Nohát, az augusztus sem múlhat el poszt nélkül. Főleg, hogy Sünországban jelentősebb esemény történt: pénteken megérkezett Boróka, a fehérhasú süni. A sünit Dömééktől vásároltuk, akiknél egyébként sok más (nem eladó) állat is van: patkány, tengerimalac, nyúl, és két rendkívül barátságos kecske. (Egy pillanatra fel is merült bennem, hogy egy kecske is kéne, de végül okosan beláttam ennek korlátait. Így csak a süngyerek jött velünk haza.)

Boróka kicsit több, mint 3 hónapos, tündéri, takaros, és meglehetősen aktív. No meg öntörvényű, még nem sikerült a mi életvitelünkhöz szocializálni. Egyelőre rengeteget alszik, este 10 előtt magától nem ébred fel (folyton késztetést érzek, hogy felkeltsem és játsszunk valamit), viszont hajnali fél 6-ig fent van, a háza tetején ugrál, és alagutakat fúr a szénába. A vizét kipacsálja; ha épp nem éhes, mikor enni kap, a tálját kiborítja (ezzel a gazdáját is, aki az éjszaka közepén felkel megnézni, evett-e a süni, összeszedi az alomból a maradékot, és újat tesz a tálba, hátha azt már megeszi). Nem úgy a Tódor. Ő aztán tudja, mi a rend! 8 körül felébred, előjön, vakarózik, lefetyel a vizéből, és 9-ig nézelődik. Ha 9-ig nem kap vacsorát, akkor nagy erővel döngetni kezdi a tálat, amíg ki nem veszem. Ilyenkor már tudja, hamarosan vacsora lesz, így olyan pozíciót vesz fel, hogy szemmel tartsa azt a sarkot, ahová a tál szokásosan kerül, ha nagyon türelmetlen, akkor a tálka helyén tipródik, majd ráront a kajára, és amikor a tálját fényesre nyalta, elnyúlik a szénában.
Borókát legalább két dologra rá kell nevelni. Először a koránkelés. Ébredjen fel 8-kor, hogy este 10-ig tudjon sportolni, meg tudjunk valamilyen interaktív tevékenységet folytatni, lévén este 10 körül kidőlök a negyed 6-os kelés miatt. És hát, össze kéne szoknunk, hogy ne féljen tőlem, és ne húzza össze magát, valahányszor a doboza fölé hajolok. Másrészt, meg kell neki tanítani, hogy ne borogassa ki a tálját. Ez utóbbinak a metodikájáról egyelőre a leghalványabb elképzelésem sincsen. Szelíd rábeszéléssel próbálkozom.

Mivel szinte mindig alszik, amikor én ébren vagyok, egyelőre az alvás közben a házikójából kilógó tüskés fenekéről tudnék remek képeket készíteni. De azért egyet-kettőt már sikerült:

(Birtokba veszi a házikót)

 (Az első sportolás alkalmával, egyelőre még csak a szobában.)

További képek, ha hajlandó időben ébredni.

Haj-haj, azt csak a kettes típusú diabéteszben szenvedők tudják, milyen nehéz pótolni az életünkben a cukrot! Cukor nélkül pedig - hosszú távon - nincs teljes értékű élet. (Sör nélkül sincs, de azt könnyebb pótolni: nyári hőségben fröccs, amúgy meg fasza villányi vörös, majd kicsattanok az egészségtől). Az első két hónapot jól bírtam. Mit nekem cukor, mondtam hetykén és magabiztosan, szarok a szénhidrátra, sokszor még a napi 180 grammot sem ettem meg, amúgy sem vagyok kimondottan édesszájú. A harmadik hónapban kezdett kicsit zavarni a hiánya, a negyedikben kibaszottul idegesített, az ötödikben már nem bírtam tovább, és időnként becsúszott 1-1 gombóc fagyi (15 gr szénhidrát, uzsonnára mondjuk belefér), meg 1 szelet pizza (mittudomén, hány gramm, de biztos nem olyan sok). És a hatodik hónap környékén, basszus, jobban hiányzik a szénhidrát, mint a szex! Vagy legalábbis, felváltva gondolok a szexre és a szénhidrátra.
Muszáj volt alternatív megoldásokkal kísérletezni. Fehérliszt helyett teljes kiőrlésű vagy tönkölyliszt - majdnem mindent el lehet ugyanúgy készíteni belőle. Még palacsintát is, bár azt inkább feles lisztből. Meg zabpehely, meg rozs, meg minden más lassan felszívódó szénhidrát. A bioboltok rendszeres látogatója lettem. Megszállottan kerestem az olyan termékeket, amiket nyugodtan megehetek, és finomak is. A legtöbb cucctól persze égnek áll a hajam: pászka, brrr! préselt gyümölcspépből álló szelet, brr!, egyéb elvetemült ízű biogecibiszbaszok, brr! brr! brrr! Azért találtam néhány finom készítményt is, krékert teljes kiőrlésű lisztből, kekszet zabpehelyből és teljes kiőrlésű lisztből, 75 %-os biocsokit (nádcukorral; alacsonyabb a glikémiás indexe). Ezeket átlagosan havonta egyszer engedem meg magamnak, mert horrorisztikus az áruk.
Aztán elkezdtem kísérletezni a diabetikus termékekkel. Ezek jobbára fruktózzal és mesterséges édesítőszerekkel készülnek. Próbáltam nem arra gondolni, ez utóbbiak mennyire egészségtelenek - úgy voltam vele, ha édes íz kell, akkor valamit valamiért. Néha belefér. Te jó ég, kóstolta már valaki ezeket a termékeket? Az a borzalmas utóíz, tejóságosatyaúristen! BRRRR! A hideg kilelt egyik-mésik joghurt vagy tejberizs bekanalazása után. (Egyedül a natúr tejberizst bírom megenni, az összes többi diabetikus cucctól masszív hányingerem támad, ha csak rájuk gondolok. Még a kekszektől is.) Márpedig a sünibaba időnként a fele királyságát is odaadná egy kis édességért. És ekkor jött a fény az éjszakában: a nyírfacukor! A tuti tipp! Nem egészségtelen, nincs utóíze, alacsony a szénhidráttartalma, és a glikémiás indexe 7! Ezenkívül állítólag van még sok más egészségre jótékony hatása, de ez engem nem érdekel. Az otthon készített édességek édesítésének problémája ezennel megoldódott.
Az ára persze magas, mondhatni, kibaszottkurvadrága, fél kiló 1700-2400 forint között, de meglehetősen sokáig elég. Bioboltokban, és dm-ben lehet kapni.

És most már az is világos, miért fehér a nyírfa törzse. Biztos ott gyűlik össze a sok cukor. Lehet, hogy elég lenne a maga természetességében egyszerűen csak lenyalogatni.
 

Nah végre, ráéreztem mire jó a Facebook: ha egy hétig senkivel senkivel semmilyen kapcsolatot nem tartok, és szombat este sincs kedvem sehova, csak pár pohár fasza villányi vöröshöz+finn popzenéhez a youtube-ről, akkor csak lájkolom az ismerőseim néhány bejegyzését, és máris úgy érzem, bekapcsolódtam mind a virtuális, mind a valós élet vérkeringésébe. Aah, yeah. Y-generáció, vagy miafasz.

Most, hogy Tódorkát kettő helyett szeretem, még több figyelmet kap. Egyre inkább tudom értelmezni a jelzéseit, például azt, ha éhes, vagy ha azt szeretné, hogy kivegyük. Ha ki akar jönni, akkor emelgetni kezdi az egyik, vagy felváltva mindkét lábát; ha pedig éhes, zörögni kezd a táljával, amivel egyébként máskor nem szokott. Nem buta ez a sün. Ha nem is atomtudós (egyelőre), de az operáns kondicionálást tankönyvbe illően lehetne szemléltetni vele.
Amíg Baján nyaraltunk, apukám etette a sünit, minden nap idejőtt, és adott neki egy fél tasak macskatápot, legutoljára csütörtökön délben. Mikor mi pénteken egy körül hazaértünk, Tódor javában aludt. Kivettem a vizestálját, és tettem bele friss vizet. Tódor erre felébredt, és ki is dugta a fejét az alagútból, ahol aludt, mert érzékelte, hogy itt valami történik. Nekiláttam a kicsomagolásnak, ahogy térülök-fordulok, látom, Tódor úgy heveredett le, hogy szemmel tudja tartani azt a sarkot, ahová a tálját szoktam tenni. Én úgy gondoltam, majd csak később adok neki enni, hogy visszaálljon a napi megszokott ritmusa. Tódor azonban nem így gondolta. Mikor eltelt vagy fél óra, és látta, ebből bizony semmi nem lesz, nekiállt zörögni az etetőtáljával, egyre hangosabban. Na jó, gondoltam én, hát legyen, kapjon most egy pár falatot, ha már így kiköveteli magának. Kapott egy harmad tasak macskatápot, azt gyorsan fel is falta, csak úgy nyeldekelt. Utána elégedetten bújt vissza az alagútba. Mi meg elmentünk a piacra bevásárolni, mire hazaértünk, Tódor már megint ébren volt. Először csak messzebbről leste a tálat, majd az orrával kezdte böködni. Végül a két mellső mancsával belemászott, és nézett rám gombszemekkel. Na, ennek persze nem lehetett ellenállni, úgyhogy másodszorra is kapott enni. Akkor már egészen megnyugodott, aludt este tízig. Ekkor ébredt, és a biológiai órája jelezhette, hogy a szokásos 9 óra körüli vacsoraidőt már túlhaladta, mivel odakocogott a táljához, körbeszaglászta, és a maradék aszpikot kezdte nyalogatni, majd felnézett rám.
Én már csak lemondóan sóhajtottam, és megkapta a macskatáp harmadik harmadát is.
Szegényként megviselhette, hogy nem voltunk itthon, és négy napig teljesen bizonytalan időpontokban kapott enni. Rend a lelke mindennek. A vadsün hasa legyen csak tele.

Nem szeretem fikázni a helyet, ahol nyaraltunk. Hiszen jól éreztük magunkat, és tulajdonképpen ez a lényeg, mit számít akkor, hogy 5 csillagos szállodában voltunk, ahol aranyozott a vécélehúzó, vagy egy putriban, ahol a vécé az udvar végén van, lehúzója pedig nincs. Persze, egyikben sem voltunk, "csak" egy olyan hotelben Baján, amit úgy hirdettek, van külön wellnessrészleg. Rákaptam tavaly óta a wellnessre, nem is olyan rossz a bugyborékok között áztatni a seggemet, vagy olvadozni az infraszaunában, a masszázs is rám fért, azt mondta a masszőz, be van állva a vállam nagyon. (Jah, a stressz. Hétfőtől megint elkezdhet beállni a vállam, basszameg.) Meg akkor is jó alternatíva a wellness, ha odakint zuhog (erre ezen a nyáron igencsak lehet számítani), és már elfogytak a környékbeli fedett múzeumok, eluntuk magunkat a hotelszobában az ágyon fetrengve és olvasva, és a helyi söröző  ablakából csak szomorúan pillogatunk az esőverte padokra a kerthelyiségben, én pedig már végigittam a száraz vörösbor-kínálatot. 
Persze, mikor mondtam bárkinek, hogy Bajára megyünk, mindenki egyből azt kérdezte, mi van ott. Mi lenne, mondtam én, szép kis vidéki városka, (hangulatosabb, mint amire 3 évvel ezelőttről emlékeztem), megkóstoljuk a halászlét bajai módra, és bejárjuk a környéket, ezen a részén az országban még úgysem jártunk. Ezenkívül döglünk a wellnessben, eszünk-iszunk-alszunk-dugunk, tán még kevés is lesz erre ez a négy nap. A felsoroltak közül csak a wellnessezésben esett hiba, első este lementünk, hogy na most aztán ellazulás vacsoráig, de hát-hát, hmm. A fényképeken még úgy tűnt, fasza kis hely ez, van kis kőmedence buborékkal, háromféle szauna, szolárium, poolbár, még fitness-lehetőség is, ha véletlenül rám jönne az ötperc, hogy nekem tornázni kell. (Nem jött.) És az első csalódás, hogy minden sokkal kisebb, mint a képeken, a medence kék mozaikja kicsit barnás helyenként, világítás az egész térben egy darab százaségőből. Buborék meg sehol. Előkerült a fürdőmester, fiatal nyegle srác, kérdeztük, ha mi esetleg véletlenül jacuzzizni szeretnénk, akkor lehet-e esetleg aztat, asztonta, persze, csak szólni kell, bekapcsolja. Így is lett, jött a bubi, a fúvókák közül alig néhány működött, kérdeztük, miért, azt mondta, ne is foglalkozzunk vele, így van ez már évek óta. Hm. Sebaj, jó szorosan összebújunk, érjen mindekettőnket a buborék, aztán a fejünkbe vettük (fene a pofánkat), hogy akkor mennénk szaunázni. A gőzfürdő még épphogy, volt benne egy kis gőz meg levegő (el tudtam volna képzelni egy kis kamillavirág-aromát, asszam nem túl drága egy csomag orvosi székfű virágzat, de ne legyünk telhetetlenek), aztán az üzemeltető fiúcska alánk pörkölt kicsit, ha már látta, hogy bementünk, lett gőz. Aztán akartam menni az infraszaunába, amit imádok, sokkal jobban szeretem, mint a finnt, 10 percig nem történik semmi, aztán egyszer csak elkezd dőlni rólam a víz, és mindezt úgy, hogy nem akarok közben félpercenként infarktálni. Igenám, de az infraszauna hideg, Kimentünk megint szólni (én már kezdtem cikinek érezni), hogy akkor, ha lehetne, akkor esetleg. Jó, mondta, mennyi időre, mondtam, 20 perc elég lesz, hát bekapcsolta. Kicsit rozsdásak voltak az infracsövek előtti rácsok, piros fényt meg úgy tudtunk csinálni (iszonyú jól néz ám ki a nedves bőr a vörös fényben, mmmmm...), ha a kis 40 wattos égő elé húztunk egy pirosra színezett üveglapot. Pozitívum viszont, hogy volt közben zene, jó kis chill out Mike Oldfield, Tubular Bells, meg ilyesmik, ez tetszett. Mikor lejárt a 20 perc, letusoltam (azért legalább nem kellett szólni, jött a víz a csapból, ha megnyitottam), eszembe jutott, hogy én még szoliznék is egyet, UV ide vagy oda, nyár közepe van, én meg úgy nézek ki, mint egy elrajzolt hófehérke a képeskönyvben, a bőröm színét tekintve legalábbis. Szóltam is a srácnak, hogy akkor a szoli az hogy, mondta, ott jobbra, csak húzzam el a paravánt, meg dobáljam bele a százasokat, de ő egyébként nem ajánlja. Miért? - ijedtem meg, és vad gondolataim támadtak, tán annyira ócska már, hogy 8 perc után elsőfokú égési sebeket szerzek, de ő csak azt mondta, inkább ki kell menni a napra. Az ötlet jó, gondoltam magamban, tulajdonképpen már az én fejemben is megfordult, csak hát, eddig még sok nap nem sütött, és amikor sütött, én akkor is jellemzően az irodában szórakoztattam magam. Elszántam bementem a szoláriumozásra kijelölt helyiségbe, szemrevételeztem a gépet, első közelítésre elavultnak tűnt, és eléggé poros is volt, valszeg mások megfogadták a srác ajánlatát, régóta senki sem használhatta. Mellette  műanyagszékeken ruhák, hátizsákok, cipők, kimentem megkérdezni, hogy ez mi, mondta,  ezek a bokszedzésre járó srácok ruhái, de menjek azért nyugodtan. Hát, nyugodt az nem voltam, elhúztam a paravánt, és amíg lejárt a 8 perc, végig azon aggódtam, nehogy a bokszedzésre járó srácoknak most jusson eszükbe felöltözni, amikor én pucéran fekszem a picit poros szoliágyon. Az is elég kínos volt, hogy az edzésre érkezők és onnan távozók utcai ruhában jártak-keltek, amíg én csöpögő fürdőruhában mentem vécére, lévén, ment volt a részlegnek külön mosdója.
Szóval, kicsit olyan volt az egész wellnessrészleg, mint amikor a kevéscsillagos hotel profilt bővít, és elhatározza, mostantól wellnesshotel is lesz, mert az jobban hoz. Persze mindezt a lehető legkevesebb anyagi ráfordítással, valahogy úgy, áá, van még egy kis hely a sufniban, oda lerakunk egy lavór vizet, egy fakamrát hősugárzóval, aztán wellness, bazmeg, lazuljál.

Bejártuk amúgy Tolnát-Baranyát (Mohács, Siklós, Villány, Szekszárdon csak azért nem, mert ott 2 éve voltunk már), aztán Hajós, Kalocsa is belefért még. Baja tündéri hely, hangulatos kisváros, a Sugovica-part szép, és a Halászparton éttermek, pubok, este nagyon hangulatos beülni valahova. A főtér csudaszép, az egyik templom minden este tízkor takarodót fúj.
Rengeteg a szúnyog, de ma reggel, a búcsúreggelinél hallottam a helyi rádióban,a  jövő héten megkezdik a szúnyogirtást. Nem is én lennék, ha nem előtte egy héttel mentem volna.
 

Eléggé idegesítő jelenség, degradálni azt, amiből nekünk bőven jutott, ami nekünk megadatott, és mások vágyakozva gondolnak rá.

Ha valaki nő, az életében legalább egyszer biztosan fogyókúrázott már. Belekezd az embert próbáló diétába, küzd, önmegtartóztat, lassan-lassan kezd is látszani az eredmény - majd találkozik a barátnőivel. A nói összejövetelek valahogy mindig cukrászdában vagy pizzériában szerveződnek. A fogyókúrázó nyeli a nyálát, majd megbolondul, de megállja, pizzériában salátát rendel (legelszántabb időszakban dresszing nélkül akár), cukrászdában ásványvizet kortyol, és legfejlebb egy kapucsínót enged meg magának, édesítőszerrel. Amire az egyik barátnő hangosan oltagatni kezdi, ugyan már, egyél te is egy pizzát/krémest, egy belefér, hagyd a fenébe a fogyókúrát! És mit ad Isten, valahogy mindig az a barátnő mondja ezt, aki nádszálkarcsú, és semmi szüksége diéta. Könnyen beszél.
(Amióta csinálom a 180 grammos szénhidrátdiétát, én is hányszor hallottam már, hogy ugyan már, nem kell azt a diétát olyan komolyan venni, nyugodtan igyál sört/egyél fagyit/pogácsát, most az egyszer belefér. Persze, hogy egyikük sem volt cukorbeteg. És nem értették, hogy ezen az alapon mindig "most az egyszer" lehetne.)
Ugyanezek a barátnők, miután befalták a krémest/pizzát (az épp fogyókúrázó egyre jobban elhatalmasodó lelkiismeret-furdalással küzd, és megfogadja, holnaptól csak almán fog élni két hétig), rátérnek kedvenc témájukra, a férfiakra. Ugyan, pasik!  - mondja egyikük - micsoda ósdi, hülye dolog a házasság! Minek férjhez menni?! A férj csak nyűg, ki kell szolgálni, mennyivel jobb egyedül, nem kell alkalmazkodni senkihez, azt tehetjük, amihez kedvünk van! - Persze, a nő egészen boldog házasságban él, egyedülálló barátnői pedig - mit tehetnének mást - lelkesen bólogatnak, és elfojtanak egy sóhajt.
Aztán szóba kerül a gyerek. Egyikük megemlíti, épp zajlik a babaprojekt a párjával, de elég nehezen jön össze, már hónapok óta próbálkoznak hiába, mire férjezett barátnő heves kirohanásokat intéz a gyerek mint intézmény ellen, mert csak a baj van velük, leszívják az ember energiáit, egy perc időm sem jut magamra! Hét éve nem volt egy nyugodt hétvégém! - (Ugyanez a barátnő a találkozó kezdetén lelkesen mutogatta a mobiljával készített képeket a porontyairól, arcán üdvözült mosollyal, a csimotákat magasztalva.)
Majd visszatérnek a férfiakra, mert az kifogyhatatlan téma női társaságban, és megállapítják, a férfiak felszínesek, nyálcsorgatva fordulnak az utcán egy-egy csinosabb nő után, és csak a külsőségek számítanak nekik. Pedig higgyétek el, lányok, nem a külső számít. hanem a belső értékek fontosak. - jelenti ki vigasz gyanánt egyikük, aki korábban fotómodellként dolgozott, most pedig aerobicoktatással keresi a kenyerét.

Asszem, azt, hogy a pénz nem boldogít, nem a mélyszegénységben élők állítják. Ők szerintem azért tennének egy próbát.
 

Boldizsár sorban a negyedik sünim volt, és a hosszúfülűek sorában az első. Nem sokkal azelőtt költözött be hozzám, hogy Attila is idecuccolt volna.
A tündéri pofiját mindenki imádta, még azokat is levette a lábáról, akik nem állatbarátok. Barátkozni nem nagyon lehetett vele, 4 év alatt nem tudtuk megszelídíteni, vagy legalább kézhez szoktatni. Magának való süni volt, akire csak ha erősebben ránéztek, máris ideges lett. Pösszögött, fújtatott, ha kézbe fogtuk, negyed órába is beletelt, amíg kigömbölyödött. Harapni sem restellt, ha nagyobb veszélyben érezte magát. De megtanított arra, hogy egy kis lényt nem olyannak kell szeretni, amilyennek én elképzeltem, vagy amilyennek én szeretném, hogy legyen, hanem olyannak, amilyen. A sokszor barátságtalan, ideges süni mellett éreztem rá a feltétel nélküli szeretetre. Nem igényelt dédelgetést, hát kicsit messzebbről, máshogyan szerettem.
A macskatápon kívül imádta a sajtot, a gyümölcsjoghurtot, a dinnyét, no és legjobban a szőlőt, mindig azt ette meg először, még késő ősszel is vettem neki egy-egy fürtöt, aztán senki sem ehetett belőle, mert az a Boldizsáré. Ha adtam neki napközben egy-egy finomabb falatot (virslikarikát, ementáli sajtot, szalonnát), sokáig hezitált, elvegye-e. Végül mindig győzött a falánkság, kikapta a kezemből a falatot, és elrohant vele, mielőtt esetleg meggondolnám magam. Éjszakánként jött-ment, rohangált, zajt csapott, a táljával focizott, a kerekével zörgött, a tüskéi a doboza falához súrolódtak.
Most csend van a lakásban. Tódor egyedül maradt, és ő nem zajong.

Olyan ez, mint egy hivatalos beszámoló kopogósan száraz szövege. Másképp nem megy. 4 év sok idő.

Hosszúfülű Boldizsár szép hosszú füle hétfőn végleg lekonyult.

(Amikor hozzám került, kiskamasz korában)

(Morcosan, negyed óra elteltével volt hajlandó kilesni és kidugni az orrát. A képet SuetiMuetiék készítették.) 

 (Ébredezik)   

(Az erkélyen sportol.)

Mint az az előző poszt videóján jól látható, Tódor meg van őrülve a dohány illatáért. No de nem akármiért! Mit neki holmi kapadohány, pfff! Anyukám töltögetős dohányára például egyáltalán nem mozdult rá, odaadtuk neki az üres dobozt, de Tódor rá se bagózott.
Nem úgy a Marlborora.
Szemlátomást meg van vele elégedve.

(Micsoda pénzeket kaszálhatnánk ezzel a fotóval, ha lehetne még dohányárut reklámozni. Fogadjunk, senkinek nem jutott még eszébe sünnel cigit hirdetni.)

Eh, egy klisés, fantáziátlan konzumidióta vagyok, fene a pofámat.

Történt pár hete, hogy (OMG, épp használat közben!) elromlott a vibrátorom. Először azt hittem, csak az elem merült ki, de nem, hiába cseréltem elemet, nem lehetett tovább használni. A hiba motorikus, diagnosztizáltam igazi technofilként a problémát, és mivel nem vihettem a Gelkába javítani gariba, hát megvártam a következő havi fizetést, és hó elején elcsattogtam a Ferenc körútra (ott elég sok szexshop van egymás mellett), venni új vibrit, mert megérdemlem.
Eddig én csak önkiszolgálós szexshopban jártam, ott egyszerű az élet, az ember bemegy, körülnéz, kosarába teszi, ami megtetszik neki, majd fizet a kasszánál, pont, mint a Tescóban, nincs ezzel semmi gond.
Igen ám, de itt más volt a rendszer. Bemegyek, köszönök, körülnézek, és egyre inkább erősödik bennem a gyanú, hogy itt bizony kérni kell. Ez pedig egy kicsit azért kínos. Nekem legalábbis. Arra a kérdésre, hogy - segíthetek?, mit mondhatnék, hogy - húsz deka párizsit meg egy liter tejet szeretnék, - de mi itt ilyet nem tartunk, - jah, hát akkor egy vibrátort szeretnék klitoriszizgatóval. Ebbe a mondatba egyébként nem túl prúd sünibabának is beleremegett a hangja eg kicsit. A fiúcska laza volt és készséges, mutatott is rögtön többfélét, több színben, sok-sok funkcióval. Kiválasztottam egy egyszerűbbnek tűnőt, ami a legjobban hasonlított a korábbira (ami maximálisan bejött). De a srác csak vette elő az újabb darabokat, és lelkesen mesélte, mi mindent tudnak, ő nem akar egyikre sem rábeszélni, de szerinte ez a legjobb, legalábbis a vevők visszajelzéi alapján, no meg a női test anatómiáját tekintve stb. Addig-addig dicsérte a portékáját és győzködött, amíg megvettem egy, az eredetileg kiszemeltnél négyezer forinttal drágább példányt, ami a rengeteg extra funkcióján kívül a sötétben pirosban villog (bár valszeg világosban is), de hogy erre a feature-re minek van szükség azt én már végképp nem tudom. Ezenfelül vettem síkosítót is hatezerért, pedig eredetileg nem állt szándékomban, de rábeszélt, mert az milyen jó lesz nekem már.

Otthon aztán kiderült, hogy a drága csodamasina igazából semmivel sem okoz nagyobb örömet, mint a korábbi device, és egy kicsit még túlméretesnek is bizonyult. De most már mindegy, nem vihetem vissza, hogy bocsi mégsem jött be annyira, mint ígérted, add vissza a pénzemet.
Így jártam. Még kell edződnöm, hogy ideális tudatos vásárló legyek.
 

Érdemes-e dugni az első randin?

A Joy-Maxima-Glamour bűvkörében élők szerint valószínűleg érdemes akár az elsőn is, ha bejön a férfi, hiszen emancipált, modern nők vagyunk, a férfiakkal megegyező jogokkal, bátran mutassuk csak ki, amit akarunk, és vegyük el, ami jár nekünk. Arra a halovány ellenérvre, hogy ilyenkor aztán legtöbbször nem lesz folytatás, rögtön írja is a cikk az instant ellenpéldát: Ivett (26) is szexelt az első randin, mert annyira bejött neki a faszi, hogy egyszerűen nem bírt tovább várni, és lám-lám, azóta is együtt, boldogan, harmóniában. Mellette az illusztráció, kis képecske tompított színekkel, rajta lány félig elnyúló szájjal, lehúnyt szemmel, fejét oldalra döntve élvezi, ahogy a begerjedt férfi csókolgatja a nyakát, bizony, Ivett (26) is így csinálta az első vacsi után, és azóta is, bizonyám.
Arról aztán már nem ír a magazin, hogy ez ezen felbuzdult Niki (23), Éva (32) és Márta (37) is ágyba bújt az első randi végén, magát közben igen emancipált és modern nőnek gondolva, aztán a férfi soha többet nem kereste, nem hívta, a nő meg a barátnőinek mesélheti pityeregve, nem érti, mi történt, pedig minden olyan tökéletes volt.

Nem értem, hogy nálam jóval több élettapasztalattal rendelkező, tartós kapcsolatra ácsingózó nők miért szexelnek az első randin, amikor szinte biztosra vehető, hogy ebben az esetben nem lesz folytatás? Miért gondolja egy nő, hogyha egy férfit - deklaráltan - csak a pinája érdekli, akkor, ha megkapja, majd hirtelen érdekelni fogja a lelke is? Aztán meg jön a hiszti, hogy jaj-jaj, nem értem, hát annyira tetszettem neki, mi történt, miért nem hív, pedig minden olyan jó volt. Meg sem érdemel téged az a bunkó - vigasztalnak ilyenkor a barátnők, ahelyett, hogy megmondanák: drága szívem, ostoba voltál, megdugtak, továbbálltak, ennyit értél. Legközelebb legyen eszed.

OMG, engem hányszor tettek lapátra azért, mert nem dugtam a fickóval az első után. Majd hívlak, volt az elbocsátó szép üzenet, oszt soha többet semmi. Ahogy öregszem, egyre inkább világos, ha a faszi nem jelentkezik a randi utáni első (legfeljebb második napon), akkor soha nem is fog. Mehetek vissza a balettba ugrálni. De hát, annyi baj legyen. Ha a faszi többet nem hív, akkor legalább világos, hogy részéről ebben ennyi volt. Telefonszám töröl, és lehet továbblépni, úgysincs még komoly érzelmi kötődés, nem fog fájni. Ha meg hív, és lesz még sok-sok találkozó, akkor meg úgysem maradok szex nélkül. Ennyit talán megérni várni.
Az élet egyszerű, minek bonyolítani.
 

Azt hiszem, onnan lehet tudni, hogy a faszi tényleg akar valamit, ha nem akar megdugni az első randin.

Imádom a teszteket a női magazinokban. Okos nők írják okos célközönségnek. A pszichologizálás most úgyis nagy divat. A kérdések egyszerűek. És a végén meg lehet tudni, melyik csizma illik hozzád? Van-e élet a halál után? Melyik celeb illik hozzád? Cukorbeteg vagy-e? Készen vagy-e már a nagy találkozásra a nagy ő-vel? És a kérdések hozzá! Mellékállásban én is ilyeneket akarok írogatni, aztán jól megmondani, hogy eh, aranyom, hozzád a veszkócsizma illik, ha még több csokit zabálsz bánatodban, nagy valószínűséggel vénségedre kettes típusú diabéteszed lesz, a nagy ő-vel való találkozásra pedig már majdnem készen állsz, de lehetnél még nyitottabb. Már csak néhány jó témát kell kitalálni, és jó kérdéseket hozzá.

Kezdetnek vegyük az alábbit.
Teszt: Mennyire vagy feledékeny?
Első kérdés: Előfordul-e mostanában veled, hogy elfelejtesz kisebb-nagyobb dolgokat (hová tetted a kocsikulcsot, hogy hívják a legjobb barátnőd kutyáját, stb.)?

a) igen
b) nem
c) nem emlékszem

Egyelőre eddig jutottam.
 

Lehet úgy nézni, ugye, hogy a pohár félig tele van, és akkor optimisták vagyunk. Ha félig üresnek látjuk, akkor meg pesszimisták. No de a BKV-buszoknál mindez pont fordítva van.
Such is life.

(Mjudti nyomán)

Ááá, annyira jó, hogy van Facebook, punnyadok előtte péntek este félkómában, epret ültetek, kutyát etetek, oszt egyszer csak rám ír az évek óta nem látott barátnőm, hogy hogy vagyok. Velem, mondom, nincs semmi különös, de veled mi van ott a nagy büdös Ámerikában. Hát, írja, teljesen tanácstalan, a barátjának nem áll fel a farka, mit tegyen. Instant tanácsadás Facebook-chaten húsz percben, mert aztán rohannia kell valami órára.
Remélem, pár éven belül megtudom, megjavult-e a boyfriend farka.
(Úgy tűnik, még sincs ott se kolbászból a kerítés.)
 

Jaj, nagyon nehéz egy ilyen többnapos, rokonlátogatásokkal egybekötött ünnepsorozat a szegény szénhidrátdiétán lévő sünibabának! Mert ilyenkor a rokonok készülnek minden finomsággal, sütnek-főznek, és ahová csak megyünk, halomban áll a torta meg a pogácsa. Ha már nagyon nem bírom, és már nagyon kívánom, akkor  - Mjudti tanácsát megfogadva - egy falat erejéig beleharapok Attiláéba. (A tortájába vagy a pogácsájába, természetesen.) De azért nagyon nehéz.
Ajaj, annyi más remek diéta is van. Mondjuk, mondhatta volna akár azt is az orvos, hogy többé nem ehetek patisszont. Valahogy kibírtam volna.
 

Más (jobb) nőkkel biztos naponta kétszer történik ilyesmi, velem eddigi életem során kétszer fordult elő: leszólítottak az utcán. Az elsőnél még egyetemista voltam, nyelvörténet 2 (történeti morfológia) óráról mentem haza este 6 körül, a kissé kövérkés srác az Astoria óta egyfolytában nézett a buszon. Ettől zavarba jöttem (WTF?? taknyos az orrom? hangosan mondogatok finnugor alapszavakat?), próbáltam félrefordulni meg arrébb lépni, de akkor is nézett. A Keletinél már tényleg nagyon kínosan éreztem magam, és ekkor elhatároztam, hogy minden bátorságomat (és magamat is) összeszedem, elszánom magam, és halált megvető vakmerőséggel: visszanéztem rá! Egyenesen bele a szemébe, úgy ám! Rám mosolygott, ettől én zavaromban léptem egy lépést oldalt, és lefejeltem a kapaszkodót (meg el is pirultam), és igyekeztem láthatatlanná válni, lehetőleg az egész busz közönsége számára. Erre odalépett hozzám, és közölte, dekoratív (sic!) vagyok, szívesen randizna velem, ha lenne kedvem, mondtam, ne haragudj, de nem, aztán leszállt, hálistennek.
A második 2 napja történt, és már sokkal jobban tudtam kezelni. (Sokat fejlődtem, bizonyám.) A metrót várva álltam a peronon (félreérthetetlen helyzetben), mikor odajött valaki, hogy Helló! Helló, mondtam én is, egészen lazán, és visszafordultam a sínek felé, meg elkezdtem még erősebben kívánni, jöjjön már ez a kurva metró. De nem adta fel, megkérdezte, hogy te is a metróra vársz? Úúúh, ez hosszú lesz, gondoltam magamban, aztán mondtam, hát, nyilván. (Mit lehet erre mondani?) De közben lefutott párhuzamosan egy csomó remek válaszlehetőség Nem, bazmeg, én a villamost, de kurvára nem jön, vagy esetleg: Ááá, csak odakint esik az eső, lejöttem melegedni egy kicsit, de nemsokára felmegyek. De tovább próbálkozott, és merre mész? Ezt már nem értettem, egyértelműen az Örs vezér tere felé menő irányban álltam, úgyhogy mondtam is, hogy hát, az Örs felé. Ezen a frappáns válaszon meglepődhetett, mert nemigen tudott rá mit reagálni, pár pillanatig csak nézett, aztán megjegyezte, hogy fújja a hajamat a szél (én meg ujjongtam, igen, a közeledő metró szele!!). Hát, ez ilyen, mondtam még búcsúzásképp, és felugrottam a metróra, sünibaba jobbra el, egész kocsin átvág, túlsó ajtónál megáll, úgy kapaszkodik, hogy a kezével lehetőleg takarja az arcát. Nnna.

Érzem, ahogy fejlődöm. Az élet apró-cseprő nehézségeit egyre jobban kezelem.
 

Olyan jó másoknak.

Nagyon zsír, hogy a legmenőbb vibrátorok azon kívül, hogy rezegnek és vibrálnak, már villognak és világítanak, mindenféle vagány színekben kaphatóak, és igazán esztétikus a kidolgozásuk. De én azt szeretném, ha kifejlesztenének egy olyat, ami használat közben mély, meggyőző férfihangon mondja, hogy bébi, te vagy a legjobb, imádlak.

Már egy hete megvolt, de eddig még nem írtam róla. Talán, mert a túlságosan nagy élményekről nem lehet jól írni. A múlt keddi Rammstein koncert.
Az állójegyekről lekéstünk, úgyhogy először el sem akartunk menni a Nyuszival (na persze, rockoncert ülve, azmilyenmár), aztán úgy gondoltunk, jobb ülve, mint sehogy. És jól tettük.
Volt valami szutyok előzenekar, ki is jöttünk sörözni meg perecezni inkább (én nem!), mert elég haloványak voltak, csak akkor tudtak kicsiholni a közönségből valami reakciót, ha kimondták azt a szót, h Rammstein. Aztán elmentek, mi visszamásztunk a szűk kis üülőhelyünkre, és vártunk és vártunk és vártunk. Elég sokáig kérették magukat, aztán csak sötét lett és felhangzottak a Rammlied kezdő sorai (biztos voltam benne, h ezzel fognak nyitni), és akkor végigfutott a gerincemen a hideg. Játszottak az új albumról pár dalt, meg régieket, egyre jobban belemelegedtünk. Nekem a Du riechst so gutnál volt az első orgazmusom, aztán egyre többször, ahogy a legismerebb dalokat kezdték játszani. Volt minden, Du hast mich, Engel, Pussy, Sonne, Links, a Haifisch szintiszólója alatt Lindemann lemászott egy gumicsónakban a közönség közé (az ülőhelyekig nem jutott el, pedig szívesen megfogtam volna), és mintha magyar zászlót is lengettek volna (ebben nem vagyok biztos, messze volt a színpad). Amúgy is rágyúrtak arra, hogy Budapesten játszanak, Lindemann mondta, a végén, hogy Nagyon köszönöm, meg hogy Szeretlek titeket, közben meg, hogy Kezeket a magasba. A színpadi látvány sem volt utolós, de abból nem sokat érzékeltünk. A hangulat viszont a hátsó szektorokban is jó volt, érezni lehetett a bizsergést, meg hogy amit ezek ott a színpadon csinálnak, az mennyire bejön mindenkinek.
Nyuszival igyekeztünk a lehető legjobbat kihozni a helyzetből, fél négyzetméterre beszorítva, ülve buliztunk, ahogy tudtunk, komolyabb sérülések nélkül megúsztuk, csak a fülem volt bedugulva másnap, meg a torkom fájt.
Az Amerikát meg a Reise, Reisét azért kicsit hiányoltam. (Lehet, azért nem játszották el, mert az egyik kollégám, aki a hatodik sorban állt, levette a pólóját a végére, és ez még Lindemannéknak is sok volt, nem bírták tovább.)

Manche führen, manche folgen, Herz und Seele, Hand in Hand...

Az egész azzal kezdődött, hogy a nőgyógyászom megállapította: tesztoszteron-túltermelésem van (és át is küldött az urológiára, mondván, ezentúl oda tartozom). Ennyire azért nem súlyos a helyzet, de tény, h a tesztoszteronszintem kis híján a duplája a nőkben megengedett maximumnak. Magyarán szólva egy tesztoszteronbomba vagyok. (Hmm, mindig is ilyen fasziról álmodtam, mint én...) Pár dolgot ez rögtön megmagyaráz, pl. h miért szeretem annyira a sört és a szexet (a libidó a tesztoszteronszint függvénye), és miért káromkodom.
Aztán az is kiderült, az egésznek az inzulintúltermelés az oka. Terheléses vércukorvizsgálat megállapította, a vércukorszintem tökéletes, az inzulintermelésem viszont ha egyszer beindul, akkor nem áll le, túlpörög, terhelés után 2 órával is magasabb, mint a referenciaérték felső határa. Ez okozza a többi hormonális problémát (meg egy csomó más tünetet, fáradtság, levertség, hangulatingadozás), és nem mellesleg a kettes típusú cukorbetegség előszobája (hiszen előbb-utóbb kimerülnek az inzulinraktárak). Nohát, mondta a doktorbácsi, akkor figyeljek arra oda, hogy ne emelkedjen meg túlságosan a vércukorszintem, hogy ne iduljon be ez a káros folyamat. 3 hónapig tartsak 180 grammos szénhidrátdiétát, és ha ez se segít, akkor kapok gyógyszert is a diéta mellé. A diétának olvassak utána a neten, ő nőgyógyász, ehhez már nem ért, de az internet tele van remekjó szakirodalommal. Ezenkívül beszereztem 3 könyvet, és ezekkel felfegyverkezve egy hétvégét arra szántam, beleásom magam a témába. Három napon át bújtam a szakirodalmat, tisztába jöttem az ételek szénhidráttartalmával, a lassan és gyorsan felszívódó szénhidrátok közti különbséggel, valamint az élelmiszerek glikémiás indexével. Amikor vasárnap éjjel már Inzulin márkájú ruhákat vásároltam a ruhaboltban álmomban, úgy éreztem, telítődtem, ennyi tudás egyelőre elég, lássuk a gyakorlatot.
Ó, nem az a baj, hogy ebbe a diétába nem fér bele a cukor. Annyi baj legyen, nem igazán vagyok édesszájú. Krumplit, rizst is csak igen keveset ehetek (magas a glikémiás indexük), a fehérlisztet is felejtsem el. (Óóó, frissen sült pogácsa, pita, croissant, virslis roló!) Megtanultam, a szénhidrátmennyiség adott, azt nem tehetem, hogy helyette húst eszem többet (mert akkor esetleg köszvényes leszek, vagy veseproblémáim lesznek, és a fehérje- meg a szénhidrátdiéta együtt eléggé odabaszna), úgyhogy zöldséggel kell jóllakni.  Ez sem baj, a legtöbb zöldséget szeretem.
Hanem a sör. Merthogy magas a szénhidráttartalma, ráadásul gyorsan felszívódó, úgyhogy a dietetikus is azt mondta, akivel konzultáltam, hogy legfeljebb 1 deci naponta. Mi?!? Az ember nem egy deci sört iszik, hanem legalább egy litert, ha egyszer nekilát. Egyes dietetikusok mindenféle alkohol fogyasztását tiltják, de ne higgyünk nekik, akivel én beszéltem, azt mondta, száraz (vörös)bort nyugodtan, egészséges és vércukorcsökkentő hatású. Igen ám, de a legtöbb helyen nem lehet normális folyóbort kapni. Üveges van, de egyrészt nem iszom meg egy egész üveggel, másrészt gecidrága, és még a nívósabb helyeken is, kimért borból van a fehér, meg a vörös, oszt ennyi. Legrosszabb esetben marad a száraz Martini meg a száraz pezsgő. Jäger, Unicum felejtős, ha rövidezni akarok (márpedig, ha táncolni megyünk, akkor akarok), ott a vodka. Pfff. És mivel ezekben is van szénhidrát, bele kell számolnom a napi elfogyasztott szénhidrátmennyiségbe. Már hallom is a párbeszédet: - Sünibaba, iszol még valamit? - Ááá, várj csak (gyors fejszámolás), igen, még egy deci belefér. - Miért csak egy? Már megártott? - Áá, nem, még csak nem is lökdös, de már csak ennyi fér bele a diétába. Röhejes.
Még szerencse, hogy nem kell túl sokáig. Legfeljebb 50-60 év és abbahagyhatom a diétát.
(A túlvilágon frissen sült sajtos pogácsával és jó hideg sörrel várjanak, pls.)
 

Szép dolog az, hogy ebben az elkereskedelmiesedett, globalizált, értékpusztító (szörnyűségesebb jelzők most nem jutnak eszembe) világban pont a bevásárlóközpontok őrzik a fontos értékeket. Így belépve rögtön érezzük, nem csak a fogyasztás központjai ők, hanem mindemellett tartalmas kikapcsolódási lehetőséget nyújtanak az egész családnak. El nem mulasztanák, hogy látványosan meg ne emlékezzenek az éppen aktuális állami és egyházi ünnepekről. És nem ám csak a Valentin napról (ami amúgy is csak az amerikai boltosok extraprofitleső találmánya, fujfuj), ó, dehogy. Húsvét, karácsony, sőt, idén a WestEndben március 15-re is megemlékeztek, a Nemzeti dal néhány versszakát festettek a falakra, megmelegszik az ember szíve ettől soppingolás közben, és utána is, egész más úgy tömni magunkba a kajarészlegen a KFC csirkemellet kólával, hogy közben felpillantva látjuk, hí a haza, az embernek be is villan, kokárda is kéne, eh, vajon hol lehet olyet kapni ilyen ebben a gecinagy plázában, basszus, akkor 15-én nem is lesz nyitva, kell még egy kiló kenyér, irány a Match.

Az Árkádban a marketing a fontosabb egyházi ünnepekre fektet nagy hangsúlyt (elsősorban a karácsonyra és a húsvétra), ezeket mindig nagyszabású készülődés előzi meg. Karácsonykor mikulás- és karácsonyfa-dekoráció, fotózkodási lehetőség, nyűgös szülők nyűgös gyerekei állnak szájtátva és visítva, hogy nekik is kell ilyen. Húsvétkor mozgó műnyulak, tojások műfüvön kosárban, tojásfestési lehetőség, ezenkívül élő nyulak és bárányok. Tavaly asszem volt bárány is, idén csak nyúl az alagsorban elkerítve, a Jeans Clubbal szemben. Legalább 8-10 nyuszi, jó nagyok, ivarérettek is valószínűleg, nekem legalábbis úgy tűnt. Én is megálltam megcsodálni őket, aztán egyszer csak látom, hogy bal oldalon az egyik nyuszi erősen arra törekszik, hogy felmásszon a másik hátára, sikerült is neki, és el is kezdett mozogni, egészen úgy. Azt nem tudom, tényleg dugtak-e (vagy csak játszottak, ahogy az egyik apuka válaszolta érdeklődő kisfiának), mindenesetre az interakció gyors volt, határozott, és főleg lényegretörő. Egy mellettem álló kislány megkérdezte az anyját, anyuuu, mit csinálnak a nyuszik, anyuuu válaszát azonban elnyomta a gyerekzsivaj.
Lám-lám, a pláza erre is remek lehetőséget nyújt, hogy egy ilyen incidenst látván elbeszélgessünk cseperedő csemeténkkel az élet nagy dolgairól.
 

Na, ezért megérte várni 2 hónapot, hogy megírhassam életem legkínosabb beégését. Volt már jó néhány (kiszakadt seggű farmer a kocsma közepén, félmeztelen napozás, ááá úgysem jön fel a tetőre senki elgondolással, stb), de a keddi, az mindent vitt.
Munkatárssal felületesen ismerjük egymást, együtt dolgozunk hónapok óta, de javarészt telefonon érintkezünk. Valahogy sosem találjuk meg igazán egymással a hangot, bár én keményen próbálkozom: próbálok kedves, komoly, vicces stb. lenni, de egyik sem jön be igazán, mindig elcsúszik a kommunikáció. Persze, már sokat tudunk egymásról, a sok munka mellett jut idő erre-arra, sejtem, h rossz a házassága, meg hogy szeret szaunázni, ő is tudja már rólam, hogy vannak sünjeim, és meglehetősen hebrencs tudok lenni, de azért az a legjobb, ha csak munkáról beszélnünk, különben a legtöbb beszélgetésnek kínos hallgatás lesz a vége. És ez még a jobbik eset, majd meglátjátok.
Múltkor valahogy jobban egymásra hangolódtunk, közös ismerősökről beszélgettünk, példálul arról, hogy az egyik jóval fiatalabbnak néz ki a koránál, míg a másiknak meglehetősen rosszul áll a félhosszúra hagyott, szőkére melírozott haj (lévén férfi az illető). Ennek kapcsán kezdtem el fejtegetni, hogy nekem legjobban a kopasz, szemüveges faszik jönnek be. A kolléga rá is kérdezett, hogy miért, mire -  mint a jó kislányok a leckét - elkezdtem magyarázni, hogy a kopaszság legtöbbször a sok tesztoszteron jele (kivéve bizonyos kor fölött), a szemüveg pedig intellektuális külsőt kölcsönöz, így a kopaszság plusz szemüveg kombináció azt sugallja, hogy az illető egy intelligens tesztoszteronbomba. A kolléga itt megjegyezte, hogy kezdem zavarba hozni, és ekkor ugrott be, hogy ő is ilyen, kopasz és szemüveges... csak tartottam a telefont, és kapkodtam a levegőt, hogy mit lehetne most mondani, hogy lehetne ebből jól kijönni, hogy lehetne valahogy a tudtára adni, hogy én nem, én egyáltalán nem... Végül kínomban gyorsan elköszöntem és letettem a telefont, mert hát itt nincs mit tenni, minden magyarázkodás csak rontana a helyzeten. Nem mondhatom neki azt, hogy hé te ott, most nehogy azt hidd, hogy bejössz nekem, mert nem, de tényleg nem! De most biztos azt hiszi, hogy nem is túl burkoltan erre céloztam. Édesjóistenem.
Sokat segít, hogy naponta legalább 3-4 alkalommal kell beszélnünk telefonon munkaügyben, várhatóan még hónapokig.
 

Kéne folytatni a blogolást, mielőtt elfelejtem a jelszavam, az indapass meg engem. Annyi minden történt. Rammstein koncert, Bálint nap, szénhidrátmentes diéta (leszoktam a sörről, basszameg), meg közben kitavaszodott. Én is követem az öltözködésemmel: ma már nem vettem sapkát.
Szóval írjak megint szorgalmasan blogot, fene a pofámat.

És az év beégése, a legkínosabb eset a dosszié fennállása óta, hamarosan a blogon! Sünibaba önmagát übereli!

Szép ez a hóesés, mikor estére már 20 centi vastag a fehérség, és megáll a kopasz fák ágain, meg kavarognak a pelyhek az utcai lámpák fénye körül, tényleg varázslatos. Ki azért nem kívánkozom ilyenkor, a legjobb a jó meleg szoba ablakából nézni a téli világot, egy pohár forralt (vagy vörös-)borral a kezemben, miközben dugnak hátulról.

De azért reggel fél 7-kor nem annyira jó, már nem tudok mit magamra húzni, hogy ne fázzak, dupla pulóver, sálsapkakesztyű, blúz alá a nyári topjaim, alsóneműnek befogva, legalább plusz egy réteg. Végső megoldás a pehelypaplan magam köré tekerve, spárgával rögzítve. Már évek óta így van, január végén, február elején támad a tél, amikor már azt hinnénk, idén megúsztuk, már csak jobb jöhet. Én nem vagyok örök elégedetlen, akinek semmi sem jó, én nem bánom, ha 40 fok van, csak plusz legyen.
Azt mondják, még vagy két hétig marad a hideg.

Én azért nagyon bízom a maciban. Kedden jön ki.