok ott lefagyva. És elég sokáig én tényleg azt hittem, h ez normális, h ilyet lehet, h baráti, kollegiális vagy bármilyen egyenrangú viszonyban teljesen rendben van, ha valaki időnként durván vagy finomabban kritizál, beszól, és ezt nekem hagynom kell, egy részem még azonosult is vele, hogy lehet, hogy igaza van, míg persze egy másik énrészem vergődött a méltatlanság ellen, de alapvetően nem csináltam semmit, semmilyen módom nem jeleztem, h ez nekem nem jó, sőt, jópofiztam velük tovább.Bazmeg. Bazmeg, bazmeg, bazmeg. Vagy amikor tavaly egy magát terapeutának nevező nő a csoportfoglalkozásán durván a lelkembe taposott (minősített, és hülyeségeket mondott, abból kiindulva, h ő az orákulum,és ő tudja), én meg először nem is észleltem, h támadás van folyamatban, aztán lefagytam, aztán meg magyarázgatni kezdtem, h de ne nem is, végül elbőgtem magam. Bazmeg. És a következő két hétben, a következő alkalom előtt egyfolytában azon kattogtam, h ott és akkor miért nem reagáltam, miért hagytam, meg attól féltem, azért legközelebb nem ártana jeleztem, h ez nekem annyira nem volt jó. Két hétig nem aludtam rendesen emiatt, és a vége az lett, h a bejelentkező körben (vékony, elcsukló egérhangon) elmondtam, h ez nekem fájt, és azt éltem meg, hogy, és hogy arra kérem, h a jövőben ezt ne tegye. (Erre egyébként az volt a válasza, hogy ő engem nem bántott, csak én éltem meg úgy, mert nekem vannak ezzel problémáim, nem akarok szembenézni ezekkel - nos, ezt követően nem mentem többé hozzá.) Holott - és Á. barátnőm is erre biztatott - megtehettem volna, hogy amikor támad és sérteget, kikérem magamnak, felállok, opcionálisan elküldöm a kurvaanyjába, és rácsapom az ajtót, aztán jónapot, többé nem megyek. De bennem valami ilyenkor letilt, hogy azt nem lehet, nem lehetek udvariatlan, nem bánthatom, nem védhetem meg magam stb, stb.
Nem tudom pontosan, mi ez a mélyen kódolt program, ami tudattalanul fut bennem. Birkaprogramnak hívom néha, amikor hagyom, h megkötözzenek, elvonszoljanak a vágóhídra, majd fejbe verjenek, és nem csinálok semmit. Aztán a kezembe akadt Rory Miller: Konfliktus és erőszak c. könyve, ami egyébként is egy döbbenetesen jó könyv, elsősorban a harcművészeti képzés és a valódi élet-halál harc közti űrt vizsgálja, ajánlott minden küzdősportolónak, bűnüldözéssel-bűnmegelőzéssel foglalkozónak, meg bárkinek, aki szokott az agresszióról gondolkodni, meg veterán önismeretezőknek, meg mindenkinek, aki szerint a világ nem vattacukor-rózsaszín, és akkor sem lesz azzá, ha elég sokáig mantrázzuk magunknak. (Secret, vonzás törvénye-fanoknak nem.) Szóval ebben a könyvben - sok más hasznos és elgondolkoztató meglátás mellett - ír Miller arról, h tapasztalt harcművészeti oktatóként rájött, néha a tanítványokból nagyon mélyen, a tudattalanból hiányzik az engedély, hogy bánthatnak mást, h megvédhetik magukat, h üthetnek igazán erőset. Legtöbbször a férfiak is tompítják az ütéseik erejét (még akkor is, ha megkérik őket ennek az ellenkezőjére), de a nők szinte mindig, és a baj az, hogy amíg ez az edzésen teljesen rendben van, egy valódi összecsapásnál az illető életébe is kerülhet. És egyáltalán nem biztos, hogy éles helyzetben, az adrenalinkoktél hatása alatt nem jönnek elő ezek a társadalmilag mélyen és gondosan beépített fékek. Nőknél különösen. Miller hivatkozik Debra Anne Davis cikkére (a neten elérhető, én is elolvastam), ahol a nő kíméletlen őszinteséggel írja le, h megerőszakolták a saját otthonában, és kiemeli azokat a mozzanatokat, amikor nem akart udvariatlan vagy bunkó lenni, és nem adott magának engedélyt arra, hogy ellenállást tanúsítson, holott akár lehetett is volna esélye.
Szóval ez a könyv döbbentett rá, h valszeg a belső engedély hiányzik bennem arra, h lehetek udvariatlan, akár bunkó és paraszt, amikor bántanak, hiszen aki bánt, az szintén udvariatlan, bunkó és paraszt. Edzésen is a belső engedély hiánya miatt nem merek ütni (ott a külső engedély megvan a partner v. az edző  részéről, de a belső továbbra is hiányzik). Ez mélyre vezet, h miért fut az a program, hogy mindig kedvesnek, udvariasnak kell lenni, akkor is, ha a partner nem az, akkor is, ha ezzel komoly hátrányt szenvedek pl. verbális agresszió során. Nem arról van szó, h valaki véletlenül a lábamra lép, vagy megjegyzi, hogy nem tetszik neki a körömlakkom, én meg válaszul kirobbanóan agresszív és aránytalan ellentámadásba kezdek, hanem amikor valóban bántanak. Remek téma az elkövetkezendő hetekre-hónapokra. Lesz min dolgozni megint.

Ülök a kanapén megfázva, átfagyva, fűtés a maximumra csavarva (ne aggódj, drágám, éjszakára lecsavarom), és azon gondolkodom, meleg mézes hársteát igyak, vagy meleg mézes forralt bort a kengurus bögrémből. És szégyenszemre (o, tempores!) a tea fog nyerni, mert azt kisebb energiabefektetés elkészíteni.
A lustaság ma már győzött egyszer, amikor ebben az elcseszett, nyirkos, kibaszott időben, átfázva kotortam hazafelé, és már az Örsön eldöntöttem, nem veszek kenyeret. Igaz, nincs otthon, de a párom nem alszik ma idehaza, nekem meg jó lesz a pufirizs, legalább nem nő a fenekem, meg különben is, a pékség legalább 20 lépesre van a buszmegállótól, a hazaúttal épp ellentétes irányban. Úgyhogy a fenekemet magam alá húzva iszkoltam hazafelé inkább. És másfél órája ülök a kanapén, megettem egy fél zacskó pufirizst körözöttel meg paradicsommal, egy joghurtot, egy barackot, egy kis fürt szőlőt, egy csík csokit, a holnapra szánt ebédem felét, és másfél órája egy nagy szelet puha, friss kenyérre vágyom. Lehet, hogy csak a bikák (de ők biztosan) ismerik azt az érzést, amikor az ember egy ízre vágyik, ami nem elérhető, megeszik helyette minden mást, de semmi sem jó, mert az az egy kell.
Brrr. Megfázás, hidegrázás, kenyérnélküliség, egyedülalvás. Kurva alacsony lehet a rezgésszintem.

Végre egy szabad hétvége. Nincs is annál jobb, mint szombat reggel a párom mellett felébredni, tejeskávézni, netezni, aztán. amikor felébred, visszabújni mellé. Később piacra menni, bevásárolni, lángost enni (Bernyakengu kedvencét), ebédet főzni, aztán kitalálni valamit délutánra. Végre!
Ennyi idill után el is kezdhetek nyígni. Hogy azt a kurvaéletbe, Hogy én ezt hogy beszoptam. Hogy ekkora gagyi szart rég nyomtattak papírra, és az a kisebb baj, hogy papírra nyomták, a nagyobb, hogy én meg megvettem. Igaz, a bookline-on kedvezménnyel, de akkor is. Mert egy hülye konzumidióta vagyok, akit megvezetnek az Ulpius-ház hajnalban, a metrón félálomban olvasott hirdetései. Nem tudom, mi ütött belém, azaz hogy dehogynem, valljam csak be őszintén, megvezetett a könyv jó címe, meg a profi marketing. A szürke ötven árnyalata. Ilyen címmel csak jó könyvet lehetne írni. Zseniális címválasztás. Mindjárt valami komoly, kicsit elvont, borongós, mindazonáltal remek stílusérzékkel és eleganciával megírt könyvet vártam volna. Persze, tudtam, miről van szó, hogy erotikus irodalom, sőt, kimondottan BDSM-jellegű, és felkavaró, és újszerű, és botrányt kavart, de szerintem egy szoft pornó könyvet is meg lehetne így írni. Persze, akkor már gyanakodhattam volna, amikor olvastam, hogy az amerikai olvasók imádják, igaz, Vonnegutot is imádják, az pedig tényleg jó (bár lehet, nem ugyanazok az olvasók).
Megvettem, már a liftben beleolvastam, hamarabb, mint Peter Orban: A családállítás tankönyve című könyvébe, amit szintén megvettem, és elkapott valami rossz érzés. Leültem, nekiduráltam magam, hogy lássuk, biztos csak az eleje ilyen, hogy nehezen indul be, mint egy Jókai.regény, de gyerünk.gyerünk, jó lesz az. Hát, nem lett. Egy idő után eluntam, és türelmetlenségemben már csak a szexjeleneteket kerestem ki és olvastam végig, mint annak idején a nagynénémnél, de az sem segített. Ó, azok a Romana, Tiffany, Júlia-könyvek, a Harlequin kiadó puha kötéses, kék-rózsaszín-zöld színű, romantikus regénynek titulált művei. Kezdő kamasz koromban sok időt töltöttem az egyik nagynéni vidéki házában, volt cicája, kutyája, veteményese, meg halomban álltak a polcán ezek a művek. Engem már korán elkezdett érdekelni az irodalom, és mindent összeolvastam válogatás nélkül a hosszú és unalmas nyári délutánokon, ami csak a kezembe akadt. A szex is elég korán kezdett érdekelni, de komolyabb felvilágosító tevékenység és pláne igazán jó barátnő híján ráfanyalodtam ezekre a könyvekre, élénk fantáziámat némileg jóllakatták ezek, főleg a Romanát szerettem, abban volt a leghosszabb és legrészletesebb a szexjelenet, a Tiffany meg a Júlia csak szemérmesen utalt rá, a Romana addig is elment, hogy "lapos hasát csókolgatta, és haladt egyre lejjebb és lejjebb, és ... (divatos, jól hangzó női név, nem emlékszem) egyre hangosabban nyögött a kéjtől", 11-12 évesen egy ilyen szinte spontán orgazmust váltott ki belőlem (a valódit majd egy év múlva a nagynéni asztalfiókban véletlenül megtalált nyakmasszírozója; egy időben a teleshopban hirdették, remek találmány, ez jelentősen feldobta az itt eltöltött napokat, alig vártam, hogy a nagynéni kimenjen a kertbe paradicsomot kapálni). Szóval, a hosszú,kicsit unalmas nyár alatt végigolvastam több száz ilyen művet. Érzékeltem én már akkor is, hogy maga a történet gagyi, az írónő stílusa modoros, a párbeszédek erőltetettek, és még sorolhatnám, de egy-egy szexjelenet kárpótolt mindezért, mindig a közepén volt egy, amikor a főszereplő nő összejött a férfival, aztán a menetrendszerű szakítás-egy-félreértés-miatt, végül tisztázódik minden, és a könyv végén boldog egymásra találás, szerencsés esetben még egy kis szex, happy end(ing).
És hogy mi köze A szürke ötven árnyalatának a Romana-Tiffany-Júliához? Hát, hogy éppen pontosan ugyanolyan. Annyi csupán a különbség, hogy "ágaskodó férfiasság" helyett most kimondjuk-leírjuk, hogy hímvessző, esetleg kemény fasz, és lassú, érzelgős-romantikus, holdvilágnál történő egyesülés helyett most már kikötözzük a nőt, és a férfi is agresszívabb lesz. Hiába, ez már a 2010-es évek, a világvége előtt három perccel, elszaladt az idő, minden egyre keményebb, szókimondóbb a médiában, de a lényeg nem változik.  Úristen, az a modoros stílus, azok az erőltetett párbeszédek, a "magázódjunk, mert az úgy erotikusabb", a flörtölősnek-pimasznak szánt, életszerűtlen "évődések", kamaszkorom olvasmányélményeit idézik fel, igazodva a kor elvárásaihoz. "Most pedig megbaszlak, Miss Steele. Keményen". Ajajjaj. Csak nekem cseng hamisan?
Én nagyon elkeseredtem. Nem jó ez a könyv. A szexjelenetek sem. Nem lettem tőle nedves, nem izgatta a fantáziámat, és nem éreztem késztetést, hogy kivegyem a vibrátoromat az éjjeliszekrény fiókjából. Leginkább a BDSM-.jelleg izgatott, hogy hogyan lehet erről írni, finoman feszegetve a határokat (nyilván nem a mellbimnbócsipeszes-vérfolyós változatra gondolok), de hát az igencsak BDSM-lájt, hogy a határozott, kemény férfi (szinte hallom, ahogy a hitelesebb alakítás kedvéért még a hangját is elmélyíti: fordulj meg, Ana, most megdugom a szádat) kikötözi a nőt, valami álarcot húz rá (a könyvben nem szopóálarcnak hívják), és berak egy Carmina Buranához hasonló zenét, miközben meglegyinti korbáccsal, aztán meg megdugja. Először gyorsan, aztán lassan, aztán megint gyorsan, így "kínozva" a nőt. Nahát.
Szóval, csalódott vagyok.Többet, mást, jobbat vártam. Hogy jön valaki, aki megmutatja, hogyan lehet jól írni a BDSM-ről, úgy általában a szexről, nem elmenve sem a vulgáris irányba, és nem engedve a modoros klisék csábításának. Elismerem, erről nehéz jól és hitelesen írni. Azt hiszem, nekem sem menne. Csinálni jóval egyszerűbb, magától értetődőbb. Szóval írjon erről a témáról jobbat, aki tud. Én nem tudnék. (Marad a gyakorlat.) De akkor is. Csalódás volt, De nice try, kétségkívül. Better luck next time.
Egy jó megoldás van a könyvben, ez vitathatatlan. Szerintem legalábbis. A végén már csak arra voltam kíváncsi, hogy oldja fel az írónő a helyzetet, mi lesz a végkifejlet. Legalább nem az, hogy végül a férfi is beleszeret a nőbe, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Az egészen ügyes ötlet, hogy a nő egyszer csak normális szexre is vágyni kezd, pl.hogy ő is megérinthesse a férfit, aki azonban erre nem képes, vagy legalábbis nem akarja. Sőt, ha jól értettem, azt mondja, ez csak az előszoba volt, a kóstoló, hogy az igazi BDSM ott kezdődik, ahol az ő orgazmusuk véget ér, és prezentálja is a kis hölgynek, milyen az, amikor tényleg keményen elverik, nos, ez annyira már nem is funny, a kis hölgy sírva menekül. És rájön, hogy ő ebből mégsem kérne. Remek és hiteles megoldás Ana. az irodalom szakos, de ennek ellenére ostobácska, kezdő szűzlány esetében.
Nem tudom, a folytatás miről fog szólni.Talán A sötét ötven árnyalatában a főhős, a keményfiú elmegy önismeretbe, csoportterápián vesz részt, ahol ráébred, mégiscsak Anába szerelmes, és sok-sok kemény önismereti munka után megengedi neki, hogy a nő is megérintse, utána esetleg elveszi feleségül. Ja nem, még nem, lesz egy harmadik kötet is. Vagy a második kötetben jön a femdom? Ana szerelmi csalódásában bosszút esküszik, fájdalmát a többi férfin veri le, bárokban félrészegen elcsábítja, a hotelszobában az ágyhoz kötözi őket, kovászos uborkát dug a fenekükbe, majd angolosan távozik. Nem fogom megtudni, hacsak valaki el nem meséli.

Tiltakozom az ellen, hogy rossz könyvek jó címet kapjanak! Ez a fogyasztó tudatos félrevezetése, megtévesztése, és gyakorlatilag büntetőjogi kategória. Én meg törhetem a fejem, kinek ajándékozzam tovább a könyvet, mondjuk karácsonyra, akinek tetszene (és aki nem olvassa ezt a blogot).

Már megint nem túl aktív az online-életem, blogolni se blogolok, pedig annyi téma lenne, de nehéz elkapni, szavakba önteni. Amikor jól vagyok, akkor azért, mert ahhoz nincs nagyon mit hozzátenni, amikor meg nem jól, akkor azzal vagyok elfoglalva, és mondjuk sajnálom magam, vagy ezerrel azon agyalok, hogy már megint mi a fene van. Meg néha úgy gondolom, valójában nem történik semmi velem, legalábbis olyasmi nem, amit megosztani érdemes, mert a lelkemben történik sok minden, de hát elég murisan nézne ki mondjuk a Facebookon, hogy "asztrológián ARMC-számítást tanulok", vagy "kurva nagy katarzis családállítás után", vagy esetleg "a mai Krav Maga edzés mérlege: három bazi nagy lila folt, és a felismerés, hogy komoly agressziós problémáim vannak". Ezt a blogot mostanában azért írom, hogy hírt adjak arról, mi zajlik bennem, mit hogyan élek meg, és ez nem könnyű téma. Mármint írni róla.
Nah igen, az agresszió. Írtam már, hogy az agressziós problémáim felismerése és az ennek kezelése iránti igény vitt el a Krav Maga edzésre. Azt gondoltam, ezt nem lehet kizárólag szellemi-lelki síkon megoldani, meg kell tapasztalni a testi, fizikális vetületét, aztán megnézni, mi van mögötte. Nos hát. Én akartam a szembesülést, hát meg is kaptam. Amikor tanuljuk az egyenes ütést (én még csak azt tudom), meg a taposórúgást, mondjuk, akkor még nincs is semmi baj. Az edző megmutatja, én jól-rosszul utána csinálom, ő kijavít (én ettől kicsit rosszul érzem magam, nesze neked, megfelelési vágy), aztán jónapot. De aztán jön ugyanez párban. Vagy hármasban. Mondjuk, ketten vagy hárman rám támadnak, én meg védekezzek. ahogy tudok. Remek technika például az egyik támadót nekilökni a másiknak, aztán a harmadikat püfölni, amíg az előző kettő magához nem tér, és újra támad - elméletben. A gyakorlatban egy idő után brutális tehetetlenség-érzés és pánik tört rám, hogy nem tudom megvédeni magam. Már indult bennem a sírás, amikor az edző lefújta. De a legdurvább akkor történt, amikor először kesztyűt húztam (rózsaszín bokszkesztyűt vettem egyébként) itthon a párommal, hogy teljesen szoft körülmények között kipróbáljam, hogy is megy ez nekem. Küzdőállás (tévére-virágokra vigyázunk),és hajrá. Bumm, egy találat egy arcomra, kesztyűben, persze, nem is fáj igazán, de basszameg. Aztán bumm, egy másik. Én feltartom a kezem, védem a fejem, szabályosan, ahogy tanultam, próbálok én is támadni, és erre bumm-bumm-bumm, egyszerre három találat. És eluralkodik rajtam a pánik, megindulnak a könnyeim, no nem a fizikai fájdalomtól (az elhanyagolható), hanem a tehetetlenségtől, hogy nem tudom megvédeni magam. Elhatároztam, nem hagyom, hogy ez az érzés elvigyen, mint ahogy kisebb koromban mindig, amikor bántottak, nem ülök le sírni,és nem adom fel, hanem küzdök tovább. Újra felálltam, pozicionáltam magam, védekezek, ütök, és bumm-bamm, megint. És akkor már nem volt megállás, a gyomrom összeszorult,és mélyről, valahonnan gyomorból, vagy még mélyebbről kitört belőlem a zokogás.Annyira, hogy összegörnyedtem, letérdeltem, és rázott-rázott a sírás. Jó 20 percbe telt, amíg össze tudtam szedni magam, és fel tudtam állni. A rossz érzés a gyomromban napokig megmaradt utána. Még jó, hogy ez nem az órán történt.
Ezo-spiri guru kolléganő rögtön azt mondta, bizonyára előző életből jött, hogy agyonvertek, ezt élem át újra ilyenkor, én meg néztem nagy tanácstalanságomban, hogy ezzel mit kezdjek. És egyszer csak bevillant, mi is történik valójában ilyenkor velem. Soha életemben nem voltam képes megvédeni magam, ha bántottak (verbálisan), nem tudtam kiállni magamért, megvédeni és betartatni a határaimat. Csak nyeltem és nyeltem tehetetlenül,kiszolgáltatottan (nem véletlenül a gyomromból jött a sírás). Ezért reagáltam ilyen túlzóan, oda nem illően a szituációra. 30 év lenyelt tehetetlensége, kiszolgáltatottsága mozdult be. Órán még nem kesztyűztünk, egyelőre nem is bánom. Elég egyenlőre a sok rávezető gyakorlat, amikor a pajzsot ütjük meghatározott ütés-rúgás kombinációban, kifáradásig. És a végén már nincs erőm, hogy emeljem a lábam, mégis érzem, hogy nem sikerült kiadnom az összes agressziót, a feszültség egész este ott marad a gyomromban, nem erősen, csak mintha egy pillangó repdesne benne. (Tudom. ezt a metaforát mások a szerelem érzésére használják, elnézést érte, de nekem olyankor egészen más testtájékomon verdesnek a pillangók.)
Tudom, az is megoldás lenne, hogy belássam, ez nekem nem megy, és hagyjam az egészet a picsába. (Javasolták is már.) De nem nekem. Az én megküzdési stílusom más. Catfight, ahogy a párom hívja, amikor találok egy problémát, elakadást magamban, és addig nem nyugszom, nem hagyom abba, amíg fel nem oldom, át nem dolgozom. És bízom benne, hogy most is ez lesz. Addig nézek újra és újra szembe ezzel a problémával, amíg meg nem tudom oldani, amíg nem tudok másként reagálni. Amíg ki nem mosódik belőlem 30 év tehetetlensége, és amíg elérhető viselkedési mintává nem válik számomra az, hogy meg tudom védeni magam. Nyilván, nem éles támadás esetén, egy utcai szituációban. Adja az ég, hogy ilyen soha ne legyen. De edzőteremben, kipárnázott, kibiztosított szituációban igen. Nem az kell, hogy hülyére tudjam verni az ellenfelet. Nyilván, ezt soha nem fogom tudni,és ezt nem is akarom. Azt viszont igen, hogy támadásra (érkezzen az akár verbálisan, vagy bokszkesztyűben) ne az legyen az egyetlen automatikus és elérhető reakcióm, hogy összeomlok és sírok. És bízom abban, hogyha ezt mondjuk az edzésen meg tudom élni, akkor lesz visszacsatolás lelki síkra is. És fordítva. Nagyon nem könnyű. De kitartok - egyelőre.
Azt is hallottam már, ne használjam pszichoterápiának a küzdősportot. De én azon gondolkozom, az a 16 éves kamasz fiú aki nyüzge, vékony, és azért megy oda, hogy erőre és jó kiállásra tegyen szert, egy kicsit megférfiasodjon, az nem ezt csinálja? Vagy a kigyúrt, aki úgy adja ki az agresszióját hetente kétszer, hogy a pajzsot üti kifulladásig, az vajon nem azért megy, mert - tudattalanul - érzi, az agressziójával van dolga? Nem biztos, hogy ezt mindenki így éli meg,ez általában csak annyi, hogy eljárok edzeni és élvezem, de szerintem a tudattalan motiváció általában ugyanaz. Valamilyen aspektusból dolgom van az agressziómmal, integrálni akarom, kezelni akarom. Legfeljebb nincs mögötte tudatosság. Azt figyeltem meg (legalábbis abban a csoportban, ahova én járok, és oda általában nem lelkizős-önismeretezős emberek járnak), hogy aki az edzéseken dolgozik az agresszióval, az életben jóval kevésbe agresszív. Mert integrálni tudja a küzdősporton keresztül. (Nagyon-nagyon sokat adott nekem Rüdiger Dahlke: Az agresszió mint esély c. könyve.)
Viszont ezeket a nehézségeket leszámítva az edzéseket egyre jobban élvezem. Új oldalát fedezem fel a személyiségemnek általa. Ráébredek, hogy amit eddig élből elutasítottam, az vonzó, érdekes és izgalmas. Majdnem azt írtam, izgató. És ez nem is meglepő. A küzdősport a marsikus energiákkal dolgozik, a vénuszi erők pedig amúgy is túltengenek bennem. Mondhatni, az a terület, ahol én igazán otthon vagyok. És a mitológiából tudjuk, hogy Mars és Vénusz gyermeke Érosz, És Harmónia. (No meg Phobosz és Deimosz, de ez már egy másik téma.)

Rám brutálisan hatott. Feldmár idézi a Szégyen és szeretet c. könyvében a szerzőt, én meg az egészet:

"Egy Jean Améry nevű francia zsidó a II. világháború alatt harcolt a Gestapo ellen, és elkapták. Túlélte a háborút, de mikor elkapták, megkínozták. Pár évvel később, mielőtt megölte magát, írt egy könyvet az öngyilkosságról. Meg akarta írni, nehogy valaki azt higgye, hogy ő azért öli meg magát, mert megőrült, hogy elmebaja van vagy elmebeteg. Egy gyönyörű könyvet írt, igen jól fejezte ki magát, és tulajdonképpen racionálisan bebizonyította, hogy számára nem volt más kiút. Két okot adott. Mind a kettő ugyanabban a pillanatban keletkezett. Amikor egy férfi lefogta a bal karját, egy másik lefogta a jobb karját, és egy harmadik jött felé, aki a szemébe nézve mosolygott, majd amikor közel került hozzá, teljes erejéből a gyomrába bokszolt úgy, hogy ő nem tudott lélegezni; abban a pillanatban megváltozott az, ahogy ő a világban élt. Soha többé nem tudott úgy élni, mint azelőtt. Miért? Mert - azt mondta -, amikor belenézett annak a férfinak az arcába, aki felé tartott, nem volt a férfin semmi jel. Nem volt megbélyegezve a homlokán, mint Káin. Úgy nézett ki, mint bárki más. Attól a pillanattól kezdve akárkire nézett, nem tudott bízni az emberekben. Úgy érezte, hogy bármelyik pillanatban a legfinomabb és a leggyöngédebb arc mögül is előjöhet egy ember, aki ezt meg tudja vele tenni. Hogy kínozni tudja. Elvesztette a bizalmát az emberiségben,
A második ok az volt, hogy a háború után Párizsban az utcán sétálva - meg később egy-két étteremben és moziban - meglátta az egyiket, másikat vagy a harmadikat a három ember közül, akik őt kínozták. Nézték a filmet. Ettek. Jártak az utcán. És soha nem kellett senkinek elszámolni azzal, amit vele tettek. Tehát a második problémája az volt, hogy a világban, amiben ő él, nincs igazság. Nem lehet számítani az igazságra, nem lehet számítani arra, hogy az ember megbízhat valakiben. Végül azt mondta, hogy ha az élet ilyen játék, akkor köszönöm szépen, én nem akarok játszani."
(Feldmár András: Szégyen és szeretet, Jaffa, Bp. 2008., 69-70.)

Azt hiszem, "kicsiben" sokszor ez történik. Nem durva testi kínzás, nem lelki megnyomorítás, csak kisebb-nagyobb bántások, megszégyenülések, és a lelkünkben elrakódik, vastag, merev réteget vonva a bizalom köré. És így élünk, sokszor még csak nem is tudva róla, hogy legbelül ez van, ez történik, ebből reagálunk. Néha esetleg generációkon át.

Hiányzik a drámacsoport. Két éve minden ősszel, amikor beköszöntött a szeptember, és meghozta az első hideget, ízelítőt abból, ami lesz, én felöltöztem kényelmes ruhába, és útnak indultam a pszichodrámacsoportba. A fejemben kavarogtak a témák, mivel szeretnék dolgozni (szégyen, félelmek, düh, esetleg kapcsolati nehézségek), és tudtam, h jó helyre megyek, jó kezekben leszek. Olyan volt mindig, mintha hazaérnék kicsit, tudtam, hogy Andreában tökéletesen megbízhatok, hogy nyugodtan a kezébe tehetem a lelkemet. És amilyen a vezető, olyan a csoportja - a csoportban is ugyanezt az elfogadást, szeretetet tapasztaltam. Persze, nem könnyű megnyílni idegenek előtt,legbelsőbb félelmekről nyíltan beszélni, azt hiszem, senkinek sem az, de nekem különösen nehéz, mivel a szerethetőség, a helyem a csoportban életem egyik fő témája. De azt tapasztaltam, hogy minél őszintébb vagyok, minél többet teszek bele a csoportdinamikába, annál többet vehetek is ki belőle - tehát, bár eleinte nehéz volt, de végül nagyon sokat adott, hogy a legkellemetlenebb érzéseimről is nyíltan tudtam beszélni, sőt, protagonista játék során dolgozni velük. És ez hiányzik nagyon, hogy ott teljes mértékben önmagam lehetettem, levehettem a maszkjaimat, adhattam azt, ami van, és elfogadást tapasztaltam, sőt kiderült, hogy a velem szemben ülőnek is éppen ez a problémája, csak nem akarta mondani, de milyen jó, hogy én kimondtam, mert tud hozzá kapcsolódni, és benne is oldódik ezáltal.
Sokat gondolkozom azon, vajon mennyire játszunk szerepeket az életünkben. Illetve azt, hogy mások mennyire játszanak, nyilván nem tudhatom, így csak a magam nevében beszélek. Kezdetben vala a teljes önmegtagadás. Megpróbáltam eljátszani, hogy ááá, én nem is szorongok, nincs is bennem szégyen, és kurva laza vagyok, az érzéseimet meg sarokba rúgtam eközben, gondolván, ha jó erősen nem veszek róluk tudomást, akkor majd nem is lesznek. Hát, nem jött be. Aztán jött a felismerés, a szembesülés, hogy ez van - de nyilván, nem akartam ezt érezni. Hogy jó, oké, feszült vagyok, ideges, dühös, szorongok, mittudomén, de jó lenne nem ezt érezni, szűnjön már meg végre. A következő lépés az elfogadás - ezt két éve tanulom. Minden egyes drámaóra úgy kezdődött, vizsgáljuk meg, milyen érzés vagy érzések vannak bennünk, aztán azt, hogy mit gondolunk erről, és ha ez egy minősítő, ítélkező gondolat, akkor cseréljük le elfogadóra. Elfogadom, h ezt tudom érezni. És ami a drámacsoportban olyan nyilvánvaló, azt az életben jóval nehezebb tetten érni. Mert jön egy helyzet, én megélek egy nehéz érzést (szégyent, fájdalmat, félelmet, ami tetszik), és sokszor még mindig belép az automatikus, 28 éve futtatott program, hogy a picsába, nem akarom azt érezni, na, majd úgy teszek, mintha nem, és jól becsapom magamat, na meg a környezetemet, hátha elmúlik, közben meg teljesen hiteltelenné válok. Azt tapasztalom, hogyha merem magam beleengedni egy érzésbe - a fájdalomba például - akkor szinte teljesen eggyé válok bele, teljesen megélem, annyira fájok, amennyire csak fájni tudok, akkor szinte már nem is fáj. Vagy egyszer csak elmúlik, vagy nyugalom lesz bennem. Ha beengedem a fájdalmat, sokkal kevésbé fáj, minta próbálnám elkerülni, megúszni, elnyomni. Az egyik legjobb barátnőm ösztönösen ezt csinálta, amikor a hátát tetoválták. Azt tapasztalta, hogyha befeszül, és próbál nem fájni, akkor elgyengül, remegni kezd, és az ájulás szélére kerül. Ha azonban figyel a légzésére, és tudatosan beengedi a fájdalmat, akkor kibírja. Nekem ez nagy tanítás, mert én abban hiszek, hogy ezt kell csinálni lelki síkon is. Persze, nem könnyű. Ki a fene akar fájni? Arra törekszem, hogy tudatosan leépítsem az elhárító mechanizmusokat, az "áá, nem is", vagy a "nem szeretném ezt érezni"-t. Ehhez éberség kell, hogy tettem érjem magam, amikor ezt csinálom, és ha elborít egy nehéz érzés, tudatosan rakjam bele magam, éljem át, égessem át magamon, amíg el nem múlik, amíg nem oldódik. Sokszor sikerül már.
A következő lépés aztán, hogy kimondom, ami bennem van.Nah, ez szokta aztán a legtöbb kalamajkát okozni. Nem nekem - én általában ki szoktam mondani a bennem lévő nehéz érzéseket. Hanem a külvilág reakciója! Sokszor nem tudnak mit kezdeni vele, vagy jön a "nem kellene ezt érezned", "ne érezd ezt, érezz valami mást", és egyéb, számomra teljesen abszurd gondolatok. Nem mellesleg az ún. pozitív gondolkodást hirdető könyvek gy része is ezt javasolja, hogy legyél tele jó érzésekkel, sőt, az Erő c.könyvben (ajándékba kaptam) egyenesen az áll, hogy változtasd meg az érzéseidet, és akkor majd megváltozik az életed, ajajaj. Egyszer írok majd erről külön, annyira kiakadok az ilyesmiken, mert hát, az érzéseket nem lehet megváltoztatni! Tudatos döntéssel, hogy na, én akkor mostantól nem fogom ezt érezni, és akkor majd jó lesz, hát ilyet nem lehet! Ez egyenes út az elfojtáshoz, annál rosszabbat én meg el sem tudok képzelni. Az érzéseket csak elfogadni lehet, megélni őket, integrálni őket, és akkor majd jó lesz, persze nem azonnal és rögtön. Na ja, az önismeret nem kínál instant boldogságot, ezért nincs is helye a "még ma megváltozik az életed" címkéjű topikok között. Szóval, a kimondás. Számtalanszor előfordul, hogy kimondom egy helyzetben, pl., hogy most félek, és erre az a reakció - pusztán jó szándékból, persze - hogy ne félj, vagy nem kellene félned. Vagy pl.megismerkedem valakivel, aki észreveszi és visszajelzi, hogy feszengek. Mondom, hogy ez valóban így van, de ez nem neki szól, ez nem róla szól, én nehezen oldódó típus vagyok, erre az illető azt mondja, de ne legyél nehezen oldódó típus. Aha, ja, Köszi. Ez eddig nem jutott eszembe. Tudom, hogy jó szándékból, persze. Mindig jó szándékból,és ezt (kivételesen) cinizmus nélkül mondom. Szóval a külvilág sokszor nem tud ezzel mit kezdeni. Azt hiszem, a hárító manőverek össznépi szinten élnek, és ez a társadalmilag elfogadott norma. Félreértés ne essék, én nem valamiféle megvilágosodottként, kívülről mondom ezt, sokáig én is ezt csináltam, és ha nem vagyok kellően éber és tudatos, a mai napig automatikusan belecsúszom az elfojtásba, a tudomásul nem vételbe.
A végső lépés pedig, hogy "elfogadom, hogy ezt érzem, de már nem az érzésből cselekszem". Hű, ez milyen nehéz! Hogy rendben, elfogadom, hogy félek elmenni egy új csoportba, és ezzel a félelemmel együtt elmegyek. Azt tapasztalom, ha elfogadom az érzést, és ami mögötte van, ami okozza, akkor már nem bénít meg. Van, hat, de tudok másként cselekedni. Fogom a félelmemet, és együtt elmegyünk. Vagy beengedem a fájdalmat, fájok, fájok, fájok, aztán egyszer csak kioldódik, vagy a részemmé válik, vagy lesz vele valami, és egyszer csak rendben lesz. Néha csak nagy sokára.
Az a helyzet, hogy eredetileg a szerepjátszásról akartam írni, de elvitt az érzelmek elfogadása és megélése. Persze, ez is a része. De most felébredt a párom, megyek bújni, úgyhogy majd máskor folytatom.

Hogy minél tovább és minél elevenebben őrizzem a malagai emlékeket. Hát így nyaralt a sünibaba, aki mostanában vörös csíkos, kis testű macska is. Jó ez az önismeret. Egyszer majd leírom, hogyan lettem macska, de most nincs lelkizés ebben a posztban, hanem csak a nyaralás.
Milyen jó volt hétfőn hajnalban fél négykor kelni, mert ötre már kint kellett lenni a repülőtéren. Álmosan taxiba ülni, hunyorogva nézni a reptér 24 órás neonfényeit, a duty free shopot. Milyen jó volt a felszálló gép ablakából látni a felkelő Napot, és érezni azt az érzést, amikor a gép kievickél a kifutópályára, nekilódul, én az ülésbe préselődöm, aztán egyszerre gyomorszorító és fantasztikus élmény, amikor elemelkedik a földtől. Nem repültem még sokszor, talán ezért is hat rám ilyen erősen, de mindig megkönnyezem a felszállást. Persze gondosan elfordulok az ablak felé, úgy teszek, mint aki nézi a tájat, de nagyon meghat, és úgy élem meg, mint egy csodát. Aztán látni a várost magam alatt, és később nem marad semmi más, csak a kék ég, meg a felhők, aztán jóval később megint hegyek, városok és a tenger, és a gép ereszkedni kezd. Aztán az a pillanat, amikor egyre közeledünk a földhöz, már mindjárt elérjük, és az is meghat, amikor érzem, hogy (finoman vagy kevésbé) földet ér a gép, aztán erős fék, és egyszer csak megállunk, immár jó messze az otthontól. Ha sokszor repülnék, biztos meg se kottyanna, de ez volt életem második repülőútja, és annyira lekötött, hogy a három órás út alatt nem is olvastam, csak néztem ki az ablakon, meg egyszerűen csak voltam.
10 órakor megérkeztünk Malagára, a repülőtérre legalábbis, és buszt kerestünk, amivel eljuthatunk a szállodába. Időnk volt, mint a tenger, hiszen a szobát kettőkor tudtuk csak elfoglalni, így menet közben beültünk reggelizni és kávézni egy kávézóba az aréna mellett. Teljesen véletlenül böktem rá az étlapon egy szendvicsre, pirítós olívaolajjal és paradicsompürével, meg kell keresnem majd a neten, hogy csinálják a spanyolok ezt a paradicsomszószt. Végül megérkeztünk a szállodába, leraktuk a csomagot, és elmentünk sétálni a tengerpartra, mert még mindig rengeteg időnk volt kettőig. Erről nehéz közhelyek nélkül írni, víz, tengeri szél, sós pára, pálmafák, tengerparti sétány, forró homok, tűző nap. És az érzés, hogy 4 napig itt leszünk.
Délután rövid alvás (szieszta), aztán tengerpart, este városnézés, vacsora, tapas, mert azt meg kell kóstolni, aztán kissé beborozva hazaséta a szállodába.
Másnap megint koránkelés - ilyenkor mennyire nem zavar, bezzeg, amikor dolgozni kell - gyors reggeli (olívaolajas-paradicsomos pirítós), aztán sietni kell, mert 9-re hozzák a bérelt autót, amivel kirándulunk Granadába. Nos, csak fél 10-re hozták, valamit akkor megsejtettünk abból, hogy az Európa legprecízebb és pontosabb népe-címet okkal nem a spanyoloknak ítélték meg, de sebaj, irány az Alhambra, aztán Granada belvárosa, ott ebéd, 10 euróért 10-féle tapas, ketten is alig bírtuk megenni, és mivel nem találtuk a parkolóházat, ahol az autót hagytuk, Granadát jóval alaposabban körbejártuk, mint amennyire eredetileg terveztük.
Szerdán reggel visszaadtuk a bérelt autót (a férfi fél 10-re ígérte magát, 10-re érkezett meg), aztán gyalog bejártuk Malagát, az erődöt, a katedrálist, és megkóstoltuk a híres, édes bort. Egy helyen szódával,jéggel, citromkarikával adták, nekem úgy jobban ízlett, el is neveztem malagafröccsnek,  nem tudom, a helyiek minek hívják, mindenesetre sokkal üdébb, és kevésbé émelyítő, mint a bor magában. Aztán sürgősen áttértünk a száraz borokra, teljesen más ízvilág, mint az itthon megszokott, de nagyon kellemes. Aztán séta, séta, séta, eltévedés,séta, bor, séta délutánig, aztán tengerpart megint, és este séta, meg vacsora. Csütörtökön ugyanez, séta bor, kebab pitában, mert kevés eurónk maradt, borozó a macskákhoz (Los Gatos), két sarok múlva a Két Macskához (Dos Gatos), este séta tengerparton. Úgy látszik, nagy kultusza van a tengerparton futásnak, még este fél 10-kor is rengetegen futottak -igaz, ott akkor kezd sötétedni, viszont reggel fél 8 felé lesz csak világos- és a sétány mellett vas sporteszközök, olyanok, mint a mászóka, hasizompad, combgép, karkitolás, az ember a saját súlyával dolgozik, a futók megállnak, csinálnak pár gyakorlatot, aztán futnak tovább, mindez tisztán, jól karban tartva.Egyik reggel mi is kimentünk sportolni, de aztán nem erőltettük, mert több a napi több tíz kilométer séta elegendőnek bizonyult.
Aztán pénteken megint koránkelés, gyors reggeli, már 7:20-kor ott toporogtunk az étterem előtt a szállodában, ami csak fél 8 után 5 perccel nyitott, mókás volt, amikor a spanyol pincér mutogatva magyarázta, hogy csak fél 8-kor nyitunk, fő a pontosság, utoljára olívás-paradicsomos pirítós aztán irány a reptér.
Búcsú Malagától.

Hétfő délelőtt ülök az ágyban, ölemben laptop, kezemben tejeskávé, kengurus bögrében. A Nap besüt (alig látom tőle a monitort). Még két napig vagyok szabin, aztán szerdán nincs tovább, kisminkelem magam, felveszem az elegánsabb szoknyámat, félreteszem a szaladgálós papucsot, és irány a munka. A bőrömön még őrzöm Malaga barnaságát, még járhatok szandálban és szoknyában - remélem, minél tovább, mert amikor először kell zárt cipőt és hosszú nadrágot venni, akkor visszavonhatatlanul elmúlt a nyár. Szívszorító. Régen sosem sajnáltam, amikor véget ért a vakáció, bizonyára, mert iskolásként volt belőle elég, két és fél hónap hosszú idő. De most, mióta felnőtt életet élek, dolgozom, és fizetett szabadságom van, több körös egyeztetéssel a főnökkel, hogy mikor szeretnék menni, alaposan felértékelődött az a két hét. És szívszorítóbb utána. De nem temetem még, van két napom. Igaz, nem Malagában, hanem a lakótelepen a svéd bútoráruház mögött, de szeretek itt lakni. Szeretek úgy ébredni, hogy nem az óra csörög, hogy besüt az ágyba a Nap, szeretem, hogy a fejemre kell húzni a takarót, mert a tükör az ablakkal szemben élesen veri vissza a napfényt, és szeretek tejeskávéval visszabújni az ágyba, felcsapni a laptopot, idevenni egy könyvet, és egy kicsit még nem elkezdeni a napot.
Megtanultam ezen a nyáron értékelni azt, ami van. Valahogy korábban mindig csak a hiányaimat láttam, ami még kéne, ami nincs, és ami nehézség. Aztán - nem is tudom, mi történt - egyszer csak átkattant valami a fejemben, és elkezdtem rálátni arra, mennyi minden jó dolog van az életemben. Mennyi szépség, jóság, öröm, amit eddig vagy nem láttam, vagy magától értetődőnek vettem. Tanulom élvezni az életet, a jelen pillanatot, azt, ami van. Hogy igen, valóban szívszorító hazarepülni a nyaralásból, és belegondolni, hogy jönnek a hétköznapok, de basszus, hát ezeket a társammal töltöm, szeretetben, intimitásban. És inkább ezer hétköznap vele, mint egy hónap all inclusive nyaralás a világ bármely pontján - nélküle. És reggelente öt óra tíz perckor kelek, és sokszor hétvégén is dolgozom, de van bejelentett munkám, fizetésem, és fizetett szabadságom, a munkámat is sokszor szeretem, a kollégákat is (általában), és hát, ezzel keresem meg a pénzt arra, hogy éljek, hogy nyaralni mehessek, hogy tanfolyamokra járjak. Sok minden hiányzik az életemből. Kertes ház, kutyamacska, több szabadidő, és jóval több önbizalom, majd 2-3 gyerek, de sok mindenem megvan, és lehet, hogy a többit is megadja idővel az élet, Kicsit el is szégyelltem magam, hogy eddig ezt nem láttam, nem értékeltem.
Olyan jó lenne, ha ebből a feltöltekezésből, életszemléletből minél többet meg tudnék őrizni, és még november végén, a ködös-csípős hajnalokon, amikor a Nap nem süt már be az ablakon, és az órára ébredek öt óra tízkor, még akkor is maradna bennem valami ebből az örömből. Kengurus bögrém például akkor is lesz.

Hétfő délelőtt ülök az az ágyban, ölemben laptop, kezemben tejeskávé, kengurus bögrében. A Nap besüt (alig látom tőle a monitort). A héten egyedül vagyok szabin, ami nem rossz, mert van időm magamra (edzés, kozmetikus, meg ami jólesik, pl. heverészni az ágyban reggel tejeskávéval), aztán jövő héten - már kettesben - megyünk Malagára. Hű, de várom! És remélem, jó idő lesz, de hát miért ne lenne, nagyon délen van, ott szeptemberben még kánikula van. Egyszer már jártam így, Bulgáriában voltunk szeptember elején, áá, ott olyankor még nagyon meleg van-felkiáltással, aha, egész héten esett, egyszer fürödtünk a Jeges (lánykori nevén Fekete-) tengerben, én még életemben nem pókereztem annyit, mint azon a héten a szálloda halljában, pisztáciahéjban játszottunk, jól jött az all inclusuve ellátás, vertük befele a vigaszsöröket délutánonként. De Malaga jóval délebbre van! A weather channelt egyelőre nem mertem megnézni. 4 napunk lesz, és nem is tudom, mire vágyom a legjobban: tengerparton heverészni, délig ki sem kelni az ágyból, kirándulni, ücsörögni egy jó kis borozó teraszán, szóval ennek mind bele kell férnie, intenzív nyaralás lesz. De már ezt is szeretem, ezt a ráhangolódást, átgondolni, mit viszek, mit kell addig kimosni, mire lesz szükség, fényképezőgépet előrekeresni, este a neten malagás videókat nézni.
Bármilyen lesz, jó lesz. Szabin lehetek, nyaralni mehetek, azzal a férfival, akivel a szerelem mellett (közben) az intimitás egyre mélyebb rétegeit tapasztalom meg. Olyat, amiről még csak nem is álmodtam.
Mit tudtam én két éve, mi az az intimitás! Összekevertem a szexualitással, azt hittem, a valódi intimitás az, amikor fergeteges a szex, jól megdug a párom, és az orgazmus után befordulok aludni,ő meg van olyan jó fej, hogy ezt hagyja. És közben - ma már teljesen nonszensz - azon dolgoztam, h érzelmileg a lehető legfüggetlenebb maradjak. Párkapcsolatban! Mert azt gondoltam, ha érzelmileg nem engedem magam bele, akkor nem fog fájni, akkor nem sérülhetek, nem leszek kiszolgáltatott. Hát, jól becsaptam magam. Azt játszottam, h erős vagyok. Jól megtanított rá az élet, hogy valójában nem vagyok az. A veszteség kettős volt: nem engedtem meg magamnak, h igazán kötődjek, ráadásul, amikor véget ért, éppen úgy fájt. Iszonyúan. Még most is álmodom ezzel néha. Megtanultam, hogyha nem élem meg az érzéseimet, ha elfojtom őket, vagy simán csak nem veszek róluk tudomást, akkor is hatnak, fájnak, ott vannak. Korábban mindent megtettem, hogy ne kelljen fájni. Elfojtás, tudomásul nem vétel, pozitív gondolatok mantrázása (ez utóbbi volt a legborzalmasabb, ez megér egyszer egy külön posztot). Mára már megtanultam, h az érzéseket el kell fogadni. Ez nagyon nehéz - nekem legalábbis. Mert hát ki a fene akar fájni, félni, szégyellni magát, vagy szorongani?! Jó lenne mindig vidámnak, örömtelinek, boldognak lenni. De azt is megtanultam már, h ehhez a nehézségeken át vezet az utam. Az enyém biztosan. És sokszor nagyon nem könnyű - még ma sem az - beleengedni magam a félelembe, a fájdalomba, a szégyenbe - főleg, miközben egyre erősödik az a tendencia, h élj pozitívan, legyen minden pillanatod örömteli, légy mindig tökéletesen boldog. Lám, én meg ülök egy napfényes hétfő délelőttön, tejeskávéval a kezemben, kengurus bögrével az ágyban, nyaralásra készülődve, és nehéz érzéseim (is) vannak.
Csináltam még egy kávét,és közben átfutottam az eddigieket. Úgy veszem észre, nehéz meghúzni a határt az észosztás, a "nekem sikerült, én kurva nagy király vagyok, csináld velem te is"-szándék, és a valódi őszinteség között. És még nehezebb, hogy mindez ne legyen közhelyes, ne fessen úgy, mint egy Coelho-idézetekkel telepakolt Facebook-üzenőfal,ahol mindig minden pozitív, napfényes, és ezt mindenki el is hiszi. Azt hiszem, a kiragadott pozitív idézeteket és az őszinte gondolatokat egyetlen hajszál választja el egymástól. És ez a hajszál a mögötte meghúzódó valódi tapasztalat, átszenvedés, átdolgozás. Mert lehet jó, minőségi, boldog életet élni - de nem úgy, hogy addig mondjuk, írjuk, beszéljük, posztoljuk, amíg végül magunk is elhisszük. Nehéz így blogon, félig-meddig az ismeretlenségnek írva.
Dehogyis akarok én észt osztani. Leírom a tapasztalásaimat, amire menet közben ráébredtem, ami nekem segít. És tudom, h mindenki úgy csinálja, ahogy tudja, és ahogy akarja. Én így tudom. És így is akarom.

Nyilván, posztot is azért nem írok sokszor, mert majd holnap. Annyi jó téma lenne, de majd ha...

Sok mindenbe belevágtam augusztustól. Volt bátorságom, hál'Istennek. De nehéz, mert egy-két döntésemmel elég durván kiléptem a komfortzónámból. De komolyan hiszem, h fejlődni csak úgy lehet, ha időnként kimerészkedem az ismert, jól bejáratott kis dobozomból.
Kezdjük például a legeslegnehezebbel. Július végén elhatároztam, h küzdősportolni fogok. Soha életemben nem küzdősportoltam, soha nem is verekedtem, ha a homokozóban elvették a lapátomat, hát sírtam. Amikor kövér óvodásként/kisiskolásként/kamaszként csúfoltak, akkor is sírtam. (Jó esetben kibírtam hazáig.) Soha nem tudtam megvédeni magam, sem verbálisan, sem tettekkel. Csak álltam lefagyva, amikor bántottak, és azt sem tudtam, mit kell, mit lehet ilyenkor csinálni. Sokáig azt gondoltam, h nincs is bennem agresszió. Most már tudom, h van az bőven, csak gondosan el volt fojtva. Még véletlenül se... Olyan volt, mint egy labda, amit jó erősen, két kézzel tartottam a víz felszíne alatt, és rengeteg energiám elment arra, hogy lenyomjam. Néha persze előbukkant, gyors és döbbenetes mértékű pusztítást okozott, aztán elkaptam, és visszanyomtam jó mélyre, tudomást sem akarván venni róla. Most már tudom, hogy van labdám, és nem akarom többé a víz felszíne alá lenyomni. Integrálni szeretném, hiszen az agresszió az életerő része, és ha elutasítom - azon felül, h időnként váratlanul betör - az életerőm egy részét utasítom el.
Július végén határoztam el, h kezdeni szeretnék az agressziómmal valamit. A küzdősportokat mindig elutasítottam, hogy jaj, az olyan durva, meg nem nekem való, meg mi közöm nekem ehhez, mennyivel jobb egy kis aerobic/zumba/hastánc/súlyzós edzés, nőiesebb is, meg nem kell konfrontálódni, legfeljebb a végén a zuhanyzókért, de olyankor is inkább félreálltam, kivártam.
Bocs, hogy élek, tényleg, én voltam a köcsög, hogy beszóltál-mottóval éltem. Ilyen alappal állítottam be életem első KravMaga órájára. Rettenetesen izgultam, szidtam magam odaúton, mint a bokrot, hát kellett ez nekem, nem vagyok normális, jézusmáriajajmilesz. Érdekes tapasztalás volt. Az edző mondta, szeptembertől hirdet kezdő csoportot, akkor majd jönnek újak, de addig is járjak nyugodtan, majd menet közben megtanulom. Úgy éreztem magam, mint egy angolul nem tudó a középhaladóknak tartott nyelvórán. Álljunk párba és fojtásból szabadulás, meg késes támadás kivédése. Aha. Amikor azt sem tudom, hogyan kell szabályos küzdőállásban állni, és egyeneset ütni. Nem is ment jól. Külön nehezítő tényező, hogy amikor véletlenül mégis eltaláltam valakit (értsd: épphogy hozzáértem), reflexből és azonnal bocsánatot kértem. Az első órán naqyjából harmincszor. Vicces lehetett. A többiek püfölték egymást, én meg megkérdeztem, jaj, ne haragudj, nem fájt?, a kétméteres kétajtós szerkénytől, amikor véletlenül hozzáértem. A második órán már csak egy-kétszer kértem bocsánatot, most már csak akkor ha véletlenül, ügyetlenkedésből megkarmolok valakit. De szépen kijött, ahogy az életben is működöm.
Azt remélem a KravMagától, hogy bár sok nehézséget okoz, de segítségével sikerül kontrollált körülmények között megélnem és levezetnem a bennem lévő agressziót, és talán ad egyfajta tartást is, egy kis jó kiállást, hogy meg tudom védeni magam. Egyelőre még el vagyok foglalva azzal, hogy nagyon sok mindenre kell figyelni. Hogy tartom az öklöm, a karom, a lábam, szabályos-e a terpesz. Az ütéseimben még nincs erő, mert még elviszi a figyelmemet, hogy jól csináljam, és nem is nagyon merek megütni mást, kesztyűben sem, akkor sem, ha látom, hogy van rajta védőfelszerelés, és hogy háromszor akkora, mint én, szóval még ha akarnék, se tudnék kárt tenni benne. De remélem, ez majd oldódik és javul. Tegnap este majdnem feladtam, annyira nehéz most még, és még nem ad sikerélményt, sőt. De ma végül elmentem, és ezzel megvolt a hatodik alkalom. Kicsit már könnyebb. Nem könnyű, csak könnyebb.
Ha bejön, javasolni fogom, néhány feladatot vegyünk fel a bodywork gyakorlatok közé. Sokat lehet ebből tanulni.

Tetszik ismerni a "hétfőtől fogyókúrázom" címkéjű elhatározást. Nem, keddtől nem lehet. Sportolni sem lehet elkezdeni máskor, csakis hétfőn. Ha akkor nem sikerül, várni kell egy hetet. 20-a után már működhet a "jövő hónaptól fogyókúrázom/sportolok" címke is. November vége felé pedig elkezdhetjük működtetni a "jövőre elkezdtem a fogyókúrát/rendszeres sportot" elhatározást is.
Szerencsére, én 13 éve január 1-jén tényleg belevágtam. Elmúlt a szilveszter, befaltam az utolsó pogácsát a tál aljáról, azzal a biztos tudattal, hogy most lefekszem aludni, és amikor felébredek, kőkemény fogyókúra lesz. Lett is. Eredmény is, látványos. De erről szerintem már írtam.
Ám a szemlélet megmaradt.
Az első nyáron, amikor már mertem bikinit venni, azt gondoltam: még nem vagyok elég feszes, de sebaj, 25 kiló mínusz az 25 kiló mínusz, no de majd jövőre! És 13 éve beindult a "jövő nyárra jó nő leszek"-projekt, augusztus végén indult mindig, és arra gondoltam, hát sportolok, odafigyelek az étkezésre, jövő nyárra biztosan olyan testem lesz, hogy... és nem tudtam folytatni a mondatot. Csak annyit tudtam, hogy ami most van, az még mindig nem jó. S az évek szálltak, mint a percek, és lám, a jövő nyár sohasem jött el. Idén sem. Mert lehetne kisebb itt, lehetne kerekebb ott... de attól tartok, soha nem lesz már. 30 éves vagyok. Lélekben ez a kor lehet a kiteljesedés kezdete, de  - lássuk be - nincs, és soha nem is lesz már olyan hamvas popsim, mint egy húszévesnek. És néztem a minap a 22 évesen készült fényképeket, amikor - te jó ég! - azt gondoltam, nagy a hasam, hát dehogy volt nagy, a lófaszt volt nagy, élveztem volna legalább!
És minden más területén is az életemnek, hogy milyen jó lesz, majd ha, majd ha... majd ha lediplomázom, ha letelik a próbaidőm, ha lesz remek párkapcsolatom, ha befejezem a pszichodrámát, ha befejezem a második pszichodrámát, ha megveszem azt a vagány kis ruhát, majd ha nem leszek fáradt, majd ha nem leszek fáradt.
Lassan 30 és fél évet csesztem el úgy, hogy majd nemsokára élek, csak még most nem. És hányszor, de hányszor feküdtem le úgy, hogy sebaj, majd holnap! És nagyon rossz rádöbbenni, hogy az a kibaszott holnap sosem jön el! Ezt - azt hiszem - ma fogtam fel először és igazán. Hogy mindig a jövőben élek, halogatom azt, hogy megéljem a pillanatokat, hogy élvezzem az életet, hogy élvezzem azt, ami van. Ami most van, ami ma adatik. És milyen nehéz visszatekintve látni, hogy ekkor és ekkor milyen jó volt, és még csak meg sem éltem.

Holnaptól a jelenben élek. De az is lehet, hogy megemberelem magam, és még ma elkezdem. Komolyan mondom, nagyon nehéz. Még sohasem csináltam.

Egy életem van. Legalábbis egyszerre biztosan. És annyira kevés fér bele. Mert jónak kell lenni, viselkedni kell, nem lehet akárhogy, akármit. Tekintettel kell lenni. Reggel metrón utazni, munkahelyen mosolyogva köszönni, partnercéget udvariasan kiszolgálni, edzeni menni, vacsorát főzni, sünit almozni, férfit ölelő öllel várni, barátokkal beszélgetni, továbbtanulni, kenyeret venni, rúzst papír zsebkendővel felitatni, számlát befizetni, ablakot pucolni. A szokásos eltérőnek következménye van. Lehetne, de mégsem lehet. Jól vagyunk, minden rendben van velünk. Néha - kulturált keretek között - ki lehet engedni, de félrészegen is a társadalmi normákra ügyelni. Egyedül, otthon néha lehet, üveg bor, Metallica (Until it sleeps), és akkor ami belefér a konyhakövön ülve, de függönyt gondosan behúzni, másnapra szem alól karikákat eltüntetni, és normálisnak lenni. Látszani.

De ha lehetne! Ha lehetne több életem, több dimenzióban, ahol mindig az lenne a normális, amit teszek. Teljesen odaadva magam.
Egy részem buddhista szerzetes lenne. Tál rizst enne, emberektől távol élne, meditálna szüntelen.
Egy részem apáca lenne. Kolostorban élne, Bibliát olvasna, imádkozna szüntelen.
Egy részem segítő lenne. Menhelyen dolgozna, sebesült kutyákat simogatna szüntelen.
Egy részem csak sírna, fájna, mélyről jövő zokogással zokogna szüntelen.
Egy részem csak anya volna, sok gyermeket szülne, szoptatna, hordozna, ölelne szüntelen.
Egy részem kurva volna, férfiakkal hálna, vörös rúzzsal, kacérsággal csábítana, szeretkezne szüntelen.
Egy részem a düh lenne, pusztítana, rombolna, kivont karddal hadakozna szüntelen.
Egy részem a rend lenne, port törölne, rendet rakna, tisztogatna szüntelen.
Egy részem az újdonság lenne, csak reflektálna, tapasztalna, belevágna szüntelen.

Én - bevallom - nem annyira kedvelem Müller Pétert. Tisztelem.
És nem szoktam ide idézeteket tenni. De ezzel most kivételt teszek. Hogy megmaradjon. Nekem, meg annak, aki esetleg idelátogat, és még nem ismeri ezt.
Mégiscsak kedvelem Müllert Pétert. Aki így tud írni a nőről.

"Az igazi nőnek csak a szemét nézd, és azt sem kívülről, hanem a lelke felől. Először meg kell érezni a lelkét. Ha a lelke felől nézed, az első réteg a félelem, a múlt és a jelen sebei. Ha ezzel megtanulsz bánni, akkor láthatod a második réteget, a gyengédséget, a cirógatás vágyát. Ha ezt is látod, a harmadik rétegben látod az öröm pajkosságát, a negyedikben a harag villámait, az ötödikben a harmónia vágyát,a hatodikban a gyönyör cirógatását, és a hetedikben azt a szeretetet, ami teljesen a Tied. Minden igazi nő hét fátyoltáncot táncol, és régen elvesztél, ha a fátylat, a keblei halmát, vagy a csípőjét nézed. Csak a szemét nézd, a teljesen ruhátlan lénye, az örömtől hullámzó, vagy fájdalomtól görnyedő teste minden apró titka a szemében van."

Lassan egy éve már, h szeretnék kisbabát. Azaz dehogyis egy, legalább három, de kb. 1 éve vagyok megint olyan helyzetben, h komolyan vehetem ezt a vágyamat. Gyereket tervezünk. Azaz, nem tervezünk a tervezőasztalon (körző, vonalzó, logarléc; szerinted milyen legyen a feje?), hanem csináljuk. (Néha az asztalon.) Babaprojekt. (Annyira, de annyira gyűlölöm ezt a szót! Merő mazochizmusból írtam ide.)
Nem nagyon szoktam mondogatni, pont azért, h elkerüljem a na, és összejött már?-típusú kérdéseket. (Nem, bazmeg. Majd szólok.) No meg a jótanácsokat. Sokat tapasztalt (értsd: egy-két-háromszor szült) nők jótanácsait: fejenállvadugás, peteéréskordugás, háromnapontadugás, orálisszextőltartózkodás, hőmérőzés, ovulációsteszt, stb, stb. Na, nem. Nem vagyok hajlandó órára dugni. Hogy drágám, most ovulálok, gyere azonnal, nem baj, ha fáradt vagy, én is, nem is kell, hogy nekem jó legyen, csak gyorsan csináljuk, 5 perc az egész. Én abban hiszek, h szexelni akkor kell, amikor mindketten vágyunk rá, naptártól függetlenül. A baba meg majd jön, amikor akar. Persze, néha nagyon unom már mantrázni, hogy biztos oka van annak, h még nem jön, és ez így van jól, de valójában ez az igazság. Türelemre és alázatra tanít. Néha nehéz. Mert egóból most akarnám, azonnal, akkor, amikor nekem jó, de valójában a Sorstól csak kérhetem a gyermekáldást. Olykor nehéz ezt elfogadnom. 
A jótanácsok között a legjobb a ne görcsölj rá, és a ne gondolj rá, engedd el ezt az egészet-típusú. A ha majd már nem akarod, akkor majd jönni fog-félék. Aha. Akkor tessék nekem megmondani, hogyan ne akarjak valamit, amit akarok? Hogyan akarjak nem gondolni valamire? (Tetszik ismerni a ki tud tovább nem gondolni a rózsaszín elefántra-játékot?) Fojtsam el? Csapjam be magam? Áá, nem is akarok babát. Ez nem igaz. Hó elején még könnyebb. Akkor még van egy teljes hónap. A vége felé pedig mindig bekúszik a fránya kis remény, hogy hátha majd most... főleg, ha késik is pár napot. Én azt gondolom, becsapnám magam, ha olyankor azt mondanám, ááá, én ezt az egészet nem is akarom. Nem reménykedem. Nem a faszt nem! És csalódom, amikor megjön. És utána azt gondolom, majd a következő hónapban.
Szóval, nehéz. Tudom, h nem baj, ha még nem sikerül. Van még időm, lehetőségem. De azért jó lenne biztosan, a lelkem legmélyén érezni, hogy egyszer majd lehet. Nem is olyan sokára.

Többet fogok blogolni.

Többet fogok blogolni.

Többet fogok blogolni.

Többet fogok blogolni.

Többet fogok blogolni.

Alakul ez!

Szóval, az új Activia joghurt. Igen, ilyen-olyanjó, húdeegészséges, bifidusszal. Elhiszemén.

De akkor is, ez mi? Mire emlékeztet első blikkre? Nem hinném, h csak én látom. Még ha - a nálunk érthető okokból nem bevezetett - Punica üdítőital képe lenne!

Biztos finom.

Én bizisten még fényképet is feltöltenék, de mivel az eredeti arcomat sem tettem ide, nem lehetne igazán mérhető az átváltozás.
írtam már az antiszerepről, legutoljára két bejegyzéssel ezelőtt, mielőtt elfogott volna az érzelgősség. Az antiszerep a drámán az a személyiség, amilyennek a csoport lát - antiszerepben. Azaz vesszük mindenkinek a tulajdonságait, ahogyan a 9 hónap alatt megismertük, és vesszük mindezeknek az ellentétét. Ehhez kitalálunk egy karaktert, egy nevet (én Cyntiává lettem) és van rá 4 hét, h belehelyezkedjünk, ráhangolódjunk, és a szükséges kellékeket is beszerezzük addigra. Én - mint írtam már - egy Paris Hilton-szerű (apuci révén) hóttpicsagazdag, sznob, trendi, mindenkit lenéző, de egyébként valójában trampli és otromba nőszemély voltam. Antiszerepben. A csoport által előírt kellékeket beszereztem, és felöltöttem ezt az arcot. Szőke paróka, brutál erős smink (olyannyira, hogy egy társamnak kellett végül kisminkelnie, mert én egyszerűen nem tudtam, h kell erősen sminkelni), rengeteg ékszer, testhezálló ruha, de kitömködve párnákkal, mintha husi lennék, de nem érdekelne. (Nah, ez is telitalálat volt. Az életben pont fordítva működöm.) Aztán be kellett mutatkoznunk ebben a szerepünkben, majd azt játszottuk, hogy egy hajón vagyunk, és lehetőség szerint mindenkivel interakcióba léptünk. Kivéve Cyntiát, aki fennhéjázó sznobsága, mindenkit lenézése miatt senkihez nem tudott kapcsolódni. Miközben a telefonját nyomkodta, szerepe szerint egyfolytában azt hajtogatta, mennyire tré ez a hely, és bárki közeledett hozzá, rövid úton elhajtotta, mert nem elég trendi/gazdag/menő számára. A játék kb. fél óráig tartott, de én már 10 perc után teljesen elszigetelődtem. Nem tudtam senkihez kapcsolódni, és nagyon megviselt a magány érzése. Alig vártam, h vége legyen ennek a játéknak.
Tanulságos volt. Ha nincs slepp, talpnyalók, rajongók, akkor egy ilyen ember végtelenül magányos tud lenni. De persze mindent megtesz, h ezt ne tudják róla.

(Vigyázat, könnyek, nyáladzás, érzelmek túlzó mennyiségben. Végén bónusz okosságok.)

Tegnap véget ért a pszichodráma-csoport, menthetetlenül és véglegesen, Soha többet nem fogunk már ilyen formában találkozni. Soha többet nem lesz reggeli érkezés, mindenki végigpuszilása (a végére megszerettem), aztán a "hogy vagy, hogy érkeztél?"-kérdés a bejelentkező körben. Nem lesz izgulás, ami még a huszadik napon is elfogott kicsit, amikor nekem kellett beszélni a csoport előtt. Nem lesz többe ülve toporgás, mert már rettenetesen kel pisilni (mindig nekem kellett először kiszaladni pisilni, emlékszem, ezt eleinte mennyire szégyelltem). Nem lesz bodywork (ennek egy részét nem is bánom,de tudom, h azokkal a gyakorlatokkal lehet a legjobban fejlődni, amiket nem szeretek), és nem lesz többet "ki érzi úgy, hogy van témája?"-kérdés, amikor lehetett jelentkezni protagonista játékra. Nem lesz feldolgozókör, csoportjáték, lezárókör, nem lesz többé búcsúölelés, és még ebéd sem lesz a CEU menzáján többé.
Én úgy érzem, hogy van témám! Annyi mindenre szeretnék még rálátni, átírni, megfejlődni! Olyan hosszú még az út! Nagyon nehéz elengednem, h nem lesz többé dráma. És a terapeutám azt mondta, egyénibe is legfeljebb öt-hat alkalommal menjek még, aztán végeztünk. Jézusom... tényleg...? És utána mi lesz?!
Az lesz, h meg kell tanulnom járni. Sokáig volt gipszben a lábam. Az izmaimat meg kellett tanítanom mozogni, sőt, az agyamat is a mozgás mozdulatára. Most lekerült a gipsz, szabad lettem. Még bicegek. És így kell mennem tovább, ha fáj is, ha nehéz is még sokszor. És nem kérhetem többé vissza a mankót.
Az első alkalommal ősszel, amikor elkezdtem a második drámát, mesét írtunk a saját életünkről. Én is. Rövid mese volt arról, hogy a csúnya, szemüveges, kövér kislány királylány akart lenni, de a csúnya, kövér, szemüveges kislányokból nem lesznek királylányok. Aztán felnőtt, és nem akart már többé királylány lenni, hanem csak önmaga. És másik mesét szeretne írni.
Ezt folytattuk tegnap, az elmúlt 9 hónap tanulságaival. És basszus, csak akkor ébredtem rá, micsoda bölcsességet tud a lelkem, amikor már papírra vetettem a folytatást. És könnybe lábadt a szemem. No nem önnön nagyszerűségemtől, hanem attól, mekkora belső bölcsességeket tud a lelkem saját maga számára. Hogy rájöttem, nem írhatok másik mesét. A sajátomat kell folytatnom, akárhogyan is kezdődött. És hogy önmagamnak lenni a legnagyobb feladat. (Persze egyben az egyetlen valóban reális lehetőségem is.)
Mondtam már, hogy szeretem a fajdalmaimat? Mert attól vagyok az, aki vagyok.

Kicsit elfog az émelygés, amikor visszaolvasom, mennyire érzelgős tudok lenni. Ritkán mutogatom ezt az arcomat az (ön)irónia maszkja mögül.
Ez van.

Ne aggódjak, 30 fölött kezdődik az élet, mondja mindenki, és én nem is aggódom. Amiatt biztosan nem, hogy az élet esetleg nem kezdődne el, mert az élet az nem olyan. Más kérdés, h mit kezdek vele.
Lassan véget ér a második pszichodrámás etap, és 400 óra dráma, meg 3 családállítás után el kell kezdenem azon gondolkodni, merre és hogyan tovább. Abban biztos vagyok, h folytatni akarom az önismeretet, mert számomra az az önkiteljesítés legjobb eszköze, és nem egyenlő az önmegvalósítással, főleg, hogy arról még mindig nem tudom, h micsoda. Kézenfekvő lenne szeptembertől beiratkozni egy újabb 200 órás drámára, de ez csak a megoldás elodázása lenne. Mert szeretnék mást (is) csinálni. Valamit, ami közelebb visz önmagamhoz, a középpontomhoz, a legbelső lényegemhez, mit tudom, hogy hívják ezt a valamit szakavatott körökben. Az ezotéria csak korlátozott mértékben vonz, a kötött lépésű tánc, háát, nem nekem való, a kerámiázáshoz meg nincs kézügyességem. Bizonyára rengeteg lehetőség van, guglizom is ezerrel, sokszor találok is valamit, csak nem merek élni velük. A "merj tapasztalni" bátorsága még mindig hiányzik belőlem, főleg, h ősszel nagyon megégettem magam. Rossz(?) sorsom elvetett egy nőhöz, és elkezdtem járni a csoportjába. Kezdeti rossz érzésemet elnyomva, mert voltak kezdetben rossz érzéseim, de a nő nagyon karizmatikus volt, én pedig nagyon fejlődni akartam, és elszegődtem hozzá, meggyőzve magam, h jó lesz nekem. Jó is lett - volna. Csak éppen az történt, h én feltétel nélküli bizalommal kitettem a lelkemet (úgy, mint a drámaterapeutámnak), és a második csoportfoglalkozáson a nő brutálisan a lelkembe gázolt. Napokig a betege voltam ennek, és több hétig tartott, amíg el tudtam jönni a csoportjából. Nem akarom ezt részletezni, de azóta nagyon félek, hogy sérülhetek. Rengetegen vannak a magukat terapeutának/segítőnek/gurunak/fasztudjaminek tituláló emberek, és hát csak a Jóisten a megmondhatója, közülük ki az, aki valóban hiteles, aki képes a saját egóját félretéve dolgozni. Főleg, h a nő, akihez drámázni jártam, meg családállítani, elképesztően magasra tette a lécet.
Szóval így vagyok most, 1 hónappal a 30. születésnapom betöltése után, gyereknapon.

A mostani drámán az antiszerepem dosszie.blog.hu/2011/05/08/antiszerep(korábban már írtam erről) egy szőke, agyonszolizott .s -sminkelt, fukszos, pudlikutyás, Paris Hilton-szerű valami, aki rettenetesen anyagias, csak a trend és a márka érdekli, és sikítófrászt kap, ha valaki lelkizni akarna vele. Nevem Cyntia, 23 éves vagyok, és az estéimet apuci menő klubjában töltöm hasonszőrű barinőimmel.
Néha talán egyszerűbb lenne így az élet. így 30 évesen befizetnék az első ráncfelvarrásomra, és lecseréltetném a mellimplantátumomat.

Szokatlanul érzelgős bejegyzés a blogon. És hónapok óta az első. Talán ez is a korral jár.

Olvastam a Nők Lapjában, a különös húsvéti szokások rovatban, Csehországban az a népszokás dívik, h húsvétkor elfenekelik az asszonyokat. Aki ilyenkor kikap, egész évben egészséges és szerencsés lesz. Hmm... azért a locsoláshoz is ragaszkodom.
Azt írják, a cseh és szlovák boltok telis-tele vannak ilyentájt a húsvéti asszonyfenekelés kellékeivel, javarészt nyírfakorbáccsal, amit ők pomlazkának hívnak. Óó, és mi csak április végén utazunk Csehországba....!

Másfél éve járok önismeretbe, pszichodráma, egyéni, családállítás, pszichológia orrvérzésig/megvilágosodásig(??), és persze, hogy nagyon jó. Érzem a hasznát, változom, fejlődöm, juhuhú, van már egy kicsi önbizalmam, igaz, nem olyan sok, mint amennyit szeretnék, de ezt  el tudom fogadni (lol). És amit az önismeretben tanulok, azt át is ültetem a gyakorlatba, tényleg aszerint élek,szóval nemcsak afféle céltalan köldöknézés nekem ez az egész.
Egy hete mentünk haza késő este munka után kollégákkal, négyen-öten egy kocsiban. Szólt a rádió, és felcsendült az Élj vele boldogan c. szám. (A férfiról, aki vezetett, tudni lehet, h egy elég viharos válás van a háta mögött 4-5 éve, sokszor sztorizott már erről hazaúton.) Meg is szólalt a férfi, hogy óó, ha az exneje tudná, hogy ez a csengőhangja!
Ezen a többiek jót nevettek, és részükről a dolog el is volt intézve. Én meg, na tessék, fél perc alatt végigfutott az agyamon, hogy áhá, a férfi még haragszik a volt feleségére, tehát még nem engedte el, és amíg kötődik hozzá, addig nincs esélye érzelmileg megérkezni az új kapcsolatába. Mit is lehetne tenni, lássuk csak, protagonista játék elengedő rituáléval és szeretetben, reálértékben való elköszönéssel; levélírás szerepbe helyezkedve; levélírás bal kézzel; elengedés KIP során, satöbbbi, satöbbi.
De persze hallgattam mélyen, dehogy akartam én hazagyalogolni éjjel háromnegyed 11-kor, szakadó  hóesésben.

 

Olvastam én valahol, hogy az agykutatók (nemtom, britek voltak-e, és megtalálták-e végül az agyat) rájöttek, nem igaz az, h az agy nemtelen, mint ahogy sokáig gondolták, hanem van neme, bizony van különbség a férfi és a női agy között. Nahát, bólintunk mi átlagemberek, mi ugyan sose kutattuk az agyat, ezt valahogy mégis tudtuk, mi nők biztosan, mert hát ki a fene érti a férfiakat (pedig állítólag olyan egyszerűen működnek), - hány és hány barátnős este telik ezzel- , és a férfiak sem értik a nőket, csak azt hiszem, ők nem foglalkoznak annyit a kérdéssel.
Történt a minap, amikor megint késő estig bent ültem az irodában, hogy felhívott a kollégám, hogy este majd egy fehér Opel Astra kombit keressek a kapunál a parkolóban, abban fog ülni néhány kolléga, arrafelé laknak, mint én, hazadobnak. Mondtam a srácnak, nagyon köszönöm, de tudja, én nő vagyok, nekem azt mondja csak, hogy az autó fehér, és a többi parkoló autó pedig nem az, csak így fogom megtalálni. A srác nevetett, és mondta, a másik parkoló autó egy sötétzöld Suzuki nemtommi, én keressem csak a fehéret nyugodtan, az fog hazavinni.
Aztán beültem az autóba a srác mellé, és elmeséltem neki az egészet, hogy én csak azt tudom, fehér autót kell keresni, stb, mire hátulról egy kolléganő pikírten megszólalt: 
-Tudod, azért vannak olyan nők, akik meg tudnak különböztetni egy fehér Opel Astra kombit más autóktól, nem csak szín alapján.
- Jó - mondtam én kicsit megszeppenve -, de én tényleg csak a színeket tudom, meg azt, hogy vannak gömbölyű autók, meg szögletes autók, és nekem a gömbölyűek jobban tetszenek.
Hátul a hölgy tüntetőleg nem reagált (egész úton már), a srác mellettem pedig elnevette magát. Szerintem ő tudta, miről beszélek.

 

2012 a változások éve lesz a Joy-horoszkóp szerint (amióta hirdetnek benne, B. minden hónapban kap egy free példányt), a kínai szerint pedig a sárkány éve (hm, ezt pont a párom édesanyja mondta, de aggodalomra semmi ok). A világvége-kérdésben megoszlanak a vélemények, sokak szerint érdeklődés hiányában elmarad (ezt jó lenne biztosan tudni, mert ha mégis lenne dec. 21. körül, akkor már nem költenék jövőre sokat karácsonyi ajándékokra). Ezoterikában jártas bnő szerint átkerülünk az ötödik dimenzióba (ő ezt egyenesen a NASA-tól tudja, vagyis abból az e-mailből, amit szemfüles hekkerek a NASA-szervereit feltörve szivárogtattak ki, és forwardolt mailként vagy háromszor körbejárta a világot). De ezobnő tudni véli, h ez valóban így lesz, ő a maga részéről már nagyon várja az ötödik dimenzióba kerülést. Én picit megijedtem, mert még a negyediket sem ismerem, de bnő megnyugtatott, lehet egyből két szintet lépni, csak emelni kell hozzá a rezgésszintemet.És az ötödik D-ben jó lesz, mert más energiák fognak működni, és a klasszikus fizikai értelemben véve testünk sem lesz (jesszusmária, hogy fogunk ott dugni?!), az egy más minőség lesz, majd meglátom (remélem, ott nem lesznek majd lehugyozva a BKV-ülések, vagy ha igen, én nem fogok beleülni).
Szóval még ezt sem tudom, erre a kis időre érdemes-e bármit megfogadni egyáltalán. A klasszikus leszokom/abbahagyom/elkezdem nem működik, mert amit eddig csináltam, arról eszem ágában sincs leszokni, és elkezdeni sem szeretnék semmit (pl. megtanulni cseremiszül, vagy elkezdeni kungfuedzésre járni), mert nincs hozzá semmi kedvem. Igazából azt sem bánnám, ha 2012 csak dec.21-ig tartana, mert a páros évek sokkal szarabbak (saját megélés),így aztán nem baj, ha kicsit rövidebb lesz. (Aztán meg jöjjön az ötödik D, majd meglátjuk, elég magas lesz-e a rezgésszintem a szintlépéshez. Mondjuk, nem tudom, mi lesz azokkal, akiknek nem. És vajon sünök jöhetnek-e?) Ezobnő viszont tett fogadalmat. Jövőre elmegy egy családállításra (ebben mondjuk én is benne vagyok, mert mondtam neki, h az jó), és vesz egy neten látott luxusvibrátort (hm, tulképp ebben is benne vagyok, mert arra is mondtam, h jó, de én beérem a 6000 forintos Tuttifrutti szexshopossal is, mukoggy, oszt jóvanaz). Mindkét mulatság elég drága, de bnőnek megvan a prioritása: először a Hellinger, utána a vibrátor. No igen, a családállítás egyszer használatos, és a hozzáértők szerint kb. fél évig tart a hatása, míg a vibrátort bármikor lehet, de nem is tart olyan sokáig, amíg lecseng a kiváltott hatás. Racionális döntés.
(És lehet, h a vibrátor a rezgésszint-emeléshez is jó lesz, kialakul valami interferencia-jelenség, az én rezgéseim összeadódnak Jenőével, és irány az ötödik D. Sose lehet tudni, mi mire jó. Rezgésszint-emeléshez jó erős vibrátort az újévre mindenkinek.)